A történet azt a befagyott percet követi ahol az előző kötet abbamaradt. Michaelt megölték, Shane apja megjelent a barátaival együtt és az amúgy is felfordult Üvegházat még pokolibb hellyé változtatták, mint azt a lakók valaha is gondolták. Erőszak, halál, szenvedés és rég elfeledett titkok napvilágra kerülése váltogatja egymást Morganville határain belül. Olyan sajátos, szokványos egyszerűséggel és mindennapossággal, mint az olyan városokban szokás, ahol a korrupció mellett a vámpírok is tanyát vertek.
Honnan:
Az előző kötethez már korábban volt szerencsém. Megfogtak a karakterek és a porlepte hipnotizált város. A befejezés pedig olyan volt, hogy csak egy dologra tudott sarkallni… Továbbolvasásra.
VIGYÁZAT SPOILER!
HA NEM OLVASTAD MÉG AZ ELŐZŐ KÖTETET, VAGY NEM SZERETNÉL ELŐRE TUDNI BIZONYOS DOLGOKAT CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE, OLVASS TOVÁBB!
Pro:
Eddig csak utalásokat kaptunk az egyes szereplők múltjáról. Ezek a kicsiny morzsák ugyan elegek voltak, hogy megértsük miért is, kerültek a kirekesztetteket befogadó Glass házba. Ahhoz viszont, hogy teljesen feltérképezzük, mik azok az impulzusok, amiktől keményekké és határozottakká váltak kevésbé lettünk tőlük okosak. Még mindig maradnak feltáratlan titkok olyan sötét zugok ahova a zseblámpa fénye még nem ért el, de szépen kötetről kötetre egyre tisztábban látunk.
Megkapjuk Shane papát, aki minden másnak, de apának nagyon nem nevezhető. Alkoholista, agresszív, szadista és ennek fejében még nem is teljesen százas. Olyan figura, aki az ördögnek is eladná a lelkét azért, hogy véghezvigye az akaratát. Kiderülnek szomorú, sokszor csúnya és megrázó részletek is a múltból. És hát meglátjuk az igazi Shane-t a kócos haj a nemtörődöm modor és a nagyszájú konyhafőnök álcája mögött. Még szerethetőbbé teszi őt az írónő, az elesettségével és a ragaszkodásával.
Eve életének puzzle darabjai is kezdenek a helyükre igazodni, egy meglehetősen morbid képet alkotva. Megtudunk néhány információt a „kicsi öcsikéjéről”, akivel senki sem szeretne összeakadni az utcán este. Se Morganville-en belül se azon kívül, ami eléggé nagy szó tudva azt mik történnek esténként ebben a városban. Ez a szál nyitott marad, megindul a könyv közepe fele, de végül nincs bezárva. Folytatása a következőkben várható, viszont a bevezetése jó volt. Elvesző kis mellékszál, amit várunk, hogy folytatva lesz, és le is lesz zárva. Azután annyi minden más történik, hogy meg is feledkezünk róla. Majd miután elfogy az utolsó lap is, felvetődik a kérdés, hogy oké rendben van, megoldódott ez meg ez, de mi lesz azzal a szállal. Tetszett ez a megoldás, nincs kiemelve a sztorinak ez az ága. Nincs utalgatva rá az utolsó oldalakon, hogy hé figyeljetek előre jelzem itt van egy megoldatlan probléma kéretik figyelembe venni, hogy ki lesz bontva a következőkben. Nem szép tiszta, viszünk is meg nem is, adunk is meg nem is. Szimpatikus.
 |
| Az Üvegház. Legalábbis én így képzelem el!:) |
Következő szereplőnk drága angyalarcú Michael, aki a ház fogságában éli, vagy éppen nem éli félnapjait. Az ő családjáról eddig csak annyit tudtunk meg, hogy egy ideig e szerető város vendégszeretetét élvezték, majd el is hagyták. Furcsa volt ezzel a tudattal utána szembesülni, hogy a felmenők viszont Morganville-hoz kapcsolódnak. Főleg, hogy a lakosságnak egy bizonyos csoportjához. A szereplők sok mindent megélnek, láthatjuk őket, mindenfajta mélységet és magasságot megélni, egyre jobban a szívünkhöz nőnek. A sötét oldal pedig egyre távolabb. Caine bemutatja, hogy nem csak a szörnyetegek oldalán vannak brutális könyörtelen teremtmények. Sőt nem minden az, aminek látszik. A mézes mázosság, a kedvesség és segítőkészség csak álca. Mint ahogy csalódni lehet azokban az emberekben, akikben megbízunk, ugyanúgy csalódhatunk bár pozitívan az addigi ellenségekben is. Nem biztos, hogy az fogja a pártod, akire eddig az életed is bízni merted volna, lehet, hogy pont onnan kapsz segítséget, ahonnan nem is remélnéd.
Szereplőink tehát még mindig visszainvitálnak a városba. Ahova, ha el is látogatnánk a valóságban a visszaút végén már meg is feledkeznénk. Én egy valamiről vagy valakiről szeretnék megfeledkezni, és az nem más, mint Claire.
Kontra:
Már az előző kötetben is zavart a „kiscsaj”, most viszont teljesen felhúztam vele szemben azt a bizonyos falat. A baj csak az, hogy ő a „fő” főszereplő, akinek a szemén keresztül látjuk a dolgokat. Engem zavar, hogy kedveli, és már mondhatjuk, hogy szereti is Shane-t de, tetszik még neki Michael is, meg Richard, meg Sam, meg Ian, meg a…. és sorolhatnám. Engem zavar. Tudom tinik, vagyunk, és dübörögnek a hormonok ezerrel, de akkor is. Ha már ott van az, akinek szeretjük még a lábfejét is meg a paplan lenyomatát az arcán, akkor ne piruljunk nyakig, ha valakit meglátunk, hogy juuujjj de nagyon jó pasi.
Rendben Michael esetében csak jajj de jóképű eset volt, meg még mindig nagyon helyes, de EVE-EL JÁR! Eve meg hát az egyetlen barátnő lenne, ha nem tévedek. Hiába akar nagyon felnőttes lenni főhősnőnk a gondolatai még mindig abszolút gyerekesek, sőt volt olyan, amikor kétszer, ha nem háromszor el kellett olvasnom egy-egy gondolatát, hogy most ezt komolyan gondolod te lány????
Példa az első oldalak egyikéből: Most ölték meg Michaelt erre Claire: „Claire-nek feltűnt, hogy Eve a halálfejes Mary Jane cipőjét viseli. Azt viszont nem tudta volna megmondani, hogy ezt a tényt miért tartja fontosnak.” Komolyan? Én se.
A korábbi gyilkolászós gondolatokkal az utcákon rohangászó kiborg barbie lányok még mindig megvannak. Pórázt nem kaptak a nyakukba, se sokkolót S-es méretű testük bármely pontjába. De hát ez a város kérem Morganville, ahol minden megengedett. Engem, speciel ami majdnem átküldött a másvilágba a szleng olyan szintű használata, hogy a szókincsem a hetekben enyhén felduzzadt a „jaj de para”, „baromi” vagy éppen a „totál jó” kifejezésekkel. Nem csoda, hiszen hogy stílszerű legyek baromi sokszor használják ezeket, a szavakat, mint példának okáért a „fatreja” kifejezést is, amit én speciel nagyon irritálónak tartok. Ugyan úgy, mint a mutert, Árvácskában is nagyon nehezen tudtam elviselni. Ha lefordítjuk a könyvet ne hagyjuk már ilyen félig nyírott bakkecskeként, legyen az „apa” ha már nagyon így kell hívni azt a szadista embert.A történetvezetés jó volt, de néha olyan tévutakra mozdult pl.. megerőszakolási kísérlet, hogy fogtam a fejemet, hogy szerencsétlen le ne guruljon a nyakamról. Értem én hogy az a Morell lány nagyon pszichopata és bestiálisan ördögi de akkor is minek bele ez a rész? Csak az időt vesztegetik. Sam-et meg lehetett volna máshol is találni nem pont ebben a buliban, de hát akkor mi lett volna a könyv címe „Lángketrec”? Hmm még szimpatikusabb is, és nem asszociálok azonnal a True bloodra.
A történetet még mindig szeretem, akár milyen zsémbesnek is tűntem. Már alig vártam ezt a második kötetet, és a harmadikat is hasonlóképpen várom. Hiszen Caine olyan ördögien tudja befejezni a köteteit, hogy az a bizonyos bizsergető, csiklandozó érzés sokáig megmarad a tudatunk hátsó zugában. Hogy később, amint az írónő nevét meglátjuk új erőre kapjon. Előtérbe kerüljön minél hamarabbi olvasásra késztetve a szemeket, lapozásra az ujjakat és furcsa megdöbbentő gondolatokra ösztökélve az elmét.
A könyvért külön köszönet az Agave kiadónak!
Értékelés: 3/5
Kedvenc rész:
„Claire szerette a könyveket. A könyvek nem pofáztak vissza. Nem terpeszkedtek tekintélyt parancsolóan díszes trónjukon, mint valami királynő, nem próbálták megfélemlíteni őt, ráadásul nem voltak vámpírfogaik és testőreik. A könyvekkel minden rendben volt.”
„Olyan volt, mint egy angyal, aki csúnyán elnézte a kereszteződést, ahol le kellett volna fordulnia.”
Spoiler…
„Lehet, hogy haláli dögös pasi vagy, úgy értem, tényleg dögös vagy, és tényleg meghaltál, de akkor sem parancsolsz nekem.”
„Shane úgy nézett rá, mintha Michael simán csak kattant lett volna, nem pedig részidős hulla.”
