Színpompás díj

Drága Angelikától kaptam már egy jó ideje meg blogos életem 3. díját!

Köszönöm Neki még egyszer az ezerszínű blogger díjat, feldobtad vele a reggelem, és bearanyoztad vele az egész napom! ^.^

És akiknek továbbadom a szivárvány színeiben is pompázó díjacskát…

Kedvelt és általam olvasott molyocskák.

Francica

Szilvamag

Amadea

Üstökös

Disztópiás Karácsony

Közeleg a Karácsony és az ember elgondolkozik azon, hogy milyen könyvekért is írjon az Anzsalkának szép cirkalmas levelet, amelyben kifejti, hogy milyen jó volt egész évben, megcsinálta a leckéjét és egyáltalán nem húzogatta a mellette ülő Panna copfját, az csak aljas rágalom.

            A listámra nagyban rányomta bélyegét az, hogy mostanában milyen témában olvastam. Hiába van ilyen esetekben az ember lányának egy csodálatos kívánságlistája a moly-on mégis használhatatlannak bizonyul, mivel megfertőződött menthetetlenül. Hogy mi a fertőzés neve? A kórság neve: disztópia. Vagyis egy olyan „bacilus”, amely arra sarkalja gazdáját, hogy fogékony legyen negatív jövőképet bemutató történetek iránt, ahol a világot nem az általunk megszokott állapotok uralják. Olyan világ bontakozik ki előttünk a „fertőzés” után, ahol bizonyos földrészek már régen elpusztultak, az emberek nyomorognak, igába hajtják fejüket, behódolnak egy zsarnok rendszernek, azonosulnak a megváltozott és siralmas állapotokkal, ahol mindennapos az elnyomás. Esetenként van egy lázadó, aki áldozatból lesz kiválasztott, üldözött vagy egyszerűen csak más, aki kirí a szürke, beletörődött tömegből. A „beteg” egy idő után annyira belemerítkezik ebbe a világba, hogy nehezen szakad ki belőle, és ha mégis meg kell sajnos ezt tennie, – mivel teszem azt egyszerűen csak elfogytak a lapok- minél hamarabb újabb  utazásra kívánkozik.

Engem ez a „betegség” arra sarkalt, hogy láztól fűtve csillogó szemekkel kutassak a szám ízének, és egyúttal a „betegségem” ízlésének is megfelelő kötetek után. Végül a választásom három olyan „világra” esett, amikkel egy időre talán majd tudom csökkenteni az disztópis hiányból eredő elvonási tüneteimet.

Suzanne Collins: Futótűz

Az írónő már az Éhezők viadalával is elvarázsolt, és a Futótűzzel véglegesen meggyőzött, hogy az által kreált világban nem csak az olvasó, de főhőse is sorra meglepődik és nem éppen unalmas életétől dobja fel a pacskert.

"A Kapitólium dühös.
A Kapitólium bosszúra éhes.
A Kapitólium vért akar látni.
És az igazi harc csak most kezdődik.

Katniss és Peeta megnyerték az Éhezők Viadalát, így ők és a családjaik megmenekültek az éhezéstől, de a fiatalok nem ülhetnek nyugodtan a babérjaikon. Vár rájuk a hosszú Győzelmi Körút, ismét csak a tévénézők árgus szeme előtt.
A kötelező udvariaskodás unalmát azonban döbbenet és félelem váltja fel, amikor hírét veszik, hogy lázadás készül a Kapitólium ellen. Snow elnök sosem habozott lesújtani az engedetlenekre, és most is ott csap le, ahol senki sem várja. Emberek halnak meg, családok lesznek földönfutók, Katniss és Peeta pedig újabb küzdelemre kényszerülnek, ahol a tétek még nagyobbak, mint korábban."

Ally Condie: Matched

Egy olyan világban, ahol az életed minden szegmense meg van határozva lépésről lépésre, addig, amíg az utolsó nap el nem érkezik, - amit a rendszer már születésedkor előre kijelölt- a legáltalánosabb dolog, hogy életed párját is mások választják. De mi van, ha porszem kerül a gépezetbe. Mi van, ha mégis van lehetőség a választásra? És ha van, akkor melyik a jó választás?

"A Globális Felmelegedés után a rendszer összeomlott, és a helyén létrejött a Társadalom, ahol nincs éhezés, nincs betegség, nincs bűnözés. és a hivatalnokok döntenek róla, hogy kit szeretsz, hol dolgozol és mikor halsz meg.

Cassia harmonikusan él ebben a steril világban és meg van győződve róla, hogy ha betartja a szabályokat, hosszú élete, tökéletes munkahelye és társa lesz. Amikor a Párosító Bankett után legjobb barátja jelenik meg számítógépe képernyőjén, Cassia biztosan tudja, hogy ő az igazi…A képernyő azonban hirtelen elsötétül, és egy másik fiú arca villan fel rajta. Cassia nehéz döntés előtt áll. Merre induljon? Xandert kövesse a jól ismert, kitaposott úton, vagy esetleg Ky után eredjen az ismeretlenbe vezető, sötét ösvényen? Tökéletesség és szenvedély között kell választania."

Lauren Oliver: Delírium

Van egy betegség, amit szerelemnek hívnak. Egy betegség, ami ellen már van ellenszer. Egy ellenszer, amitől ha megkapod, soha többet nem érzel vonzalmat, szeretetet, törődést senki iránt. Egyeseknek ez jelenti a biztonságot. Lehet, hogy csak azért, mert nem ismerik azt, amitől félnek? De mit csináljon az, akit megfertőzött, és nem akar soha többé megszabadulni tőle?

"Kilencvenöt nap, és védett leszek. Nem tudom, fájni fog-e a kúra. Túl akarok lenni rajta. Nehéz türelmesnek maradnom. Nehéz nem félni, amíg nem vagyok biztonságban, habár a delírium eddig még elkerült. Mégis aggódom. Állítólag a régi időkben az emberek megőrültek a szerelemtől. Ez a legelvetemültebb gyilkos a világon: akkor is végez az áldozattal, ha megérinti, és akkor is, ha nem."

Első tettek, utolsó szavak

Vannak olyan emberek, akik bélyeget gyűjtenek, mások a szalvétákat preferálják, vagy éppen az antik könyveket. És vannak olyanok, akik az utolsó mondatokat. De mit tesz az az ember, aki minden egyes híres ember utolsó gondolatát ismeri, csak azét nem akié a legfontosabb lenne számára.

A hírességektől sok minden marad örökül. Naplók, hangfelvételek, ruhák és utolsó szavak. A póri élet szereplőinek utolsó szófürtjei azonban sokszor csak a családtagok számára maradnak meg, jobb esetben több generáción keresztül. Az ő szóhalmazaik nem kerülnek bele életrajzukba, hiszen rájuk a nagyközönség nem kíváncsi, nem mellékszereplői a nagyvilág színpadán játszott szerepjátéknak. Ők csak a hátsó megbúvó díszletmunkások, akikre nem kíváncsi a publikum. Azonban azok a szavak is fontosak. Nem tudhatjuk, ugyanis, hogy azokat a szavakat, amik a mindennapok zsúfoltságába olvadnak követik –e még mások. Lesz –e még folyt köv. és emlékszünk –e az utolsó pillanatra, amiről még akkor nem tudtuk, hogy az.

Érzések:

Nem figyeltem fel rá. Nem olvastam róla. Nem kaptam fel rá a fejem. Elsiklottam mellette, és észre sem vettem, hogy létezik. Figyelmetlen voltam, csacska és már csak akkor vettem ténylegesen észre, amikor az orrom elé tették. Hogy miről is beszélek? John Green: Alaska nyomában c. könyvéről, akit lehet a babacipőben totyogó Jodi Picoult-nak is nevezni.

Hogy nagy hatással volt –e rám a könyv? Igen. A pont akkor pont ott típus, ami eszméletlenül lekötött, és ennek megvoltak a maga hatásai. Igen fent maradtam vele a buszon. Igen rám kellett szólnia a sofőrnek, hogy megyek –e még egy kört vagy leszállok itt a végállomáson. És igen rákérdezett arra, hogy mit olvastam, ami ennyire magába szippantott. Hogy mondott –e valamit neki, amikor megmutattam? Nem hiszem. Szerintem inkább csak az aranyásók és Fehér agyar jutott róla eszébe a cím hallatán, mivel a sötétben a könyv borítóját se láthatta.

Elmerültem benne utazás közben. Újra és újra alábuktam és egyre mélyebbre jutottam.

Mindenki életében eljön a pillanat, amikor meg akarja találni a nagy Talánt, ahogy főhősünk Miles is. És a nagy Talánhoz vezető úton minket is felvesznek, vagy pedig mi veszünk fel néhány életstoppost. Akikről sok esetben nem tudjuk, hogy mennyire meghatározók is lesznek majd az életünkben. Formálnak, alakítgatnak, közben mi is viszont, és így hatás kölcsönhatás jelleggel egyre közelebb és közelebb jutunk a Talánunkhoz. Vagy éppen rájövünk, hogy mi is az. Közben mások elbuknak vagy feladják, és lehet, hogy ezeknek az elemeknek az elmozdulása, és eltűnése fogja majd okozni, hogy teljesen más lesz a Talánunk, vagy éppen saját magunk.

Miles esetében a Talán keresése egy bentlakásos iskolában kezdődik, vagyis inkább az iskolába való beiratkozással. Ahol felveszik az autóba, amit Alaska vezet. És innentől elkezdődik a visszaszámlálás. A szertelen, örökké változó Alaska teljes mértékben más, mint amit eddig ismert a világban. Nem csoda, hogyha azonnal belecsavarodik a lányba, aki menthetetlenül felkapja, és magába szippantja, mint egy forgószél. Elkezdődnek ezután az első tettek, az első cigi, majd az első ital, az első barátnő és szexuális kaland, valamint a szabályszegések sorban, fokozatosan. És közben áramlanak még a furcsa és sokszor mély gondolatok, amikre Miles általában fel sem kapja a fejét, azonban azok még ott maradnak. Alaska nagy kérdése, hogy hogyan szabadulunk ki a szenvedés labirintusából képezi szerintem neki a maga nagy Talánja. Megtalálni a kivezető utat neki maga lenne a megváltás, és erre keresi Pufi mellett a megoldást, amit a végén úgy tűnik, hogy meg is lel: gyorsan, egyenesen. A könyv egy visszaszámlálás, és utána számlálás egy tragédiának, vagyis magának Alaska halálának. Aki egyszerűen csak kinyitotta az autó ajtaját, és áthuppant egy másikba, ami észvesztő tempóval süvített a sorsa felé.

"Egész életedet labirintusba zárva töltöd, azon töprengsz, hogyan szabadulsz ki egy nap, és milyen nagyszerű érzés lesz. Elképzeled a jövődet, de soha nem valósul meg. Csak arra használod a jövőt, hogy segítségével elmenekülhess a jelenből."

Hogy mi merül fel ilyenkor? Megakadályozható lett volna? Szándékosan tette? Voltak –e előjelek? Mit mondott utoljára?

Minden megzavarodik, és ott marad egy olyan formájú lyuk, meghatározott formákkal, amibe nem illeszthető többé semmi más, mert a passzoló elem örökre elszállt. Miles gondolatai a történet végén nagyon találóak, magáról a labirintus effektusról, amiből rengetegféle menekülési lehetőség van. Hiszen, ha nem akarunk szenvedni, teljesen elszigetelhetjük magunkat mindentől, ami fájdalmat okozhatna. Mivel ebben az esetben nincsen semmilyen olyan dolog, vagy ember, ami bánthatna, vagy amihez/akihez ragaszkodhatnánk, és az elvesztése fájhatna. Jó ez a megoldás? Vagy vessük bele magunkat teljesen az élet nagy óceánjába, sodorjon az áramlat, és néha csapjon oda a sziklafalnak? Jobb attól, hogy engedjük, hogy fájjon, és ettől formálódjunk, és fejlődjünk, hogy utána más szintekre emelkedjünk, és lássuk másképp a világot? Jó ez nekünk? Kell? Vagy adjuk még fel az elején?

Hiszen mint ahogy Miles mondta, elfelejtünk dolgokat, már nagyon hamar. Nem emlékszünk azokra a dolgokra, amik korábban mindennaposak voltak a minket oly nagyban meghatározó emberekből, ha közel engedjük magunkhoz őket és végül mégis elveszítjük. És igen sok mindent elfelejtünk, nem emlékszünk mondatokra, mozdulatokra vagy egyes gesztusokra. Akkor mi értelme van annak, hogy hagyjuk, hogy mások vezessenek ki a labirintusból. Hiszen megjegyzi, miért tette őt Alaska különlegessé, hogyha itt hagyta? De ha már itt tartunk, ami elveszett teljesen elveszett?

„Legyőzhetetlennek hisszük magunkat, mert azok vagyunk. Nem tudunk megszületni, és nem tudunk meghalni. Mint mindenféle energia, csak alakunkat, méretünket és megjelenési formánkat változtatjuk. Akik megöregszenek, elfelejtik ezt. Félnek a veszteségtől és a kudarctól. De az a részünk, amely több, mint részleteink összessége, nem kezdődhet, és nem érhet véget, és így nem is vallhat kudarcot.”

Mégis kutatjuk azokat a parányi utolsó morzsákat, hogy ne vesszenek el, hogy ne pörögjenek át az ujjaink között, mint a homokszemek. Mert elsiklunk dolgok felett, mivel azt hisszük, hogy lesz folyt. köv. azért mert azt mondják, vagy mert annyira kézenfekvő, hogy folytatódni fog és nem hisszük el, hogy azok voltak az utolsó dolgok.

És hogy miért vannak rám is olyan nagy hatással az utolsó szavak, és maga a történet? Talán azért eresztett gyökeret bennem ennyire az egész, mert pont most vesztettem el az Édesapámat? Talán azért, mert nem tudtam felidézni, hogy mit mondtunk egymásnak, amikor utoljára beszéltünk? Vagy éppen azt volt nehéz felidézni, hogy mikor is beszéltünk a héten utoljára? Vagy az, hogy nem tudtam elbúcsúzni? Vagy nem tudom, hogy neki személy szerinte mik voltak az utolsó szavai? Mindenre a válaszom: lehet.

Azonban mindenféle tragédia nélkül, mély nyomokat hagyott bennem a történet. És ajánlom mindenkinek, aki keresi a labirintusból való kivezető utat, vagy magát a nagy Talánt.

Értékelés: 5/5

Kedvenc mondat:

„Thomas Edison utolsó szavai: „Olyan gyönyörű odaát.”

Azt nem tudom, hol lehet, de hiszem, hogy ott van valahol, és remélem gyönyörű.”

Édes díj, ami nem hizlal

Az elmúlt hetek nagy búgócsiga futama után végre ráérek írogatni, így tudom magam pótolni. Így tudom a még szeptemberben megkapott díjamat is utólag megköszönni, és továbbadni másoknak!

Tehát nagyon szépen köszönöm Connie21-nek a muffinokat, amik bár plusz kalóriát nem, de annál több örömöt okoztak!

Akiknek pedig tovább szeretnék adni egy frissen sült adagot:

Anonyma

Angelika

Deszy

Francica

Szilvamag

Sajtosroló

Jó étvágyat hozzájuk!:o)

A jó kislányok, és azok a bizonyos farkasok

„Egyszer volt…

… hol nem volt egy kislány és egy farkas.”

Vannak a jó kislányok, akik időben érnek haza, eszükben sincs sötétedés után az erdőben bóklászni, és kifejezetten nem társalognak vérfarkasokkal. Ilyenek a skatulyából kihúzott jó kislányok paraméterei. Ezzel a rövid listával felvértezve le is tudjuk ellenőrizni Daggorhorn lakosainak női egyedeit. És eredményként meg is kapjuk, hogy van egy, aki kirí, aki mindenek felett áll, aki ördögi, eredendően gonosz, mivel a legtöbb szabályt megszegi. Ő Valerie, akire mégis mindenki rá van kattanva. Hiszen ami rossz az édesebb, bujább és kívánatosabb, hiszen, mint az a hátoldalon is kibontakozik a betűk elegyéből:

„ A kovács feleségül venné.

A favágó megszöktetné.

A vérfarkas szeretné magához hasonlóvá változtatni.”

De kérdem én miért? Miért ennyire különleges és érdekes ez a nő??? Bocsánat kislány? Kerestem én a választ, de…

Gondolatok:

Már egy éve vártam rá. Nagyon lelkesen, eszméletlenül felajzottan, egymás után megnézve az előzetest, hiszen olyan biztató volt. Veszélyesen sötét, új és szexi, ami megperzsel, és elemészt. Tele titkokkal, veszéllyel és szerelemmel. Azt hittem felemészt a várakozás, és számoltam visszafelé a napokat, hogy megnézhessem a filmet. Amikor pedig megláttam, hogy a könyv is követi majd a megjelenést, még nagyobb volt az öröm. Addig, amíg bele nem kukkantottam a moziba, és félre nem tettem jobb ínséges időkre, amikor majd érzek magamban annyi affinitást, és kellő elkeseredettséget, hogy beadjam a derekamat.

A film volt az első, egy ebéd utáni mosogatós, majd cseverészős délutánon, ahol társaságom is akadt Édesanyám személyében. Hogy miért volt akkor szórakoztató? Mert Ő is ott volt, és együtt kommentáltuk a történetet, találgatta, hogy ki lehet a farkas, és megjegyzéseket tett a szereplőkre. Én Henryt illettem keresetlen szavakkal és ezek közül a bárgyú a legszalonképesebb, Anyum közben pedig mindvégig, amíg nem csatlakozott hozzám, és még csak a hangokat hallotta abban a téveszmében élt, hogy Harry Potterről beszélek. (Utólag is bocsánatot kérek tőled Harry az Ő nevébe is!) Szóval mikor már kiderült, hogy Harry magyar hangja ugyanaz, mint a most nézett Peteré, megoldva a korábbi félreértési problémát, végre teljes lett az összhang film és nézője között. A film ment előre, mi mind vígabbak lettünk, és közben gondolkodóba estem, hogy vígjátéknak hirdetve több bevételt hozott volna -e  a csapat konyhájára?

Az első kockákról már sírva kiabál, hogy ki is követte el a történetet. Mint ahogy már egy korábbi postban írtam, Hardwicke meg kívánta dönteni a filmmel korábbi alkotásának nézettségét. Hiszen ugyanannak a korosztálynak lett felcímkézve, hasonló alapokról indítva, így maga az áru elviekben ugyanolyan kapósra kellett volna, hogy sikeredjen, mint maga a nagy előd. Csak hát óóó, ott volt előszele is a történetnek, méghozzá papír formában csomagolva. Így hát megszületén a könyv, vagyis inkább a történet, a „cselekmény” és a szereplők „érzelmi világának” bemutatása, a szövegkönyv bemásolt egyes mondatait elválasztva egymástól. És hogy miért is ez a rengeteg idézőjel? Mert egyszerűen cselekményről nincs benne szó, érzelmi világ (?), átmenetek és leírás nélküli állapotok, sőt sokszor a szereplő semmit se érez, a gyász egy pillanat alatt elfelejtődik, de olyan szinten, hogy még az olvasó is elfelejti, hogy itt igen is valaki(k) meghaltak, és talán illenék valamit érezni. Tájleírás van, amit a rendezőnő a korábban szokott módon a filmben ki is vitelez, a szereplők igyekeznek, de hiába igyekszik valaki, ha amit csinál, már vacak eleve elrendelve. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de egy újabb bizonyítéka azon könyveknek/filmeknek, ami egy nagyon jó alapból kiindulva a romlás és szétesés útján haladva, a teljes pusztulás földjére lett vezetve. Hiszen annyi kiaknázatlan lehetőség lett volna ebben, annyi csavarra, mélységre és magaslatra lehetett volna szert tenni, azonban ezek helyett tettek egy csomó rossz döntést, aminek az eredménye a sikeresből a cikisbe csúszott.

Az első hibás döntés a könyvnél? Magának az írónak a kiválasztása, vagyis a ki nem választása. Hiszen „egy válasszunk ki egy kortárs írót, akinek eddigi munkáihoz közel áll maga a történet, és talán még tanácsokkal is el tud látni bennünket, hogy még jobban eladható és ne adj Isten szeretető dolgot adjunk ki a kezünk közül” HELYETT a „felkérem a legközelebbi ismerősömet, akiről tudom, hogy szokott írni” megoldást választották. Amit még ki is hangsúlyoznak a kötet elején! Hát nem szép?

Nem lenne ezzel gond, hogyha az ismerős tényleg tudna írni. Ó, hogy épp ezt tanulja, és kapott is díjat? Bocsánat, de én ezt nem éreztem közben. Cashoreal is az volt a bajom, hogy egy oldalon belül vagy 25-ször olvashattam a főhősének a nevét, itt ugyanez a problémám adódott. Tudom, hogy Valerieről beszélünk, sőt, ha lapozok, akkor is tudni fogom, hogy még mindig ő van terítéken, akkor miért kell minden egyes mondatba belefoglalni a nevét? Minek? Hogy ezzel is növeljük a bepötyögött karakterek számát? Rendben, ha még egy szakdolgozatról lenne szó, amiben meg van határozva a minimum limit, azzal valamilyen szinten egyet értek. De egy regénynél? Nem felesleges karakterekkel kell növelni magát a kötet lapjainak számát, hanem a cselekménnyel.

Akkor cselekmény. Ami nekem sokszor WTF felkiáltással lett megtűzdelve. Hiszen, egy fiúról, aki hét évesen a legjobb barátom volt 10 év múlva, amikor visszajön az első gondolatom az lesz (természetesen), hogy szerelmes vagyok belé. Bár nem tudom, hogy, azóta gyilkos, bandita, ne adj isten esetleg vérfarkas lett, nekem ő kell és kész. o.O Mi van? Közben ott van a kovács, aki szeret, bár nekem nem tűnik fel, és minden lány csak utána csorgatja a nyálát, de ő meg engem akar, viszont nekem, mint rossz kislánynak ő túl jó, és biztonságos, úgyhogy felakasztjuk a fogasra, hagy lógjon ott, mint egy elhagyott kabát, majd valaki megszánja, akinek ugyanaz a mérete, mint nekem és hazaviszi. (Bár itt jegyzem meg, hogy ha az életben két ilyen férfi közül kellene választanom, sírva menekülnék ki a világból!  Aki nem érti olvassa el a Valerie gondolatait róluk, vagy egy-egy mondatukat!)

Maga az alaphelyzet se volt nekem nagyon tiszta. Ha senki nem tud beszélni a farkassal, hogy lehetett vele megállapodást kötni, hogy ne bántson senkit, abban a nyamvadt kis faluban, aminek a lélekszáma, ha áll 50 emberből? Hogy lehet egy állattal megállapodást kötni? Ha egyetértesz, rakd rá a mancslenyomatod, vagy lyukaszd ki a fogaddal? Nem egészen világos, mert az elején még fel sem vetődött, hogy alakváltóról van itt szó. Megint más: Ki a farkas játék? Egyik pillanatban még szentül hisszük, hogy biztos, hogy a nagyi, a következő pillanatban azonban már esküszünk rá, hogy xy. Mint az oviban. Mi van a kezedben dömper? Nem. Akkor kisautó.

Persze kell a találgatás, de minden alap nélkül? Ennyi erővel a főtérre is kiülhetett volna a leány és szeret, nem szeret helyett felsorolhatta a volna azt a majdnem 50 embert, és aki maradt, az a farkas. Szóval érdekes ebből a szempontból ez a történet, mivel ok okozatot ritkán talál az ember. Olyan mintha minden tény és körülmény leesett volna hozzánk, mint egy égből pottyant mese, és örüljünk neki, mert meg lett magyarázva. 

A korábbi kíváncsiságom ki lett elégítve. A délutánom eltelt, majd az estéket is elütöttem a könyvel. De többször köszönöm szépen nem kérek belőle. A farkas személye meglepő, de lehetett volna azt is cifrázni. Azonban ha erre nem került már korábban sor, akkor minek vele szórakozni az utolsó 10 percben vagy lapon. Megoldották ezt okosan külföldön így is. Hiszen az utolsó fejezet náluk csak a film premierje után került kiadásra. Vicces. Szerintem a katarzist egy jól felépített és megírt regénnyel lehet elérni, és nem ilyen marketing fogásokkal. De hát sajnos külföldön egyesek már itt tartanak.

Kár pedig azt hittem, hogy gyerekkorommal ellentétben felnőtt fejjel megszeretem ezt az amúgy „félős-polcos-mesét”, azonban nem így lett. Viszont álmatlan éjszakákat sem fog okozni mint az elődje!

Értékelés: 1/5

Kedvenc rész:

Minden hibája ellenére a tájleírások nagyon tetszettek.

„ A levegő átvágott rajta, éles volt és néma, és az ég szürkéjét faágak firkálták össze.”

Fagyos érintés – A sorozat, ami még nem perzselt meg

L.K.Hamilton nem csak Anita Blake karaktere által ismert sem külhonban, sem itthon. Másik nagy sikerű sorozata Meredith Gentry tündérhercegnőről szól, akihez sajnos még nem volt szerencsém. Azonban a sorozat újabb tagjával lehetnek gazdagabbak a rajongók november 8.- án. Nekem pedig egy újabb jelzés, hogy végre csöppenjek már bele egy másik Hamiltonos dérlepte, fagy csípte csodavilágba.

Megjelenés:

Meredith Gentry 6. - Fagyos érintés november 8.

„Ismertek jól. A nevem Meredith Gentry, hercegnő és a faerie trón várományosa, korábban magánnyomozó a halandók világában. Hogy királynővé koronázzanak, folytatnom kell a királyi vérvonalat: utódot kell a világra hoznom. Ha kudarcot vallok, nagynéném, Andais királynő a faerie trónjára segítheti a fiát, az őrült Cel herceget. Engem pedig könnyedén eltesz láb alól. Hűséges őrök vesznek körül, akik megvédenek, szeretnek, és ha kell, az ágyamba bújnak. De minden próbálkozás ellenére elkerül a gyermekáldás. A gonosz királynő és bizalmasai ellenem szövetkeztek, így testőreimmel visszatértünk Los Angelesbe, remélve, hogy el tudtunk menekülni az udvari intrikák egyre gyülekező árnyai elől. De még száműzetésben sem lehet kicsúszni a sötét szándékkal közeledők markából. Most Taranis király, a faerie Seelie Udvarának hatalmas uralkodója szörnyű bűnnel vádolja meg testőreimet, és a halandók segítségével próbálja meg kézre keríteni őket. Ha sikerül neki, az embereimre szörnyű sors vár. De én tudom, hogy Taranis támadása alaptalan, és sejtem, támadásának valódi célpontja én vagyok. Megpróbált megölni, amikor gyermek voltam. És most attól tartok, szándékai ennél is rettenetesebbek.”

/Forrás: http://agaveblog.hu/

A várva várt megjelenés! Vérvonalak

Még néhány héttel korábban azon morfondíroztam, hogy ugyan mikor jelenik meg kicsiny hazánkban Richelle Mead Bloodlines-sorozatának az első része. Egyszerűen nem akartam kiszakadni a Vámpírakadémia világából, hiszen annyi befejezetlen mellékszál, mellékíz, és mellékzönge maradt a FŐ mellett. És most ez a sok mellék kerül a fókuszba!!!

Megjelenés: november 17.
 

A történetről:

„A történet szerint Sydney, az Alkimista élete teljesen új fordulatot vesz, amikor kegyvesztett státuszából hirtelen a mora vámpírtársadalom egyik legrangosabb és legféltettebb tagja, Jill Mastrano személyes testőrévé nevezik ki. A vámpírok közelsége miatti viszolygása hirtelen eltörpül egy sokkal ijesztőbb probléma mellett: magántanulóként töltött gyermekkora után Sydney belecsöppen a gimnáziumi élet kellős közepébe. Miközben egy zaklatott lelkivilágú - mellékesen vámpír - kamaszról gondoskodik, és az iskolai klikkek között próbál eligazodni, az Alkimista berkeken belüli ármánykodással is meg kell küzdenie. Sydney hamarosan ijesztő események középpontjában találja magát. A diákok különleges képességeket biztosító tetoválásainak titkát, valamint a vámpírgyilkosságok rejtélyét is kénytelen lesz felderíteni. A tét a szeretett húga jövője, a saját karrierje és az akarata ellenére egyre jobban megkedvelt Jill élete.”

/Forrás: http://agaveblog.hu/

És egy kis ízelítő: