Alma Katsu: Halhatatlan

„Mindenféle kifogással előállhatnék, mint például, hogy akkoriban így mentek a dolgok, hogy a feleségek számítottak arra, hogy a férjük félrelép. Vagy hogy Jonathan ilyen típus volt, és nekem ezt el kellett fogadnom. De nem ez az igazi oka... Nem tudom, hogy magyarázhatnám el. Mindig is azt szerettem volna, ha úgy szeret, ahogy én őt. Szeretett engem, tudom, hogy szeretett. Csak nem úgy, ahogy én akartam. És nem különbözik annyira azoktól az emberektől, akiket ismerek. Az egyik partner soha nem szereti eléggé a másikat ahhoz, hogy

felhagyjon az ivással, a szerencsejátékkal vagy a nőügyeivel. Az egyik fél mindig az, aki ad, a másik az, aki elvesz. Aki ad, azt kívánja, bárcsak ne vennének el tőle többet.”

Honnan:

Nagyon megtetszett a történet ismertetője, a kötet borítója pedig rendkívül kifejezőre sikerült. Annyira bele lehet feledkezni a fedlapba, elmerengeni a felvillanó gondoltok között, belegondolva számos felkapott ötletbe a cselekménnyel és a szereplőkkel kapcsolatban, hogy közben megfeledkezünk, arról a puszta tényről, hogy egy könyvet fogunk a kezünkben, és ha lapozunk párat megfejthetjük azt, ami annyira magával ragadta a képzeletünket. Csodálatos.

Gondolatok:

Megfoghatatlan. Ez az a szó, ami folyamatosan motoszkált a fejemben, miközben róttam a sorokat, faltam a betűket, mígnem mind elfogyott. Megfoghatatlan, az az erő, esszencia, ami az olvasót magához vonzza, leköti, és nem engedi el, amíg be nem fejezte. Miközben a kötetnek vannak hibái, taszító részei, gyengeségei és még személyisége is, amit nem biztos, hogy mindenki megszeret.

„Határozottabban kellett volna harcolnom ellene, de talán az sem segített volna, mert az ember igaz természete mindig győzedelmeskedik.”

Érdekesek a történetben felvillanó nézőpontváltások, hiszen míg Lanny nem kezd el mesélni élete történéseiről, mint kívülállók E/3-ban követjük nyomon annak az estének a történéseit, amikor Luke megismerkedik a sokkos állapotban lévő lánnyal. Lanny meséjével viszont mint valami ködszerzetet magával ragadja az olvasót a múltjába, hogy kövesse minden lépését, gondolatát és érzését. Azonosulni a szereplővel szinte lehetetlen. Számomra az a fajta megszállottság, amit Jonathan felé táplált életidegen, mégis kifejezi az emberi érzéseknek végtelenített tárházát. Egy halhatatlan szerelmi történet, ami minden csak szerelemtől mentes. Lanny az a karakter, aki hallgat az érzéseire, és nem engedi, hogy bármi vagy bárki is azoknak a beteljesülésének útjába álljanak. Azért, hogy azt elérje bármire képes, és itt a bármit szó szerint értelmezhetjük. Mindeközben az érzései, az a fajta mély ragaszkodás, amivel gyermekkori szerelme iránt táplál, annak botlásai ellenére is teljesen, és végérvényesen viszonzatlanok. Ezt az olvasó már Jonathan bemutatásánál érzékeli, és valahogy Lanny is tisztában van mindezzel, mégsem engedi el sem a fiút, sem a reményt. Nem egy tipikus szerelmi történet. Inkább egy történet ahol az egyik fél teljesen feláldozza magát, mindenét feladja azért, hogy a másik kedvére tegyen, vagy annak életében felbukkanó bukkanókat elsimítsa, miközben nem kap és nem is fog kapni semmit. Lanny élete sodródás a normalitásból az abnormalitás felé. És talán ez adja a történet kulcsát, hiszen az olvasó az emberi érzések alfáját és omegáját megélheti.

„Hinnem kellett abban, hogy az én szerelmem legyőzi Jonathan irántam érzett szerelmének minden tökéletlenségét; a szerelem, végtére is, hit, és a hitet próbára kell tenni.”

A másik vonzó és egyben taszító tényező Adair. A rengeteg kritika után egy komplex de tébolyult személyiségű, titokzatos, szadista szörnyeteget vártam, aki kéretlenül is beköltözik a gondolataim közé játszadozni az agysejtjeimmel, amíg kénye kedve úgy tartja. És bár igen, tébolyult, megszállott, perverz és szadista, mégsem hagyott bennem olyan mély nyomokat, mint hasonlóan önhitt és ego-hatalommán karaktertársi, akikkel eddigi könyvélményeim során találkoztam. A könyv gyengesége számomra az Adair mítosza körüli titok volt, pontosabban annak egyszerűsége. Így még mielőtt elnyomó vendéglátó gazdánk ki tudta volna villantani foga fehérjéjét hősnőnk felé én már mérlegre állítottam magamban, és bukásra ítéltettem. Hab a tortán, hogy Adair meséje körülbelül a könyv felénél veszi kezdetét, így a történet második felében a korábbi izgatottságot, és szóhabzsolást felváltotta a szkepticizmus, és az olyan mondatok hajtogatása, mint pl.: „Ha tényleg igazam van, hatalmasat csalódok az íróban!”. És igen megtette. És igen csalódtam. A könyv ezt követő brutalitásai, játszadozásai már nem tudtak mélyen érinteni, hiszen nem kellett törnöm a fejem a karakter összetettségén, mozgatórugóin, vagy azokon a megbújó pszichés fantomok árnyékain, amik kiváltották belőle ezt a fajta ősi kegyetlenséget. Így míg az olvasóközönség hőzöng, fújol, én tényszerűen kezelem azt, amit az írónő tényszerűen közölt, akárhogy is próbálkozott beburkolni színes fátylak kavalkádjába azt.

„Mert nem megtenni nehéz a szörnyűségeket... hanem együtt élni velük.”

Hibája ellenére viszont mélyen érintett a történet mondanivalója. Az pedig még módfelett simogatta a lelkem, hogy Anne Rice vámpírjai nélkül is lehet az élet és az érzelmek filozófiájáról, szövedékéről elgondolkodtató regényt írni. A Halhatatlan a leggyakoribb fantasy klisék nélkül ér váratlan, fájdalmas érzéseket és felismeréseket az olvasóban, bizonyítva, hogy halhatatlanság sokszor nem ajándék, hanem a veszteségek gyűjtőkatlana.

Értékelés:

Kedvenc rész:

„Gyakran magunk visszük magunkat a romlásba.”

„Most már tudom, hogy csak egy bolond keres bizonyosságot a szerelemben. A szerelem oly sokat követel tőlünk, hogy cserébe megpróbálunk garanciát szerezni arra, hogy kitart. Állandóságot követelünk rajta, de ki tehet ilyen ígéreteket? Meg kellett volna elégednem azzal a szeretettel -a barátsággal, a toleranciával amit Jonathan gyermekkorunk óta táplált irántam. Az a szeretet örökkévaló volt.”

„Jonathan volt a mindenem, és minden, amit akartam. Ha elveszítem, értelmetlen lesz az életem, és számomra sajnos már csak az élet maradt.”

Sarah Dessen: The truth about forever

„Mint minden alkalommal, amikor ezt kérdezte, most is azt kívántam, bárcsak őszintén válaszolhatnék neki. Annyi mindent szerettem volna elmondani, mint például azt, hogy menynyire hiányzik apu, és hogy még mindig mennyit gondolok rá. De mindenki szemében olyan régóta voltam annyira jól, hogy helytelennek tűnt beismerni az ellenkezőjét. Mint oly sok más dologban, ebben is elszalasztottam a lehetőséget.”

Honnan:

Francica mesélt róla. :)

Gondolatok:

Kicsit furcsa amikor visszakalandozok a fantasyk és a disztópikus kötetek erdejéből a napsütéses sárga köves útra, ami egyszerű, mindennapi emberek  életének apró köveivel van kirakva. Ilyen volt a Tökéletes is. Kicsit életidegen, hiszen nincsenek mitológiai lények, vagy katasztrófa sújtotta, kihalt földrészek, csak egy családi tragédia, ami újraírta egy maroknyi ember életét.

„Bevallom, meglepődtem. Megszoktam, hogy úgy ismernek, mint a lányt, akinek meghalt a papája, és elfelejtettem, hogy volt azelőtt is életem.”

Nem hittem volna, hogy ez a történet annyira megragadja a szívemet, hogy félő volt véglegesen ki is tépi azt. A Tökéletes, ami szülőanyjától a szintén beszélő The truth about forever (Igazság az örökkönről) címet kapta a regény végéig vonultatja mind a tökéletesség, mind pedig az örökké gondolatmenetét. Macey az egyensúlyt az életében attól kapja, hogy a tökéletesség felé vezető nagyon vékony mezsgyén egyensúlyozik, próbálva elérni azt. Az úton való koncentráció, a lépések tökéletes megtervezése annyi energiát és odafigyelést igényelnek tőle, hogy másra már gondolnia sem kell. Így nem kell foglalkoznia, hogy a családja darabjaira esett szét, amióta az édesapja meghalt, hogy érzelmeket nem tud kifejezni, hogy az édesanyjával való kapcsolata egy séma mentén mozog, hogy a párkapcsolata csak egy színes üres léggömb és, ami a legfontosabb nem kell megbirkóznia azzal, hogy nem dolgozta fel a tragédiát. Hiszen ő mindig jól van, és mindig minden tökéletes.

„Mintha rendre és tisztaságra azért lett volna szükségem, hogy ezzel bizonyítsam, hogy élek.”

Az írónő a főszereplő szájába adja a szavakat, aki be is vallja, hogy tudja, hogy mi minden nincs rendben az életében, mik a problémái, amik körülveszik, de azt is elismeri, hogy ezeken még ha akarna sem tudna változtatni, hiszen már mindenki elkönyvelte, hogy ő jól van, minden tökéletes az életében így most már ezen nem változtathat. Az írónő Macey-n keresztül bemutatja, hogy menyire tökéletesen tudjuk elfojtani magunkban az érzéseinket, mennyire nem hagyunk utat engedni nekik, azért hogy másokat ezáltal segítsünk.

Ilyenkor egyfajta maszkot mutatunk a külvilágnak, amin nem látszódnak repedések, de a csillogás, a festék és a gipsz alatt minden töredezett és szakadt. Felmerül a kérdés, hogy meddig lehet fenntartani az illúziót, meddig lehet megtagadni az érzéseket, és mennyire tesz jót ez a fajta mély, rejtett szenvedés. Macey-n kívül szinte az összes szereplőnek sérült az élete, amit mind más és más módon dolgoznak fel, mégis úgy, hogy közben nem fojtják el magukban a fájdalmat, és ezzel mutatnak utat a lánynak, adnak a kezébe mankót, hogy meg tudjon küzdeni a saját problémáival.

„Bármelyikünknek egy órán belül eljöhet az örökké. Vagy majd egyszer száz év múlva. Sosem lehetünk biztosak benne, így hát jobb, ha minden másodpercet kihasználsz.”

Macey és Wes „játéka” veszi át egy terapeuta és a páciense közötti megbeszélések helyét, a mélyre hatolást, annak elérésére, hogy megoldják a problémát. A gondot csak az okozza, hogy nem lehet eldönteni, hogy ki a beteg és ki az, aki vállalta az útvesztőből való kimenekítést. Mindketten sérültek, és tökéletes gyógyír nekik, hogy beszélhetnek. Szinte bármiről, őszintén, elítélés vagy bírálat nélkül. Dessen másokkal együtt hisz a szavak erejében, mintha a kiszakadt mondatok, ahogy a levegőbe áramlanak mázsás súlyokat tűntetnének el a lélekről, szabadabbá, és kevésbé gondterheltté téve az embereket. Nem csak az általa megalkotott mondatokkal, de a többi kifejező, megálmodott elemmel is mély hatásokat gyakorol pl.: a szív a kézben angyal szobrok eszméletlenül kifejezőek. Tetszett, hogy a sok szimbólum mellett végül a gyász feldolgozásának kezdetének is adott egy nagyon is nyilvánvaló dolgot, amitől a befejezés mégsem lett rózsaszín rágógumiszerű, és teljesen lezárt sem. Nagyon nehéz kényes és nehéz témát választott az írónő, viszont tökéletesen megragadta azt az érzelmi kavalkádot és a leggyakrabban felmerülő viselkedési módokat, amit a gyász ki tud váltani az emberekből. Nagyon mélyen érintett, sokszor rokon gondolatokkal, félelmekkel találkoztam, lehet, hogy ezért is került hozzám ennyire közel, mind a történet, mind a szereplők. Egyszerűen fantasztikus írással gazdagodtam általa.

Értékelés:

Kedvenc rész:

„Ez a baj azzal, ha az ember a négy fal között van: a világ odakint megy tovább, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy neked örökre megállt az idő.”

„A gyász lehet teher, de horgony is. Az ember megszokja a súlyt, azt, ahogy egy helyben tart.”

„Az igazság az, hogy nekem jóformán már fel sem tűntek Kristy forradásai. Egyszerűen csak az arcához tartoznak. Kristyhez tartoznak. A cuccai sokkal inkább lekötötték a figyelmemet, talán mert azok legalább állandóan változtak.”

„− Nem arról van szó, hogy azt hiszem, minden okkal történik – mondta. – Hanem... azt gondolom, bizonyos dolgoknak jobb, ha el vannak törve.”

„A gyászban és a gyászolókban ez a nehéz: más nyelvet beszélnek, és a szavak sosem úgy hangoznak, ahogy az ember mondani akarta őket.”

She was nothing just a girl with plastic heart and iron foot - Marissa Meyer: Cinder

126 évvel a IV. világháború után járunk, ahol a földlakók viszonylag békés életét egy megfejthetetlen betegség árnyékolja be, a sötétséget pedig még inkább sűrűsíti a fejük felett a holdbéli királynő ellenséges magatartása, és vészjósló ígéretei. Ebben a kaotikus világban, amelyben az androidok és a lebegők olyan mindennapossá és nélkülözhetetlenné váltak, mint az étel és a víz él Cinder. A társadalom és családja által lenézett, sőt kirekesztett lány egyetlen bűne, egy gyermekkori baleset miatt testét 36,28%-a nem emberi szövet, hanem fém, huzal és plasztik. „Hibás” részei azonban nem csak szenvedéseinek forrását, hanem különlegességének és képességeinek kulcsát is adják, ezeknek köszönhetően ő Új Peking legjobb műszerésze, aki bármiből képes mozgó, működő dolgot varázsolni. Történetünk másik főszereplője Kaito koronaherceg, akinek családjába befészkelte megát a lelketlen betegség, azzal fenyegetve, hogy földig rombolja az addig általa ismert életet. Miközben saját démonaival küzd, egy még hatalmasabb fenyegetés is kezd alakot ölteni körülötte: Levana királynő. A sors többször is keresztezi a két fiatal útját, akiknek az élete folyamatosan darabjaira hull. Milyen titkok rejtőznek Cinder múltjában, amire nem emlékszik? Megtalálja Kai azt, amit annyira keres? Lehet még annál is szörnyűbb az élet, mint amit eddig megéltek? Mibe kapaszkodsz, ha mindent, amiben hittél egy csapára elvesztesz?

Honnan:

Megtetszett a borítója, taszított az alcíme ennek eredménye, hogy csak megkésve vettem a kezeim közé.

Gondolatok:

Számomra ez a kötet lett az év legnagyobb pozitív csalódása. Olyan sok váratlan dologgal gazdagodtam általa, amire gondolni se mertem. Nagy fenntartásokkal álltam a kötethez, hiszen a témája a fantasy, disztópia, romantika, steampunk és mellettük még szerepel a sci-fi, ami könyvek terén nem az én műfajom. Meyer viszont briliánsan játszik az egyes elemekkel. A történet során sokszor ért sokkhatás, erőteljes impulzus, amikre nem vértezheti fel az olvasó előre magát, hiszen olyan váratlanok. Őszintén én csak a könyv borítójával találtam magam szemben nagyon sokáig és a fülszövegre egyáltalán nem fordítottam figyelmet, mivel az alcím elkedvtelenített a történettel szemben. Így, hogy Új Pekingben egy zsúfolt keleti metropoliszban játszódik a történet már magában újszerűvé tette számomra. Eddig helyszínként mindig az USA vagy annak maradvány területei képezték a színpadot, amit már az ötödik hasonló téma esetén igen nehéz volt legyűrni a maga komoran rózsaszín vattacukorszerű, I love USA érzetével. Maga a helyszín már

áraszt egyfajta hangulatot, a szűk utcáival, bodegáival, túllakott felhőkarcolóival, miközben az írónő meghagyta azokat a kulturális maradványokat, mind építészet, mind az emberek rangjuk szerinti megszólítása szempontjából, ami önállóan a múlt és a modernitás kettősségét okozta. A futurisztikus érzést pedig a helyszínen elhelyezett „statisztákkal” és kellékekkel vált minél erősebbé. Hiszen az utcákat androidok népesítik be, akik a legtöbb általános feladat ellátását átvették, autók helyett lebegők közlekednek, bankkártyák helyett a bőr alá ültetett azonosító chipek szolgálnak. Múlt, jelen és jövő találkozása az egész város, ahol már azzal napokat el tudna tölteni az ember, hogy csak az utcákat járja, és nézelődik. Tetszett, hogy az írónő időt és energiát áldozott, minden tölteléknek tűnő mondatra, miközben árad belőlük a kultúráról, tudományról ezen belül pedig a műszaki, biológiai és informatikai fejlesztésekről szóló ismeret. Érződik, hogy a kötet megírását igen hosszú előkészületek előzték meg, hiszen az írónőnek olyan alaposan kell értenie a műszaki felépítésekhez, eszközökhöz ahogyan az általa megalkotott ügyes kezű műszerészlánynak.

„– Hát, igen – csípett bele Cinder a fémujjaiba a fogóval. – Mindenkinek megvan a gyengéje.

– Tudom – mondta Iko. – Nekem a cipők.”

Attól, hogy elemeiben felismerhető történeteket vett alapul nem lesz sablonos a története. Míg A lány és a farkas és a többi remake termék esetében csak egy unalmas, elemeiben hitvány, mondanivalójában pedig sekélyes elbeszélésekkel lettünk „gazdagabbak”, addig a Cinder mindezeken felülkerekedve mégis újszerűt tud alkotni egy vasból és plasztikból összeforrasztott lüktető világban. Az írónő nem ragaszkodik minden egyes részletében görcsösen az eredeti Hamupipőke sztorihoz, és ezzel összezavarja az olvasót. Én személy szerint végigizgultam minden egyes fejezetet, és már előre frusztrált voltam, hogy mit hozhat a következő. Fordulatos, mert minden eddig ismert alaptól el tud szakadni és távolodni. A gonosz mostohatestvérek szerepét csak félig játssza ki az írónő, hiszen megalkotja Peonyt a kedves testvért és az egyetlen élőlényt, akivel Cinder érzelmi köteléke van. Vele teremti meg azt az összekötő kapcsot, ami a lány emberi érzelmeit nem hagyja elsikkadni, és általa érzi egyedül, hogy attól, mert más, még ugyan olyan értékeket és érzelmeket képvisel, mint a többi ép ember. A regény alapját képezi a kiközösítés, lealacsonyítás és érzelmi csonkítás. Hiszen a társadalom számára a Cinderhez hasonló kiborgok selejtnek számítanak, mint eszközökre tekintenek csak, akik érzelmekre nem képesek, így nem várnak el tőlük semmit csak mechanikus működést és engedelmességet. Ezek a „lények” számukra feláldozhatóak, hiszen csak fémből összetákolt szerkezetek a szemükben, és taszítóak a másságukkal. Az írónő hihetetlenül jó érzékkel körvonalazza pont ezek ellenkezőjét az egyes mellékjeleneteken keresztül. Miközben a cselekmény hatalmas erővel hömpölyög előre, az azt keresztező kis mozzanatok töredékeivel észrevétlenül, és nagyon lágyan hatnak az olvasóra. Például a laborba behozott önkéntes kiborg férfi, aki feláldozza magát, hogy a fia meg tudjon élni abból a kompenzációból, amit a kísérlet miatti haláláért fizetnének. A kiborgok emberibbek, mint maguk az emberek, hiszen tisztában vannak vele, hogy mit veszítettek, a veszteségük miatt ezáltal sokkal élesebbé és mélyebbé válnak az érzelmeik, és jobban értékelik az életet is. Erős összeütközést teremt a morál és az emberi tudomány csodája között, hiszen ha jobban belegondolunk a kiborgok az emberi tudás csúcsát képezik, miközben maguk az emberek nézik le a saját teremtményeiket. Elgondolkodtató, hogy annyi évnyi kutatás és küzdelem után, amivel életeket mentenek meg, korrigálnak és adnak újabb esélyt, egyben saját maguk taszítják ki a társadalomból azokat, aki talán nem is kértek új esélyt a folytatásra. A szenvedőket nem hagyják meghalni, de a „magjavított” de torz eredményeket könnyen elküldik laborokba kísérleti nyúlnak. Erkölcsi, etikai és morális kérdéseket vet fel a regény, legalábbis én sokat gondolkoztam, hogy a mostani társadalom hogy kezelné ezeket az embereket, amennyiben a mi jelenlegi tudásunk itt tartana.

„– Ha már a szemműtétnél tartunk, észrevette, hogy nincsenek könnycsatornái?

– Nem mondja! Tényleg? Én meg már azt hittem, szimplán érzelmi idióta vagyok – húzta fel a lábát az asztalra Cinder, és szorosan átölelte a térdét. – Egyébként elpirulni sem tudok, ha ez lett volna a következő briliáns megfigyelése.”

Kai oldaláról szintén egy hatalmas összeütközésnek lehetünk tanúi az egyén feláldozása a köz javára hálás téma az írók számára, bár sokan nem tudnak vele mit kezdeni. Az írónő ezt még egy csavarral megtoldott, hiszen főhőse még nagyon fiatal, mégis hatalmas teher nehezedik a vállára. Összeütközik az ész, szív és a lélek, hiszen lehetne önző és választhatná azt, hogy hátat fordít mindenkinek, és azt teszi, amit egyszerűen a szíve diktál, vagy logikusan hozhatna döntést, ami nem biztos, hogy bárkinek is hasznára lenne, esetleg hallgathatna a lelkiismeretére ebben az esetben viszont saját magát áldozza fel az álmaival együtt. Végül megkapjuk a választását, ami egyéne válogatja, hogy jónak látszik-e vagy sem. Mégis az írói hatalomnak köszönhetően nem tud úgy gyökeret ereszteni a döntés, mint ahogy azt Kai és az olvasó elképzelte. Meyer érzelmi téren is rendkívül erőset alkotott azzal, hogy már a negatív érzelemvilágot megtestesítő karaktereinek szimplán a megjelenésével, gesztusaival mély unszimpátiát, és undort tud kiváltani az olvasókból. Rendkívül összetett regény, ami nem mentes a politikai csatározásoktól, visszaélésektől, önkényuralomtól, biológiai kísérletektől, faji megkülönböztetéstől amilyen elemeket egy ifjúsági történettől nem, egy ultramodern Hamupipőke történettől pedig végképp nem várna el az olvasó.

„ – Ne haragudj – mondta Kai. – Tudom, hogy ez tényleg nem a legmegfelelőbb pillanat, de... nagyon úgy tűnik, hogy az én életem épp most megy tönkre...”

Amitől tartottam, hogy a romantikus szál túlságosan el lesz cukrozva, és minden habos babos lesz, nem történt meg. Egyszerű és kedve bimbózó érzelmek rajzolódtak ki a sorok közül. Ezen a téren mély érzések még nem ütötték fel a fejüket, de mint kezdő kötettől nem is vártam ilyet. Ha az írónő ezen a téren is olyan tökéletes egyensúlyt tud alkotni, mint az érzelmek, cselekmény terén szerintem ettől csak még csiszoltabbá válik a történet. A cselekményszövés mellett a történet folyamán a karakterek formálásával számomra azzal alkot kiugrót, hogy megutáltatja velem az addig kedvelt figuráját. Ritka alkalmak egyike, amikor egy szereplő ennyit változik és torzul egy regényen belül. Nem tudom, hogy ezt a romboló folyamatot mennyire szeretné folytatni, és mikor kerülnek tisztázásra az elvarratlan szálak, mindenesetre a folytatást minél előbb a kezembe szeretném venni, hogy megtudjam a szereplők döntései meghozzák-e a várt eredményt.

Értékelés:

Kedvenc rész:

„A fiú valóban nem úgy nézett ki, mint egy udvari szívtipró, csak mint egy közönséges őrült.”

„Kai herceg! Gyorsan nézd meg a ventilátoromat, mert úgy érzem, mindjárt túlhevülök!”

„– Jaj, istenem! – motyogta. – Azt hittem, ezen már túl vagyunk!

– De most valamivel kedvezőbb választ remélek. És egyre elkeseredettebben reménykedem.

– Mily elragadó!

– Na, kérlek! – rándult meg Kai ajka.

– Miért?

– Miért ne?

– Úgy értem, miért én?

Kai a zsebébe dugta a hüvelykujját.

– Hogy ha a lebegő, amivel vészhelyzet esetén menekülnöm kell, lerobban, legyen valaki, aki meg tudja javítani.”

Harakiriző agysejtek, vagy amit Lauren Kate Kín-zóeszköze okoz

„Földi pokol. A világ ilyen Luce számára barátja, Daniel, a bukott angyal nélkül. Egy örökkévalóságig tart, hogy egymásra találjanak, ám a fiú bejelenti, most mennie kell. Csak annyi időre, míg kézre keríti a Kitaszítottakat… azokat a halhatatlanokat, akik Luce-t meg akarják ölni. Daniel Luce-t a kaliforniai sziklás tengerpart egyik iskolájában, a Shoreline-ban rejti el, ahová rendkívüli tehetségek csoportja jár: a Nefilim, bukott angyalok és emberek leszármazottai. A Shoreline-ban Luce megtanulja, mik azok az árnyékok, és hogyan használhatja fel őket arra, hogy előző életeibe belepillantson. Mégis, minél többet tanul Luce, annál inkább gyanítja, hogy Daniel nem avatja be mindenbe. Rejteget valamit…, valami végzeteset. Lehet, hogy a Daniel által elmesélt múlt voltaképpen nem igaz? Lehet, hogy Luce számára végül is mást szán a sors? A lebilincselő FALLEN (Kitaszítva) sorozat második könyve…, melyben a szerelem mindent túlél.”

Honnan:

Volt egy szörnyű kalandom a Fallennel, így úgy gondoltam tovább kínzom magam. Éljen a mazochizmus!!!

Gondolatok:

Ritkán mondok ilyet, de most mégis: kár volt Lauren Kate-et megismertetni a betűkkel, még hatalmasabb vétek pedig, hogy rávezették arra, hogy csupán toll és papír felhasználásával ezeket a betűket felhasználva, szavakat, mondatokat sőt ne adj isten történeteket is megtanuljon írni. Igen kimondom vétek volt megtanítani ezt a nőt írni! És annak, aki ezt a bűnt elkövette kártérítést kellene fizetnie az „író” minden egyes kinyomtatott, eladott és elolvasott könyve után. Hogy miért, mert egyszerűen ÉRTÉKELHETETLEN ez a könyvnek álcázott valami, amit ez a nő elkövetett. Majdnem egy év kellett ahhoz, hogy folytassam a sorozatot, amelynek első darabja is sokáig tartó fejfájást okozott, mint valami rossz italtól való soknaposság. A folytatás sem kímélte az agysejtjeimet, új mottóm a fülszöveg nyomán „A szerelem túlélte, de a szürke állományom katapultált.”. És hogy miért is szenvedtem végig ezt a több száz oldalas „csodát” a rossz tapasztalatok ellenére? Mert mazochista vagyok, és az idő kicsit megkoptatja az élményeket, mellesleg a könyv szerepelt a 2013-as várólista csökkentő polcomon. A történet végére pedig megkönnyebbültem, hogy onnan végre lekerült. Szentségtörésére az irodalomnak és az írásnak ez a nőszemély még elkövetett több hasonló, ha nem ennél is minősíthetetlenebb – ez csak belső megérzés, és női ösztön (ami 95%-ban biztos)- történetet, amiket előre láthatólag szintén egy-két éves kiheverés után veszek a mancsaim közé. Amit kifejezetten sajnálok azon felül, hogy találkoztam ilyen formában a sorozattal, hogy kihasználatlanul marad nem csak a Tormentben hanem már a Fallenben is annyi elem, amit az írónő saját magának alapoz meg, csak annyira ötlettelen és sekélyes, hogy ezeket képtelen kiaknázni. Pedig bombaszikus dolgokat lehetne vele kezdeni.

„Luce azonnal Danielre gondolt, arra, hogy milyen kapcsolatot szeretne vele. Nem érezte, hogy túl sok szerepe van abban, mi lesz kettőjükből, de szerette volna, ha van.”

Még a „könyv” első felében elkezdtem a szokásos módon összeírni a felmerülő észrevételeimet, azonban azok olyan ütemesen nőttek ki a fehér papír síkjából, mint gyilkos galócák az Elvarázsolt erdőben. És szerintem nem okozok megdöbbenést senkiben, hogy gondolataim gyűjteménye negatív ítészi valómat tükrözték, mellettük ördögfejek, síró smiley-k és akasztófák sorakoztak. Ebbe viszont két oldal után beleuntam, miközben a történetben még csak 50 oldalnál se tartottam. Úgy döntöttem, hogy hagyom magam sodródni az árral, hátha valamilyen kellemes rafting élménnyel gazdagodom, amire még csak nem is számítottam. Jelentem nem történt semmi váratlan! A könyvnek álcázott tárgy hozta a papírformát, aszerint, amit az első bűntény után vártam tőle. Talán egy pillanat volt az utolsó fejezetekben, amikor azt hittem, hogy mindjárt lesz valami, mindjárt jön, de mégse jött semmi… Mint egy teljesítésképtelen szerető, aki a külcsín alapján ínycsiklandónak és kívánatosnak ígérkezik, tele sejtelemmel, érzékiséggel, és nagy löketnyi huncut gondolattal, a sorsdöntő pillanatban viszont csak egy felfújt rózsaszín lufi, ami gyorsan kipukkan, és még takarítanunk is nekünk kell utána…  Igen ez a könyv ilyen gondolatokat hoz ki az emberből, az unalom sok mindenre képes.

„- Úgy értem, hajdanán, mikor tudod, Daniel még odafönn volt, és engem választott. Engem, az összes földi lény közül...

- Hát, akkor valószínűleg még sokkal kisebb volt a kínálat... jaj! - Luce meglegyintette. - Csak próbálom oldani a hangulatot!”

Ami ezzel az irománnyal kapcsolatban először ötlött fel bennem, hogy én vagyok az oktató, aki most értékel egy kiadott fogalmazást. Adott egy téma, ebbe meghatározott elemeket és jeleneteket bele kell építeni, de a többi a diákra van bízva. A kivitelezés pedig, amit Lauren elkövetett 1-es alá. Másképp nem tudom egyszerűen megmagyarázni azokat a beerőszakolt jeleneteket a történeti szálba, - amiknek 1) semmi lényeges hatásuk nem volt, 2) cselekmény szempontjából nem illettek oda, 3) egyszerűen megerőszakolták a szereplőt, olvasót és magát a sztorit is - mint hogy előre meghatározott elemek voltak, amiket bele kellett passzírozni valamilyen módon a történetbe. Lelki szemeim előtt látom Laurent, aki mint a Twistben ül egy pörgettyű előtt és kiforgatja magának, hogy melyik jelenetet hányadik oldalra illessze be: „Van nekem egy levegőben táncolok az angyal pasimmal cukker jelenetem, na hova kerül hova, a tengerparti sütögetős jelenethez, vagy a „végső” nagy küzdelemhez, jajj de izgi, hol áll meg a nyíl…” Hogy ezekre miért volt szükség? Mert a két főhős elszakad egymástól, de hát nem maradhatunk édes romantikus jelenetek nélkül, amik közöttük bontakoznak ki, mint bazsarózsa szirmai. És bár merően illogikus, és őrült dolog, hogy ezek ketten pont akkor, amikor az életveszélyes helyzetek elkerülése végetti rejtőzködés, a megfigyelések és nyomkövetések miatti távolmaradás korszakát kellene egy rövid ideig megélniük, szinte napi kapcsolatba kerülnek. Mégis ez történik. A logika eddig sem volt egy mondatban említhető szó az írónő nevével, azonban most még inkább megerősített abban, hogy számára is teljesen kusza és átláthatatlan, hogy végülis mi a fészkes fenét akar kezdeni ezzel a történettel, magukkal a szereplőkkel, vagy egyszerűen azok gondolataival pl.: „Daniel is bocsánatot kérhetne. Készíthetnének együtt limonádét vagy bármi mást.”

Luce olyan, mint egy személyiséghasadásos, sokszor amnéziás, buta, értetlen lány, akit legszívesebben fejbe vágnál egy vaslapáttal, hátha akkor az ellentétét tenné minden egyes zagyva gondolatának. Minden egyes szereplő olyan, mint ha sablon alapján készült volna, bár ezt már megszokhattuk. Árnyalatok, vagy érzéseket egyikük sem közvetít. A humorral bár próbálkozik, az végig megmarad próbálkozás szintjén. Ami még mindig nagyon fáj az Luce és Daniel állítólagos „örök szerelmi szála”, ami a kezdeti nyálas hangvétel után most már a szánalmas kategóriából a bosszantó osztályba lépett egy fokozattal lejjebb. A kettejük viszonyában felmerülő kételyekben és fejtörésekben, mint máshol már tapasztaltam ezen a téren is az ésszerűtlenség jellemző. Néha Luce fejében, ahol szexi félmeztelen fiúk képe lakik, néhány pókhálóval és egy be/kikapcsoló gombbal szimbiózisban, mintha megpróbálta volna valami kis szikra begyújtani önmagát, de valószínűleg annyira kevés volt az oxigén és túl sok a felgyülemlett endorfin, hogy ez lehetetlenné vált. Mindazonáltal az írónő nem csak a szereplőit teszi szerencsétlenné, hanem egyúttal ezzel a „szerelmi történettel” magát az olvasót is lealacsonyítja. (Komolyan 4 találkozás, egy életen át tartó kárhozott szerelemi maszlag és ettől már rögtön fellobban a szerelem? Barney Stinson felvehetné a Taktikai könyvébe új elemként.) Olyan apró részleteken már meg se lepődtem, mint a jachton lévő félretett vitorlák, vagy a befestett haj miatti lélek fel nem ismerése, hiszen az első kötetben szereplő medence a templomban építészeti kivitelezése után ezek már labdába se rúghattak. És igen, nem maradhatott ki, megint voltunk a medencénél, hiszen teljesen logikusan egy nyitott, általában mindig emberekkel teli térre érkezik meg egy árnyon keresztül utazó, és nem egy rejtett szobába, hogy senki ne vegye észre. Lauren valahol olvashatott a részletgazdag írásmódról, amelyet úgy próbál meg elérni, hogy teljesen felesleges mozzanatokat színez ki szintén felesleges elemekkel pl.: „Szemüvegét beletörölte egy monogramos zsebkendőbe, és félrehúzódott.” A szenvedésről teljesen más elképzelésekkel bír, így biztos én is jobban éreztem volna a kínlódást, egy kaliforniai wellness szállóhoz hasonló extrán felszerelt tengerparti bentlakásos iskolában. Úgy szenvedőbben tudnám én is a könyvel a kezemben azt mondani, mint Luce Danielnek: „Azért nekem sem annyira könnyű itt!”

„És ez őrjítő, mert azt jelenti, hogy mindketten csak úgy teszünk, mintha. Egy több ezer éves tündérmese alapján, melyet egyikünk sem tud alátámasztani.”

A legjobban akkor járt volna mind az írónő, mind az olvasóközönség, hogy ha az alapvetően jó, érdekes és igen izgalmas ötletét valaki olyannal osztotta volna meg, aki írni is tud, nem csak mondatokat egymás után pakolni. Bár ebben az esetben nem az ő neve virítana a borítón. Maybe next time Lauren. Maybe!

Értékelés:

Kedvenc rész:

„VÉGE"

Cassandra Clare: City of Lost Souls

Amikor már úgy tűnik, hogy minden rendben van, na olyankor üt be a krach. Clary és Jace azt hitte, hogy most már tényleg minden túlestek. Újra, félelem nélkül tudnak szeretni, őszintén bevallják egymásnak a legnagyobb félelmeiket és úgy tűnik, minden visszatér abba a szörnyűségesen lélekemelő pillanatba, amikor minden a helyére került. Ezután a fiú eltűnik, a lány egyedül marad, párban a hiánnyal és az űrrel. Clarynek minden erejére, vakmerőségére, és képességére szüksége van, hogy megküzdjön azokkal, akik feladták Jace keresését. Ezer teória, rémkép cikázik a szeme előtt ébren és álmok között hánykódva is. De a valóság mindennél kegyetlenebb. Valósággá válhat egy elejtett rémkép? Megtörténhet az elképzelhetetlen? Méregbe mártott igazság, vagy csak kifordított hazugság a Tündérek udvarában elhangzó mondat, miszerint: „Gyakran megtörténik, hogy mire valami értékes, amit elvesztettünk, előkerül, már nem olyan, mint amikor utoljára láttuk.”

Honnan: Cassandra Clare az egyik kedvenc íróm! ^.^

Kontra:

Hagy kezdjem a problémáimmal, és utána térjünk át a kellemesebb dolgokra. A legjobb hasonlatot erre a kötetre az animék világából tudnám hozni, mert mint ahogy Clary és Simon én is egy anime, manga fan vagyok. Van egy kedves, a vérfertőző szálával a Csontvárossal rokon lelkületű animém a Vampire Knight. Ennek a második évadával számomra párhuzamos szálon mozog az Elveszett lelkek városa. Hogy miért is? Mind a kettőnél az előzményt imádtam, a folytatás azonban már hagyott némi kívánni valót maga után. Ha az előzmény színes, akkor a folytatás fekete-fehér. Miért? Mert tele van visszaemlékezésekkel, a korábbi részekből átemelt részekkel, elmerengésekkel, párhuzamokkal és utalásokkal. Az animénél ennek az oka a költségvetési hiány volt –mellesleg tényleg az évad 2/3-a szürke az átvágott jelenetektől-, Clare esetében ezt a nyomás és a megrekedés számlájára írom. A nyomás hatalmas, hiszen olvasók tömegeit győzte meg, tette rajongójává, és kápráztatta el három köteten keresztül. Perzselt, robbantott, tört és gyilkolt. Ezzel pedig korunk egyik legjobb YA fantasy írójává vált. A folytatástól féltem és bár nem hozta a számomra megszokott színvonalat, még mindig teljes szívvel szerettem. Most viszont, - én sajnálom a legjobban - nem tudtam tiszta szívemből szeretni a könyvet.

Picit, mintha megrekedt és kiüresedett volna az írónő, lehet, hogy ezért éreztem erőltetettnek néhol a történetet. Mintha előtte lett volna egy számláló, és minden egyes megírt oldal után ütött volna rajta egyet, hogy biztos meglegyen a kvóta. Míg a Bukott angyalok városa vékonyabb, de tartalmilag korrektebb, addig Elveszett lelkek városa, terjengősebb és szétcsúszottabb lett, bár tartotta az eddig megszokott limitet. Olyan mintha Clare erői máshol lennének lekötve, mintha valami elvonná a figyelmet az elsőszülöttjének terelgetésétől, és így nem tudná hozni a saját maga által magasra rakott mércét. A kötet rengeteg elemében rokona a kezdő írói korszakában közzétett Harry Potter fanfictionjének, amit itt fordulatokkal, és átfedésekkel színesít, és kuszál össze, mégis az eddigi írásait ismerőket összezavarja vele. Elkezdtem aggódni, hogy valami baj van, hogy már elfogyott a muníció, amiből az írónő dolgozik, és áttér a sablonosságra az egyediség kárára. Milyen rossz is ilyen gondolatokkal megküzdeni olvasás közben, igaz? Ez a terelő erő, ami elvonta a figyelmemet, eddig soha nem volt jelen olvasás közben, mégis a könyvből szivárgott ki, és tett kételkedővé, passzívvá, nem olyan nyitottá, mint máskor, mikor kedvencem írását tartom a kezeim között.

„- Clary? – Jace félrebillentett fejjel tanulmányozta a lány arcát. – Ugye… ugye, szeretsz még?

- Én Jace Lightwoodot szeretem – felelte Clary. – Azt nem tudom, te ki vagy.”

Mindezek mellett az is furcsa volt, hogy folyamatosan olyan érzésem volt, mintha mindent, aminek nem hagyott folyást az előző kötetekben szabadon engedi, és fékezhetetlenül ad neki utat. Így szabadultak ki palackjukból a hormonok, okozva nem kevés csókcsatát, perszelő vagy éppen lángoló jelenetet, az olvasóban meg üzemzavart, ezek felfogásában, értelmezésében és megértésében.  A megszokott könnyedség viszont valahol gúzsba kötve, elzárva maradt.  Talán ez hiányzott a legjobban. 

Pro: 

És ahogy ígértem térjünk át a jó dolgokra, hiszen a kételyek útja mentén egy csomó csoda is körülvett, amikről nem lenne szép megfeledkeznem. A cselekmény lelassul, és jobban a karakterek kerülnek a középpontba. A történetvezetés helyébe az egyes szereplők kapcsolatai, életükben bekövetkezett szakadások, drámák és lelki törések kerülnek előtérbe. Az emberi életre nyíló számtalan ablakot tár ki az írónő. Van itt: egymásra találás, bimbózó vonzalom, elveszettnek hitt szerelem, szakítás, halál, reménykedés, fájó csalódás, mérhetetlen veszteség. Az írónő játszadozik a szereplői érzelmi skáláival, és közben borzolgatja az olvasó idegeit is. Lélektanilag rendkívüli hatással bírt eddig is, most a mini történések a történetben szálakkal még inkább finomított, és csiszolt a technikáján. Még jobban árnyalja a szereplőit, olyan oldalakat mutat meg a figurákból, amit eddig még nem láthattunk, ettől lesz még meglepetésszerűbb és meghökkentőbb a hatás. Mindenkinek szembe kell néznie a maga démonaival, és sokszor nem éppen győztesen kerülnek ki a viadalból. Furcsa volt látni Claryt, mint a legdominánsabb karaktert a történetben, ahogy kiemelkedett még Jace mellett is, mikor máskor inkább, mint egyenlő fél jelent meg. De a többiek is okoznak szemöldökráncolásokat, grimaszokat, mosolyokat, és könnyeket.

„A fiúból csak üres héj maradt, amit Clary vágyakkal, álmokkal, szerelemmel töltött meg.”

Imádtam, hogy kettévált a nagy csapat, és osztódtak „jók” és „rosszak” táborára. A leginkább Clary és Sebastian jeleneteit élveztem. Hogy miért? Mert Clary amúgy is roncsolódott lelke folyamatos kétségeknek, meglepődéseknek és játszmáknak volt kitéve. A két testvér kapcsolatának formálódását élvezet volt olvasni. Clare Sebastian alakjával annyi kérdést, fejtörést, bosszúságot, gyűlöletet, szánalmat és még sorolhatnám mennyi érzést vált ki, hogy már ezért egy fogalom a srác. Nem osztályozható, gonosz, és üres, de makacs, hisztis, úgyhogy nem egy igazán vezető, bad ass fő gonosz. Szeretetéhes és vágyódó, közben pedig nagyon, de nagyon beteg. Talán ő a legösszetettebb és legösszetörtebb szereplő, aki senkinek sem kell, mégis tartozni akar valahova és inkább a könnyebb utat választja. Számomra még mindig megfoghatatlan, úgyhogy végső ítéletet majd csak a hatodik kötet után tudok róla mondani. Apró dolgokkal fogott meg magának Clare, a töretlen gyönyörű leírásával, amik a színeikkel magukba szippantanak, és sodornak szavakon, mondatokon és lapokon keresztül. A világgal, amiből nem tudok szabadulni, és nem is akarok, még ha a folytatások olyannak érződnek is mintha erős fanfiction alkotások lennének. Megmarad a kedvenc írómnak, és mint eddig mindig, most is töretlenül várom a következő alkotását.

„- És mi van, ha én ölöm meg?

- Az én szívem a te szíved – felelte a fiú. – Az én kezem a te kezed.”

Összefoglaló a számomra „LEG…” pillanatokról és szereplőkről. FIGYELEM! SPOILER VESZÉLY! TOVÁBBOLVASÁS CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE!

A legkétségbeesettebb veszekedés: Alec és Magnus között a kapcsolatukba befészkelődő harmadik félről: a  hallhatatlanságról

A legfájóbb jelenet(ek): folyamatos szembesülés a kiüresedett Jace-el

A legfeszültebb jelenet: Sebastian és Jocelyn találkozása

A legédesebb jelenet: Simon esti meséje Izzynek

A legviccesebb jelenet: Izzy részegen

A leg „de behúznék egyet” jelenet: Sebastian és Clary véres, verekedős jelenete

A legmeghökkentőbb jelenet: Magnus és Alec szakítása

A leg ” nem döbbentem meg” jelenet: Jace életben marad

A leg „nem tudom hova tenni” jelenet: Maureen ténykedése, és bejelentése

A legátütőbb mondat: „Azt kérdezted, kié vagyok.”

A leg feleslegesebb páros: Maia és Jordan

A legsemlegesebb szereplő: Maryse

A leg „de megszottyongatnálak, mert olyan szerencsétlen vagy” szereplő: Alec

A leg „nem tudlak hova tenni” szereplő: Sebastian

A leg „nem szeretlek” szereplő: Jocelyn, a Tündérek udvarának királynője

A leghiányoltabb karakter: Luke, Church

A leginkább „együtt szeretnélek látni” páros: Simon/Izzy, Sebastian/Clary

A könyvért külön köszönet a Könyvmolyképző kiadónak!

Értékelés:

Kedvenc rész:

„- Simon?

- Igen?

- Mesélsz nekem valamit?

A fiú pislantott egyet.

- Mit meséljek?

- Olyat, amiben a jófiúk győznek, a rosszfiúk meg veszítenek. És halottak is maradnak.

- Aha, szóval valami hagyományos mesére gondolsz? – kérdezte. Kutatott az emlékeiben. A klasszikus meséknek csak a Disney-féle változatát ismerte, és először a kis hableány jelent meg előtte a kagylóból készült melltartójával. Nyolcéves korában kicsit bele volt zúgva Arielle-be. Nem mintha ez lett volna a legmegfelelőbb pillanat, hogy erről említést tegyen.

- Nem. – Isabelle hangja alig volt több sóhajtásnál. – Azokat tanuljuk az iskolában… A varázslatból sok minden valódi… mindegy. Olyat szeretnék, amit még nem ismerek.

- Értem. Tudok egy jót. – Simon megsimogatta Isabelle haját, a lány pillái a nyakát csiklandozták, ahogy becsukta a szemét. – Réges-régen, egy messzi, messzi galaxisban…”

Tiffany Reisz: A herceg

„Álmodtak egy ilyen lányról, álmodtak, de soha nem merték remélni, hogy tényleg létezik. Az egyetlen lány, aki vadabb és veszélyesebb, mint ők ketten együtt… És Søren megtalálta. És megosztozik rajta vele.”

Az álmok veszélyesek. Elszakíthatnak a realitástól, megbabonázhatnak, mohóvá és elégedetlenné tehetnek bennünket a valósággal és a jelenünkkel szemben. Az álmok, amik valósággá válnak pedig elhozhatják a földi poklot, és eltörölhetnek mindent, amit addig a magunkénak tudhattunk. A legtisztábban ezzel Kingsley a francia dom, az Alvilág sötétségében megbúvó bábmester, a Nyolcadik Kör feje van tisztában. Kingnek egyszer mindene megvolt, majd egy pillanat alatt el is vesztette, így az addigi flörtölése a halállal szenvedélyes viszonyba csapott át. Ha az embernek nincs veszteni valója könnyedén néz farkasszemet a nagy Kaszással. Az évekig tartó haláltangó után cseppet sem veszélytelenebb világot épít fel magának, megszületik a játszótér, a nagy mű, amit tálcán kínál fel a leggyűlöltebb és egykor a Világot jelentő személy számára. A játszótér megkapja szadista istenét Sørent, aki egykor a mindenséget jelentette, szenvedélyt, fájdalmat és hitet. Ha minden elveszik, marad a remény, kísérőjéül pedig társul egy álom, ami több évtized távolából életre kel, és elvesz mindent, még a reményt is. Egy rémálom, ami nevet visel: Nora Sutherlin.

Honnan: I.M.Á.D.O.M. az írónőt, és minden betűt, amit papírra vet!

Gondolatok:

Brutálisan erős sorozat, ami mar, mint a wasabi és csontig hasít, mint egy méregdrága filéző kés. Sokkoló, mint egy frontális baleset, ahol az olvasó katasztrófa turistának érzi magát. Még ha akarná, sem tudná levenni a szemét a szétszakadt roncsokról és a vérben ázó sérültekről. Egyszerűen lefagyaszt és nem enged addig mozogni, amíg az utolsó sorok is el nem fogytak. Szadista, és piszkosul élvezi, hogy kínozhat, igazi első osztályú dom a domok között ez a kötet. Nem kérdés, hogy az év legnagyobb meglepetése, és pozitív csalódása számomra Reisz volt. Elemi erővel csapódott könyvmoly életembe mind az írónő, mind a könyvei, és az általuk okozott becsapódáskor felvillanó fényár hatása még mindig kitart; így csak éles, és mellbevágó élményekkel leszek gazdagabb minden egyes alkalommal, hogy ha valamilyen formában ismételten találkozom velük.

„Søren lakomákat tálalt elé, melyekből Eleanor csak csipegetett, miközben Kingsley felfalta a morzsákat a padlóról.”

Olyan szereplőkkel vagy együtt, akiket már az első pillanattól kezdve mélyebben meg akartál ismerni, esetleg vissza akartál kapni, össze akartál hozni, vagy egyszerűen ki akartál élvezni. Nora jött és lehengerelt A szirénben, meggyőzött Az angyalban és most kétségek között hagyott A hercegben. De nem ő volt az egyetlen. Kingsley már első találkozásunkkor magához láncolt, és ugyanezzel a törhetetlen acéllal be is vonta magát, mint egy rovar, ami védi, és nem hagyja sérülni a testét, vagy éppen láttatni a sérüléseket. A várakozás kifizetődött. A páncél megnyílt, és King kitárulkozott, felfedve a sérüléseket, amik keresztül kasul szabdalták, és örökre megmaradtak láthatatlanul, mélyen a felszín alatt. A herceg teljesen az ő kötete lett, és ez nem csak annak köszönhető, hogy 2/3-a a történetnek az ő és Søren kapcsolatát, lelki vívódását és törését foglalja magába. Számomra teljesen mellékessé vált Nora és Wes szála, hiába ők az egyik kedvenc párosom már a kezdetek óta. Megszerettem Kinget a fájó, féktelen, érzelmes lelkével, és ez az érzés a sorok és oldalak nyomán egyre mélyült. Alig vártam, hogy az ő szemén keresztül láthassak, mégis most teljesen összezavart. Az eddigi gondolataimat, és meggyőződéseimet kidobhatom a kukába, ugyanis árnyaltabbá vált minden. Olyan, mint ha egy kép más megvilágításba kerülne, egyes dolgok, amik eddig megbújtak a homályban előrébb kerültek volna, mások pedig visszahúzódtak a sötétségbe. Kiismerhetetlenek a szereplők, bonyolultak és konkrét, pontosan körülhatárolást, amivel az alakjuknak megfelelő helyre pászíthatnánk őket nem kapunk. Ettől válik még izgalmasabbá a regényfolyam. A szubjektív jellemrajzok, annyira konkrétak, de mégis zavarba ejtően nem fedik egymást, mikor összetalálkoznak, hogy felőrlik, bosszantják és zsigerileg feszélyezik az olvasót. Legszívesebben a lapok közé lépne, mint szereplő, hogy a saját meglátása szerint értékeljen mindenkit. Søren így maradt egy rejtély számomra még három kötet után is, és hiába érződik King féltékenysége Nora iránt nézőpontjában, a volt szeretőjéről elfogulatlanul nyilatkozik, mégis másképp, mint a korábbiakban a nő. Megőrjít Reisz ezzel, és a függővégeivel is, aminek nyomán a könyvei és az idegeim is rongyossá válnak.

„Azt kívánta, hogy a világ matematikája bárcsak olyan lenne, mint a szívé – hogy az, hogy a szerelme és gyűlölete éppen egyforma mértékű, azt jelentené, hogy semmit nem érez, nem pedig azt, hogy az érzései kétszeresére nőnek.”

A fejezeteknél lázadsz, mikor véget ér egy nézőpont, majd a következőből akarsz többet, és így tovább. A bőség egyszerűen zavarba ejtő, nem tudsz betelni vele, és ami a legmegdöbbentőbb, hogy nem is akarsz. A mesteri alakformálás mellett, bravúrosan zsonglőrködik az idő és a helyszínek egységeinek váltakozásával, a sajátos ütemének köszönhetően kap egyfajta külön lüktetést a regény, egymás mellett dobogó három pici

szív alakít ki egy sajátos ütemet, amitől A herceg elkülönül az elődeitől;  miközben megmarad a megszokott töretlenül gyönyörű írásmód. Az írónő megkímél egyes jelenetektől, tudja, hogy mennyi a legtöbb olvasó erőszak, kegyetlenség és brutalitás tűrési határa, így nem feszíti túl a húrt, - pl.: King és Søren ismételt együttléte esetében - átlépi az eseményeket, és csak az eredményt tárja elénk, minden mocskos kis részletet pedig az olvasó fantáziájára bíz. Egyetlen hibája a kötetnek, hogy kiszámíthatóbbra sikerült, mint az elődjei. Több a drámai szál, és a lelki seb, aminek alakítása lehet, hogy jobban elvonta az írónő figyelmét a sejtelmességtől.

„A szenvedély azt jelentette, amit Søren iránt érzett. A szenvedés pedig az volt, amit Søren okozott neki.”

Minden estre hegyeket ledöntő csalódást nem okozott, hiszen mellette megmaradt minden más, amit imádok benne, a pimaszság, a lélekölő kegyetlenség, az aprólékos részletesség, a látható és rejtett sérüléseket magukkal cipelő, összetett szereplők, és a végső telhetetlen érzést kiváltó utolsó sorok.

Úgyhogy a válaszom: Igen! Tiffany, kérek még!

A könyvért külön köszönet az Egmont kiadónak!

Értékelés:

Kedvenc rész:

„- Hány nyelven beszélsz?

- Nyolc.

- Én kétnyelvű vagyok. Az ilyet, mint te, hogy nevezik?

- Intelligens.”

„Lassan, remegő kézzel bontotta ki a levelet, és olvasta el az egyetlen szót az elefántcsontszínű levélpapíron.

Reviens.

Gyere vissza.

A levél aláírása egyetlen, kacskaringós, vízszintesen áthúzott S betű volt.”

„A pokol megfelel. Isten amúgy sem akarja, hogy többé köze legyen hozzánk.”