Tiffany Reisz: A herceg

„Álmodtak egy ilyen lányról, álmodtak, de soha nem merték remélni, hogy tényleg létezik. Az egyetlen lány, aki vadabb és veszélyesebb, mint ők ketten együtt… És Søren megtalálta. És megosztozik rajta vele.”

Az álmok veszélyesek. Elszakíthatnak a realitástól, megbabonázhatnak, mohóvá és elégedetlenné tehetnek bennünket a valósággal és a jelenünkkel szemben. Az álmok, amik valósággá válnak pedig elhozhatják a földi poklot, és eltörölhetnek mindent, amit addig a magunkénak tudhattunk. A legtisztábban ezzel Kingsley a francia dom, az Alvilág sötétségében megbúvó bábmester, a Nyolcadik Kör feje van tisztában. Kingnek egyszer mindene megvolt, majd egy pillanat alatt el is vesztette, így az addigi flörtölése a halállal szenvedélyes viszonyba csapott át. Ha az embernek nincs veszteni valója könnyedén néz farkasszemet a nagy Kaszással. Az évekig tartó haláltangó után cseppet sem veszélytelenebb világot épít fel magának, megszületik a játszótér, a nagy mű, amit tálcán kínál fel a leggyűlöltebb és egykor a Világot jelentő személy számára. A játszótér megkapja szadista istenét Sørent, aki egykor a mindenséget jelentette, szenvedélyt, fájdalmat és hitet. Ha minden elveszik, marad a remény, kísérőjéül pedig társul egy álom, ami több évtized távolából életre kel, és elvesz mindent, még a reményt is. Egy rémálom, ami nevet visel: Nora Sutherlin.

Honnan: I.M.Á.D.O.M. az írónőt, és minden betűt, amit papírra vet!

Gondolatok:

Brutálisan erős sorozat, ami mar, mint a wasabi és csontig hasít, mint egy méregdrága filéző kés. Sokkoló, mint egy frontális baleset, ahol az olvasó katasztrófa turistának érzi magát. Még ha akarná, sem tudná levenni a szemét a szétszakadt roncsokról és a vérben ázó sérültekről. Egyszerűen lefagyaszt és nem enged addig mozogni, amíg az utolsó sorok is el nem fogytak. Szadista, és piszkosul élvezi, hogy kínozhat, igazi első osztályú dom a domok között ez a kötet. Nem kérdés, hogy az év legnagyobb meglepetése, és pozitív csalódása számomra Reisz volt. Elemi erővel csapódott könyvmoly életembe mind az írónő, mind a könyvei, és az általuk okozott becsapódáskor felvillanó fényár hatása még mindig kitart; így csak éles, és mellbevágó élményekkel leszek gazdagabb minden egyes alkalommal, hogy ha valamilyen formában ismételten találkozom velük.

„Søren lakomákat tálalt elé, melyekből Eleanor csak csipegetett, miközben Kingsley felfalta a morzsákat a padlóról.”

Olyan szereplőkkel vagy együtt, akiket már az első pillanattól kezdve mélyebben meg akartál ismerni, esetleg vissza akartál kapni, össze akartál hozni, vagy egyszerűen ki akartál élvezni. Nora jött és lehengerelt A szirénben, meggyőzött Az angyalban és most kétségek között hagyott A hercegben. De nem ő volt az egyetlen. Kingsley már első találkozásunkkor magához láncolt, és ugyanezzel a törhetetlen acéllal be is vonta magát, mint egy rovar, ami védi, és nem hagyja sérülni a testét, vagy éppen láttatni a sérüléseket. A várakozás kifizetődött. A páncél megnyílt, és King kitárulkozott, felfedve a sérüléseket, amik keresztül kasul szabdalták, és örökre megmaradtak láthatatlanul, mélyen a felszín alatt. A herceg teljesen az ő kötete lett, és ez nem csak annak köszönhető, hogy 2/3-a a történetnek az ő és Søren kapcsolatát, lelki vívódását és törését foglalja magába. Számomra teljesen mellékessé vált Nora és Wes szála, hiába ők az egyik kedvenc párosom már a kezdetek óta. Megszerettem Kinget a fájó, féktelen, érzelmes lelkével, és ez az érzés a sorok és oldalak nyomán egyre mélyült. Alig vártam, hogy az ő szemén keresztül láthassak, mégis most teljesen összezavart. Az eddigi gondolataimat, és meggyőződéseimet kidobhatom a kukába, ugyanis árnyaltabbá vált minden. Olyan, mint ha egy kép más megvilágításba kerülne, egyes dolgok, amik eddig megbújtak a homályban előrébb kerültek volna, mások pedig visszahúzódtak a sötétségbe. Kiismerhetetlenek a szereplők, bonyolultak és konkrét, pontosan körülhatárolást, amivel az alakjuknak megfelelő helyre pászíthatnánk őket nem kapunk. Ettől válik még izgalmasabbá a regényfolyam. A szubjektív jellemrajzok, annyira konkrétak, de mégis zavarba ejtően nem fedik egymást, mikor összetalálkoznak, hogy felőrlik, bosszantják és zsigerileg feszélyezik az olvasót. Legszívesebben a lapok közé lépne, mint szereplő, hogy a saját meglátása szerint értékeljen mindenkit. Søren így maradt egy rejtély számomra még három kötet után is, és hiába érződik King féltékenysége Nora iránt nézőpontjában, a volt szeretőjéről elfogulatlanul nyilatkozik, mégis másképp, mint a korábbiakban a nő. Megőrjít Reisz ezzel, és a függővégeivel is, aminek nyomán a könyvei és az idegeim is rongyossá válnak.

„Azt kívánta, hogy a világ matematikája bárcsak olyan lenne, mint a szívé – hogy az, hogy a szerelme és gyűlölete éppen egyforma mértékű, azt jelentené, hogy semmit nem érez, nem pedig azt, hogy az érzései kétszeresére nőnek.”

A fejezeteknél lázadsz, mikor véget ér egy nézőpont, majd a következőből akarsz többet, és így tovább. A bőség egyszerűen zavarba ejtő, nem tudsz betelni vele, és ami a legmegdöbbentőbb, hogy nem is akarsz. A mesteri alakformálás mellett, bravúrosan zsonglőrködik az idő és a helyszínek egységeinek váltakozásával, a sajátos ütemének köszönhetően kap egyfajta külön lüktetést a regény, egymás mellett dobogó három pici

szív alakít ki egy sajátos ütemet, amitől A herceg elkülönül az elődeitől;  miközben megmarad a megszokott töretlenül gyönyörű írásmód. Az írónő megkímél egyes jelenetektől, tudja, hogy mennyi a legtöbb olvasó erőszak, kegyetlenség és brutalitás tűrési határa, így nem feszíti túl a húrt, - pl.: King és Søren ismételt együttléte esetében - átlépi az eseményeket, és csak az eredményt tárja elénk, minden mocskos kis részletet pedig az olvasó fantáziájára bíz. Egyetlen hibája a kötetnek, hogy kiszámíthatóbbra sikerült, mint az elődjei. Több a drámai szál, és a lelki seb, aminek alakítása lehet, hogy jobban elvonta az írónő figyelmét a sejtelmességtől.

„A szenvedély azt jelentette, amit Søren iránt érzett. A szenvedés pedig az volt, amit Søren okozott neki.”

Minden estre hegyeket ledöntő csalódást nem okozott, hiszen mellette megmaradt minden más, amit imádok benne, a pimaszság, a lélekölő kegyetlenség, az aprólékos részletesség, a látható és rejtett sérüléseket magukkal cipelő, összetett szereplők, és a végső telhetetlen érzést kiváltó utolsó sorok.

Úgyhogy a válaszom: Igen! Tiffany, kérek még!

A könyvért külön köszönet az Egmont kiadónak!

Értékelés:

Kedvenc rész:

„- Hány nyelven beszélsz?

- Nyolc.

- Én kétnyelvű vagyok. Az ilyet, mint te, hogy nevezik?

- Intelligens.”

„Lassan, remegő kézzel bontotta ki a levelet, és olvasta el az egyetlen szót az elefántcsontszínű levélpapíron.

Reviens.

Gyere vissza.

A levél aláírása egyetlen, kacskaringós, vízszintesen áthúzott S betű volt.”

„A pokol megfelel. Isten amúgy sem akarja, hogy többé köze legyen hozzánk.”