Honnan: Újraolvasás, mert most Apokalipszis és Moning hangulatban vagyok. A történet: MacKayla Lane O’connor már sok mindent túlélt. A testvére elvesztését, az élete alapjainak romba dőlését, egy halálosnak tűnő összeütközést N-nel és bandájával, egy még halálosabb találkozást külön bejáratú Kaszásával, és természetesen minden nap elviseli ÁS Barronst. Mit veszíthet, és mit kaphat még a megszállás alatt álló Dublintól, ami mit sem sejt megszállottságáról? Állnak-e még a falak Halloween után, és marad-e még Mac életének olyan darabja, amitől nem foszthatják meg?
Gondolatok:
A fantasy könyvekkel kapcsolatban az elvetemült olvasóknak hatalmas elvárásaik
vannak. Elvárjuk, hogy már az első szavak elsodorjanak egy különleges világba,
amely tele van mágiával, varázslatos lényekkel, villámsebhelyes kisfiúkkal,
halálos küldetésekkel, Mordor tüzével, dimenzióváltó ruhásszekrényekkel,
lovagokkal, trónokért vetélkedő többszörösen sérült karakterekkel, akikkel
azonosulni tudunk, vagy nem. Mindent elvárunk a könyvtől, azt is, ami a
képzeletünk határán túl létezik. Mindent akarunk, és ha hasonlóságot vélünk
felfedezni szarkasztikus hangon duruzsolni kezd egy hang a fülünkben, olyan
bűnre hívva fel a figyelmünket, ami már évezredek óta minden írott, és íratlan
törvény szerint bűn: lopás. Nehéz újszerű történettel találkozni, egy olyan
korban, amikor már minden lerágott csontnak tűnik, ahol az ember úgy érzi, hogy
a filmrendezők nem tudnak új, komplex, a család minden tagját becsábító filmeket
alkotni, csupán könyveket/képregényeket visznek széles vászonra, amiket a
szerzők innen-onnan összeollóztak. Szkeptikusak vagyunk az újjal szemben, főleg
akkor, amikor a legtöbb író fantasyt alkot, valljuk be, hogy teszik ezt kisebb
nagyobb sikerrel. Karen Marie Moningban többek között azt szeretem, hogy tudja,
mikor kell valamit abbahagynia, legalábbis az eddigi hazai megjelenései alapján
tudok ezzel a véleménnyel élni. Még nem érzem azt a fajta taszító érzést vele
kapcsolatban, amit Cassandra Clare olyan hat éve elért nálam a szerkesztést nem
látott könyvmonstrumaival, amelyek egy olyan világban játszódnak, ahonnan maga
az író nem tud kiszakadni, miközben már nem találja azt a fajta pusztító írói
erőt, ami az alap – és véleményem szerint folytatást nem igénylő – három
kötetében még fellelhető (értem ezalatt a Végzet ereklyéi 3+3 kötetének utóbbi
hármasát, a többiről meg ne is beszéljünk…). Egy szóval Moning nem egy kifulladt
író, aki már nem érti, sőt mi több, elfelejtette karakterei mozgatórugóit, és
eredeti jellemét. Továbbá, nem az olvasók megkopasztására hajt, újabb és újabb
mondathalmaz raktárakkal (kiemelem még egyszer az itthon jelenleg magyarul
kiadott köteteiről beszélek).
„Csak egyetlen kérdés számít, Ms. Lane, és ez az, amit soha nincs ideje megkérdezni. Az emberek különböző mértékben képesek viselni az igazságot. A többségük azzal tölti az egész életét, hogy hazugságok bonyolult hálóját szövögeti, lemond a szabadságáról, és bármit azért, hogy biztonságban érezze magát. Az az ember, aki igazán él, csak ritkán részesül a biztonság értékes pillanataival, amelyre hidegen tekinthet, ez teszi azzá, aki. Ez teszi gyengévé vagy erőssé, élővé vagy halottá. Lássuk, hogy maga melyik. Mennyi igazságot képes elviselni Ms. Lane?”
Nincsen új, „szuperfurcsa”
világteremtés, csak a mi megszokott mindennapi életünket csapkodja meg egy kis
szenvedéssel, mágiával, kétségbeeséssel, különleges fajokkal, önutálattal és
pszichologikus, monológokba oltott ön/útkerséssel. Egy újabb Eat, pray, love
mondhatnánk, mikor a hős életében történik valami borzalom, amivel meg kell
birkóznia és közben egyúttal felfedezi magát, helyét a világban, amivel
megalapozza a jövőjét. Csak annyi a különbség a két sztori között, hogy
Moningnál kapott egy kis mágikus beütést. Azt is szeretem a Tündérkrónikákban,
hogy nincs időben behatárolva. Mac naplóját olvasva azt is hihetem, hogy ezek az
események pont most történnek a világunkban, vagy pedig még meg sem történtek,
és csak egy Teleportáló Ezüstön keresztül kerültek a múlt Világ lakóinak kezébe,
hogy figyelmeztessék őket a veszélyekre, azért, hogy tudjunk tenni ellenük. Egy
kézikönyv a jövőhöz, a Shiede látók könyvtárának értékes kötetei.
„Fura, hogy amikor minden a legsötétebbnek tűnik, a legváratlanabb helyeken jelenik meg a szépség.”
Aki olvasta az előző három kötetet, tisztában van már az írónő
briliáns stílusával, Mac karakterfejlődésének folyamatosságával, Barrons zord
eleganciájával, és az Unseeliek sötét, komor éhségével. A harmadik kötet vége
azonban az elevenünkbe vág. Észveszejtően nyers, minket, olvasókat is zsigerileg
felkavar és kétségek közé hajít. Tipikus
„Holafolytatásmertazonnalolvasniakarooom!” érzéssel hagytuk abba az utolsó
oldalt és ejtettük le a könyvet, majd kaptuk fel újra, hogy ellenőrizzük nem
lapul-e még valahol egy kósza szikra, vagy egy lapok közül kirázható Árny.
„A testhez hasonlóan a lélek is küzd, hogy regenerálódjon. Ahogy a sejtek is harcolnak a fertőzések ellen, legyőzik a betegségeket, úgy a lélek is figyelemre méltó ellenálló képességgel rendelkezik. Tudja, mikor éri sérülés, tudja, meddig lehet elviselni a károkat. Ha túl komolynak ítéli a sérülést, burkot von a seb köré, ahogy a testben is ciszta jelenik meg a fertőzés körül, egészen addig, amíg el nem érkezik az idő, hogy foglalkozzon a problémával. Néhány ember esetében ez soha nem következik be. Néhányan sérültek maradnak, örökre megtörnek.”
Ez a fajta brutalitás és erő a negyedik kötetben is folytatódik. Az
írónő nehéz témába nyúlt, amire kíváncsi voltam, hogy hogyan kezeli, miként
élteti meg a hősével és mit fog közvetíteni az olvasóknak. A kötetben a tagadás,
a dolgok távolról szemlélése, és válaszfallal való elzárása váltakozik, hiszen
ezek az érzések uralják Mac-et is az őt ért brutalitással, és megfosztottság
érzésével szemben. Az olvasó tisztában van azzal, hogy egy idő után Mack is, és
a történet is robbanni fog. Szükséges hosszabban foglakozni a történtekkel,
azonban ennek is ülepednie kell, időnek kell eltelnie. Tisztelem Moningot, hogy
bevállalta a karakterének fizikai és pszichés szétcincálását, amit korábban már
enyhén sejtetett. Már önmagában azzal, hogy ennyire véresen brutálissá, és
sebekkel tarkítottá teszi hőseinek életét látható, hogy ugyanolyan kegyetlenül
ír, mint, amilyen kegyetlenül és fordulatosan bánik velünk az élet. Ettől is
valóságosabbá teszi a világát, és mi olvasók még inkább azonosulhatunk
karakterei dilemmáival, fájdalmával, vagy éppen őrületével. És ha azt hisszük,
hogy már mindent láttunk, minden szenvedésen, kínon túljutottunk csak áltatjuk
magunkat. Barossosan az illúziók haszontalan képeivel fárasztjuk magunkat. A
Rossz hold kelt fel csak a kezdete Mac őrült utazásának a betetőzése Az új nap
virrad-ban köszönt ránk. És a legyőzött olvasó nem tehet mást, kénytelen
felnyúlni a polcra, leemelni a befejező kötetet és beleveti magát.
Kedvenc
idézet:
„Te hagysz el engem, szivárvány lány.”
„Mindegy, hány ember vesz körül minket, mindegy, mennyi barátunk és családtagunk szeret bennünket, és mindegy, hányan szeretnek viszont, a születésünk és a halálunk pillanatában egyedül vagyunk. Senki sem jött velünk, és senki sem megy velünk. Ez egyszemélyes utazás.”
„Már nem vagyunk állatok. Van „nevünk”.” „Én azt mondom: válassz jobb filmeket, edd meg a zöldséget, használj fogselymet, és tiszteld önmagadat, mert ha te nem teszed, más sem fog tisztelni.”
Értékelés:
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése