Megesett
a nem túl távoli múltban, hogy betévedtem egy könyvektől roskadozó polcos,
könyvektől illatozó szemet, orrot és ujjakat csiklandozó könyvesboltba… átvenni
az online rendelésemet. Mint ritka alkalmak egyikét meg kívántam ragadni a
lehetőséget, hogy ne csak a monitor zizegő képén keresztül, hanem sokdimenziós
voltukban is magamévá tegyem a könyvek okozta bizsergető érzést. Szóval körbe
akartam nézni ráérő időmben. Az akartamon van a hangsúly. Az eladó hölgy
úgy csapott le rám, mint Carrie Bradshaw egy leértékelt Gucci cipőre. „Segíthetek?”
Kérdése mögött olyan fokú túlbuzgóság lapult, mint ha egy karton Hell és egy
tucat duracell nyuszi túlcsordult energiája hajtaná. Miután közöltem vele,
hogy a rendelésemért jöttem, de előbb szét szeretnék nézni, a mondat befejezése
előtt már egy „Rögtön hozom!” felkiáltással csak egy porfelhőt hagyott
maga után, mint a Kengyelfutó Gyalogkakukk. És ez feszélyezett-e engem?
Egy kicsit? Majd már egy kicsinél jobban, hogy a nyomomba szegődött, és kísérgetett
sorról sorra, kinézve a könyvet a kezemből, amit felvettem, árgus szemeket
meresztve, hogyan rakom vissza a polcra azt a könyvet, amit nem vettem meg.
Taktikát váltva gondoltam a szűk részhez csak nem követ, ami a friss
megjelenések, és a pénztár között honol. Így bevetettem magam az újdonságok
közé. Mint lelkes vendég gondoltam az új Nyári Krisztián: Így szerettek ők 2
kötet csak azért van kirakva, hogy a leendő vásárló belekukkantson,
szemrevételezze, esetleg lapozza is a kötetet, így gyanútlanul kinyitottam, és
elmélyedni kezdtem a felvonultatott magyar irodalmi élet színe javában. Majd rám
vetült egy árnyék. A pénztárból az eladó úgy gondolta szuper szemeim szkennerjével
kilopom a tintát a lapok közül, így hogy ő ezt megakadályozza szorosan rámtapadt,
és lyukat égetett a hátamba. Mivel egyre jobban fokozódott az a kellemetlen
érzésem, hogy engem, vevőt nem néznek jó szemmel, mikoris a leendő, tőlük
rendelendő köteteket nézegetem, úgy gondoltam ideje fogni a nyúlcipőt, gyorsan
fizetni és rájuk zárni az ajtót, hogy kiélvezhessék a magányt a könyvek
erdejében. Komolyan hallani véltem egy elégedett sóhajt, ahogy becsukódott az
ajtó, vagy lehet, hogy már csak a felfokozott idegállapotom okozta ezt a
hallucinációt. Megértem én, hogy az ember ki szeretné élvezni a magányt, főleg
ha ehhez a magányhoz milliónyi könyv társul, és a hely mondjuk egy könyvtár, de
nem egy könyvesbolt! Ahol a feladat éppen a könyvek eladása, és nem a vevők
minél gyorsabb kipaterolása a cél az üzletből.
És
hogy miért gondoltam, hogy mindezt az élményt megosztom Veletek? Nem is olyan
régen írtam egy posztot a változó könyvvásárlási szokásokról,
azok okairól és várható alakulásukról. Ebben kifejtettem, hogy az évek alatt
mennyire megcsappantak a könyvesboltban tett olyan célú látogatásaim, hogy csak
kiélvezem, hogy ott vagyok, és közben kiszemelek magamnak leendő polctöltő lakókat.
A boltlátogatást gátló tényezők hosszú sorába mostantól felvehetem az idegesítő
eladókat is, pedig pont azok hiánya miatt is vált ez a könyvesbolt az egyik
kedvencemmé. Mostantól viszont még egy mínusz üzlet, ahol nem lófrálok, és csak
célirányos rendelésfelvételeket folytatok le, nehogy megsértsem az eladókat
jövőbeni vásárlási szándékommal, amit elviekben ők a munkájukkal segítenek. Bele
se merek gondolni, hogy a karácsonyi kavalkáddal hogy fognak megbirkózni,
mikoris az egy potenciális vevőt felváltja hat-hét emberke, akik még a
könyvekhez is mernek nyúlni… Jujjj!!!