2016. január 24., vasárnap

Kiera Cass: Az €lit

Bejegyezte: Inka dátum: 21:47 0 megjegyzés
A tavalyi Csökkentsd a várólistád challenge egyik könyve Kiera Cass A párválasztó sorozatának első darabja volt. Sokáig szemezgettem a habos babos borítóval, a fura nevekkel, és a nagyon rózsaszínnek tűnő történettel. Majd Solya értékelését olvasgatva beadtam a derekam. Hiszen ha valamit a Disney mesék romantikus, ártatlan, happy endes történeteihez hasonlítanak, csak megfelelő olvasmány lehet egy megfáradt könyvmoly számára. Néhány nap alatt befaltam a Párválasztót, mert nem lehetett egyszerűen csak otthagyni. Olyan könnyed volt, mint egy tüllszoknya, kedves, olykor butácska, és első szerelmesen rózsaszínűen romantikus. Nem voltak nagy elvárásaim a kötettel kapcsolatban, nem elveszni akartam az írónő által megalkotott világban, hogy azután csak daruval tudjanak kihúzni a nyúlüregből, ami magába szippantott, csak néhány kellemes órát kívántam eltölteni, kikapcsolni a folyamatosan zakatoló agysejtjeimet, és egyszerűen csak átadni magam a könnyed kikapcsolódás érzésének, amit báj, kellem, dac és humor sző át. Igazi havas délutánon olvasós, meleg teát szürcsölgetős könyvre. Így valami hasonlót vártam a folytatástól is. És várta, vártam, vártam…

„Ne hagyd, hogy megpróbáljanak megváltoztatni”

Az Elit baja, hogy vontatott. Igen, tudom, hogy sokan imádják a sorozatot, de be kell látni, hogy ebből a sztoriból max 2 könyv erejéig lehetett volna kihozni egy élvezetes történetet. Míg a Párválasztó előkészítette, felvezette az egész háttértörténetet, ami még így is hatalmas lyukakkal küszködik, de ezeket elfogadtuk a szereplők tudatlanságának, amelyben a vezetőség tartja őket, addig itt a történet szempontjából minimális előrehaladás történik. A szereplők jelleme egy csöppnyi változáson sem megy keresztül. Egyszerűen nem kommunikálnak egymással, nem beszélnek meg semmit, inkább gyerekesen megpukkadnak, és elmennek durcizni a szobájukba, rosszabb esetben ráfanyalodnak valaki másra. America folyamatos sírásai miatt sokszor már féltem, hogy kitörnek a könnyek a lapokból és elárasztanak engem is. A bizonytalan szó nem fejezi ki egzaktul, hogy mennyire dühítően ingatag a két fiú iránti érzelmeiben. Mindig más karjába sodorja a szél, attól függően, hogy most épen haragszik e Maxonra, vagy sem. A sem pillanataiban jut eszébe, hogy neki ott van Aspen, aki csak rá vár, és bármi történjen is szereti őt. Majd jön egy lelkizős nagyjelenet, ami megerősíti abban, hogy ő képes hercegné, sőt majdan királyné is lenni, és milyen csacsi is volt, hiszen ő szereti Maxont, aki vár rá. Én pedig közben verem a fejem a falba, mert még drága Bella Swanunk sem volt ennyire irritálóan hiperbizonytalan, csak megtaláltam a megfelelő szót. És akkor nézzük a fiúkat, őszintén nekem annyira kidolgozatlan a jellemük, annyira árnyalatlanok, hogy egyszerű érmefeldobással is kiválasztható lenne, hogy mégis melyiküket válassza Mer. Aspen lenne a rendszerellenes nézeteket valló, türelmes, fülig szerelmes, a nyomort ismerő férfi karakter, akit akárhogy is nem szeretném mégis az Éhezők viadalás Gale-lel azonosítok, csakhogy Gale-ben ezerszer több potenciál van, mint benne. Maxon pedig a sanyarú gyerekkorral sújtott, minden saját döntéstől megfosztott fiú, aki életében először kerül olyan helyzetbe, hogy elviekben érvényesíteni tudná az akaratát, ami valahogy mégsem jön össze neki. És ott van a többi lány, akik egy-egy típust testesítenek meg, mint Hófehérke hét törpéje, csak itt Szende, és Kuka mellett Engedelmes és Rámászós szerepel a mesében, pedig egy Morgó még okozhatna szarkasztikus hozzászólásaival kellemes perceket.

„Idő. Mostanában mintha folyton ezt kértem volna. Abban reménykedtem, hogy ha lesz elég időm, akkor valahogy minden magától a helyére kerül.”

A történetben az információk sejtelmes csepegtetésével azt a látszatot kívánja kelteni Cass, hogy valami nagyon csúnya trutyi van a palacsintában, és több húzódik meg a színfalak mögött, mint gondoljuk. Attól félek, hogy ez a csattanó mégsem fog akkorát csapni, mint ahogyan azt ő elképzelte, csupán nagyon fájni. És ha már fájdalom… A történet során fontos új információra derül fény, köszönhetően Mernek, aki meg is osztja azt hős szerelmeseivel, akik elég különbözőképpen reagálnak rá, de mindkettő esetében igaz, hogy fajankó módjára. Hősnőnk pedig nem is áll vitába velük, csak megjegyzi, hogy lehet abban igazság, amit a fiúk mondanak, de szerinte az mégsem teljesen igaz. Tessék? Kérdem én, miért kell ennyire butákká tenni a szereplőket? Elviekben egy háborús stratégiákat kiötlő hercegről, és egy rendszert ízekre szedő és kritizáló katonáról van szó. Annyival lerendezni, azt, hogy a lázadók könyveket lopnak el, hogy biztos fáznak, és tüzelni szeretnének, vagy szeretnek olvasni, nem értelmes válasz!!!

Mindezek ellenére, ha nem is azonnal de befejezem a trilógiát, hátha hihetetlen fejlődésen megy keresztül a történet, és a szereplők. Ki tudja, még lehet, hogy okoznak meglepetéseket…

Értékelés:


Kedvenc idézet:

„Néha úgy érzem, csak álmodlak.”

2016. január 23., szombat

Karen Marie Moning: Álom és valóság

Bejegyezte: Inka dátum: 21:38 6 megjegyzés
Minden ember életében bekövetkezik egy elemi fordulópont, ami gyökerestől tépi ki az addigi mindennapjaiból a büdös senki földjére, ahol vergődve, elhagyatva, a biztonságtól és kiszámíthatóságtól megtagadva küzd a fennmaradásért. Vannak akik elbuknak a küzdelemben, és vannak a túlélők. Mac túlélő. Túlélte élete első nagy csapását, az életének egyik magzatzsinórját jelentő személy elvesztését, a nővérét meggyilkolták. A gyász lépcsőfokait kiperzselte szívéből a bosszú, ami egy idő után kezdi átvenni felette az irányítást, kezd második személyiségévé válni, egy komor, nyers, ösztönlénnyé, aki csak a fájdalom, az erőszak és a vér nyelvén ért. A déli szépség maszkja mögül néha már elő-elő villan ez a feketét és vöröset kedvelő vadember, de még mindig erősek az erkölcsös neveltetés, és a morálisan megfelelő magatartás falai. Egyre veszélyesebb kalandok, egyre több titok, egyre több rejtett képesség és egyre több bűn.
A Mackel való utazás folytatódik, kérem a biztonsági öveket becsatolni, rázós utazás következik.
„Mindenki, aki ér valamit, megtörik egyszer. Egyszer. Ha túléli, nem szégyen, nem bűn. Te túlélted.”
Több éve már, hogy Moning Tündérkrónikák kötete először a kezembe akadt. Első találkozásunk nem sikerült kifejezetten szerencsésen. Én előítéletekkel teli, és fantasy túlcsordulásos időszakomat éltem, a könyvnek pedig csak annyi hibája volt, hogy egy sorozat első kötete volt, amibe könnyen beleköthetett egy magamfajta mufurc ember. Majd kapott még egy esélyt a sorozat, ezt követően pedig a kötetek hazavándoroltak a könyvespolcomra, és, azóta is velem laknak. Még akkor is zord voltam, de már kevésbé kötekedő, mivel nem nagyon akadt mibe belekötni. A második kötetben tökéletes elegyet képez a komor hangulat, a veszély, a humor, az erotika és az izgalom. A kötet értelmes történetvezetése, amely az előző kötet puzzle darabjával tökéletesen passzol, - az írónő további munkáit már ismerve - a későbbi kötetekben is megfigyelhető. Többek között ez teszi Moningot számomra a kortárs külföldi fantasy irodalmának egyik csúcsírójává. A minőségi történetvezetés és írásmód mellett a titkok kellő mértékű, és megfelelően időzített leleplezése jellemzi a regényt, miközben egyre több kérdés vetődik fel az olvasóban, ami folyamatos feszültséget generál, mivel megoldással az utolsó lap elolvasását követően sem rendelkezünk. A folyamatos frusztráció garantált nem csak a könyv, hanem az egész sorozat olvasása alatt.
„A hazugságok leperegnek rólunk; az igazság az, amit a legnehezebb elhallgattatni.”
Macket Dorothyhoz hasonlóan felkapta a forgószél, és ha nem is Ózhoz, de egy hasonlóan irreálisnak tűnő világba sodorta. Ez a világ, még ha minden tényezőjében valóságtól elrugaszkodottnak tűnt is kezdetben egyre több kérdésre ad reális magyarázatot. Főhősnőnk újabb és újabb ellenségeket szerez magának, egyre több veszélyes helyzetbe kerül, és ezen helyzetek nem csak az életét fenyegetik, hanem valami mást is, amit még saját maga sem tud pontosan megnevezni. És természetesen ezen veszélyes helyzetek meglehetősen sokszor kapcsolódnak megfejthetetlen főnökéhez, az örök ÁS-hez Jerico Barronshoz. Pörgő, akciódús jelenetekkel lesz letehetetlen olvasmány, ezzel okozva álmatlan éjszakákat, szundítás mentes szombat délutánokat, fogmosás mellett olvasással egybekötött reggeli készülődéseket. Izgalmas, több-mint-aminek-kinéz karakterei teszik még színesebbé a történetet. Az pedig csak hab a tortán, hogy maga a kelta mitológia, a mondavilág tökéletesen illeszkedik a történetbe, vagy inkább helyesebb, ha azt mondom egészíti ki azt.
„Utálom a szánalmat. A szimpátia nem olyan rossz. A szimpátia azt jelenti: tudom, milyen érzés, elég vacak, mi? A szánalom viszont arról árulkodik, hogy szerintük kudarcot vallottál.”
Ajánlom mindazoknak, akik szeretik az erős, jól kidolgozott személyiségű hősnőket, akik nem tökéletesek mindenekfelett, azonban igazi mindennapi túlélők, igazi harcosok, miközben megmaradnak nőknek, gyermekeknek, nővéreknek és barátoknak. És természetesen azoknak is, akik szeretik a gyerekes vitákba is bonyolódó férfi-női szereplőpárosokat, akik között akaratukon kívül is feszül egy vibráló húr, még ha nem is bíznak meg egymásban. Ajánlom mindenkinek, aki minőségi fantasyra vágyik, ami nem csak kizárólag erotikáról, hatalomról, rejtélyekről és vérről akar olvasni. A sorozattal egy tökéletesen hangolt, kerek és egyedi regényciklushoz juthat az olvasó, amelynek világától garantálom, hogy csak igen nehezen tud majd elszakadni.

És ne feledjétek, maradjatok a fényben!

Értékelés:


Kedvenc rész:
– Várjon egy pillanatra! Ki az az IYCGM?
– Akkor hívja, ha nem tud elérni a másikon. – A fogát csikorgatta.
– És az IYD?
– Abban az esetben hívja, ha a halálán van, Ms. Lane. De azt tanácsolom, hogy tényleg csak akkor hívja azt a számot, ha biztos haldoklik, különben én magam ölöm meg.”
  

2014. május 14., szerda

Marriage can be a real killer – Gillian Flynn: Holtodiglan

Bejegyezte: Inka dátum: 19:48 0 megjegyzés
Egy nő. Egy férfi. Szerelem. Házasság. Mindennapi gondok. Bestseller. Ennyi összetevő kell csak ahhoz, hogy jól, mit is jól kib@szottul jól fogyó könyvet tegyünk ki a polcra. Egy dolog, ami mindenkit megfog, ami általános, és mi lenne általánosabb a mindennapi életnél, amit az emberek többsége párban, sőt házasságban élvez avagy szenved el. Gillian Flynn virtuóz módon játszik a házasság intézményének húrjain, egy kicsit még elfajzottabbá teszi a szereplőit, és magát az intézményt is. Határokat húz, általánosít, felemel, megaláz és közben magához láncolja, sőt birtokba veszi az olvasót. Hiába akartam, hiszen a történet felénél éreztem, hogy ez nem az én könyvem, mégis befejeztem. Ami a meglepő a dologban, hogy, azóta sem tudok tőle szabadulni, majdnem két hét telt ez az utolsó sorok óta, minden nap valamilyen formában szembetalálom magam vele, sőt gondolkodom. Akkor mégis miért nem az én könyvem, ha azóta is gyötrődöm rajta?
A legfőbb bajom, az, hogy az író, hatalmas, összetett karaktereket vázol fel számunkra, legalábbis, ahogy szereplői a saját szemükön keresztül a másikat látják. Azonban mindketten középszerű karakterek, unalmas gondolatokkal, mindennapi vágyakkal élve az átlagemberek mindennapjait. A nagy fordulat nem sorsdöntő elképzelhetetlen katarzis, ami apokaliptikus hatásokat gyakorol a társadalom egészére, ellehetetlenítve az életet és így a főszereplőkét is. Egy csendes, szinte sorsszerűen szükséges rossz, ami a túl tökéletes dolgok velejárója. Számítani lehet rá, és talán azért olyan megdöbbentő a vele való szembesülés, mert nagy igényeket támasztunk a könyvvel, és egyben a szerzői képzelet- és alkotókészséggel szemben is. Előre elhitetjük magunkkal, hogy a világsiker egyenlő egy megdöbbentő, innovatív embereket szétválasztó titokzatos erővel. Elhisszük, hogy ez a nő olyat teremtett, amit előtte senki más. Utána pedig kapunk egy pofont, hiszen egy mocskosan emberi faktor néz velünk farkasszemet, ami bár oka, mégis végkövetkezménye az események láncolatának.

„Türelmesen vártam – éveken át –, hogy az inga visszalendüljön, hogy a férfiak elkezdjenek Jane Austent olvasni, megtanuljanak kötni, úgy tegyenek, mintha ízlene nekik a Cosmopolitan koktél, emlékkönyv-bulikat rendezzenek és csókolózzanak egymással, miközben nekünk csorog a nyálunk. És akkor azt mondanánk: Igen, ő olyan Jófej Pasi. De ez nem következett be.”

A két főszereplőn kívül mindenki más csak báb a színműben, és mivel egyikükkel sem tudtam, sem emberileg, sem gondolatilag azonosulni, igen nehéznek látszik, hogy mégis diadalmasan túléltem a velük való találkozást. Ami mégis magával ragadott, és sodort egyre előre, az a folyamatos gondolatfelhők halmaza, amik olvasás közben a fejem fölé tömörültek. Ötletbörzét készítve olvasok minden könyvet, főleg azokat, amikben valamilyen nyomozási szál épül a cselekménybe, azonban most esett meg hosszú ideje először, hogy kérdés kérdést követett, ami véleményt, érzést, nézetet, új gondolatfelhőt vont magához, és ez az, amiért mégsem tudom alulértékelni a könyvet. Hidegen hagyott, hogy Amyt megtalálják-e vagy sem, nem érdekelt, hogy megölték, vagy csak elrabolták, és az sem zavart volna, ha a történet közben Nick is lelép a színről. Mint írtam, a téma mindennapi oldalával fogta meg a szerző a jónépet, és az elbújtatott általános, és extrém gondolatpárosítások, és abnormális, diszharmónikus érzelmek összeütköztetése az ép elmével eredményezi, hogy az olvasó a végén zizisen kattog és agyal, az általa kreált kérdéseken, érzéseken és gondolatokon.
És akkor miről is gondolkoztam el: a kapcsolatokról általánosságban. Úgy mint, ha beleszeretünk a másikba, csak az adott pillanat személyébe  esünk bele, mint légy a mézesköcsögbe? Minden helyzetben álarcot viselünk? Ha igen mennyi ideig tartható ez fenn, és mikorra fáradunk el tőle? A legveszélyesebbek azok, akik átlátnak a repedéseinken? Érdemes felfedni azokat a sérülékeny pontokat, ami szerethetővé tehet minket, ha egyben fegyverként is használhatják a saját gyengeségünket ellenünk?  Azt, aki igazán ismeri a belső, rothadt énünket magunkon kívül, gyűlölni, elpusztítani kell, vagy örökös vetélytársnak kell tekinteni és játszani vele, egy olyan játékot, amiben az győz, aki tud még rondább dolgot mutatni magából? Mennyit érdemes magunkból feladni másért, meddig nem veszítjük el az „ÉN”-t ? Tényleg képesek vagyunk mi nők mindent feladni, ha úgy tűnik, megkapjuk, amit akarunk? A megismerés és az unalmassá válás között egyenlőséget húzhatunk? Érdemes a tökéletesre törekedni? Egyáltalán létezik ilyen? stb. Hogy kaptam-e mindenre kielégítő választ? Nem. Viszont többször is felvetődő kérdésekké váltak, amik, azóta megvitatásra kerültek több fronton, és eredményeztek hosszú beszélgetéseket. Esetleg ez a lelke és a sikere a könyvnek? Mivel még olyannal nem hozott össze a sors, aki rajtam kívül kapcsolatba került volna a kötettel nem tudok teljesen biztos választ adni. Lehet, hogy egy ilyen jellegű beszélgetés után pontosabb megoldással szolgálhatnék.

„Kiderült, hogy ő sem tudja fenntartani a saját látszatát: a szellemes riposztokat, az elmés játékokat, a romantikát, az udvarlást. Minden kezdett összedőlni. Gyűlöltem Nicket, amiért meglepődött, amikor én én lettem.”

És akkor még néhány gondolat. Azon felül, hogy szinte minden karakter valamilyen szinten bomlott, hasadt jellem, az mellett, hogy az egész könyvet körüllengi az önzés, egoizmus, gyerekesség és kínzási vágy atmoszférája, mégis egy briliánsan megszerkesztett ívet visz végig a történet, még ha sokszor túlzott „patika jelleg” társul is hozzá, vagy egyes bemutatott jelenetei „megerőszakoltnak” tűnnek. Mellesleg a folyamatosan „tökéletes” családi életre ácsingó régi, gyermeki énem számára is megnyugtató és egyben megerősítő hatású a szerző által a főszereplőihez társított családi háttéralkotás. A tökéletesnek látszó család sem mindig az, ami, sőt még rosszabb hatása lehet, mint egy darabjaira hullott életnek.
A könyvből októberben érkezik a film, amire már most vannak partnereim, még ha a könyvet nem is veszik a kezükbe. A rendező jegyzi az „amerikai” Tetovált lányt, ami meglepő módon, a szereposztás és a túlzott hollywoodi hatás ellenére is székbe szögezett többször is. A történet vége állítólag átírásra került, kíváncsian várom, mindenesetre. És hogy mégis összefoglalva mit mondanék a könyvről? Sötét, őrült, hasadt és nagyon mocskos kötet. A sorok, szavak, betűk hozzátapadnak a bőrhöz, beszennyezik a gondolatokat, erjesztik az érzéseket, míg a végén bűzösen, megkeseredve meredünk a világra. Jó sok zuhanyra lesz szükségem, amíg ennek a könyvnek a rám rakodott, kérges burkát leáztatom magamról, és nem úgy érzem magam, mint egy szennyes zokni…

Értékelés:
Kedvenc rész:
„Igazságtalan mértékű felelősség jár az egykeséggel – az ember úgy nő fel, hogy tudja, nem szabad csalódást okoznia, de még meghalnia sem.”

2013. november 21., csütörtök

Ohh könyvesbolt te drága…

Bejegyezte: Inka dátum: 11:58 0 megjegyzés
Megesett a nem túl távoli múltban, hogy betévedtem egy könyvektől roskadozó polcos, könyvektől illatozó szemet, orrot és ujjakat csiklandozó könyvesboltba… átvenni az online rendelésemet. Mint ritka alkalmak egyikét meg kívántam ragadni a lehetőséget, hogy ne csak a monitor zizegő képén keresztül, hanem sokdimenziós voltukban is magamévá tegyem a könyvek okozta bizsergető érzést. Szóval körbe akartam nézni ráérő időmben. Az akartamon van a hangsúly. Az eladó hölgy úgy csapott le rám, mint Carrie Bradshaw egy leértékelt Gucci cipőre. „Segíthetek?” Kérdése mögött olyan fokú túlbuzgóság lapult, mint ha egy karton Hell és egy tucat duracell nyuszi túlcsordult energiája hajtaná. Miután közöltem vele, hogy a rendelésemért jöttem, de előbb szét szeretnék nézni, a mondat befejezése előtt már egy „Rögtön hozom!” felkiáltással csak egy porfelhőt hagyott maga után, mint a Kengyelfutó Gyalogkakukk. És ez feszélyezett-e engem? Egy kicsit? Majd már egy kicsinél jobban, hogy a nyomomba szegődött, és kísérgetett sorról sorra, kinézve a könyvet a kezemből, amit felvettem, árgus szemeket meresztve, hogyan rakom vissza a polcra azt a könyvet, amit nem vettem meg. Taktikát váltva gondoltam a szűk részhez csak nem követ, ami a friss megjelenések, és a pénztár között honol. Így bevetettem magam az újdonságok közé. Mint lelkes vendég gondoltam az új Nyári Krisztián: Így szerettek ők 2 kötet csak azért van kirakva, hogy a leendő vásárló belekukkantson, szemrevételezze, esetleg lapozza is a kötetet, így gyanútlanul kinyitottam, és elmélyedni kezdtem a felvonultatott magyar irodalmi élet színe javában. Majd rám vetült egy árnyék. A pénztárból az eladó úgy gondolta szuper szemeim szkennerjével kilopom a tintát a lapok közül, így hogy ő ezt megakadályozza szorosan rámtapadt, és lyukat égetett a hátamba. Mivel egyre jobban fokozódott az a kellemetlen érzésem, hogy engem, vevőt nem néznek jó szemmel, mikoris a leendő, tőlük rendelendő köteteket nézegetem, úgy gondoltam ideje fogni a nyúlcipőt, gyorsan fizetni és rájuk zárni az ajtót, hogy kiélvezhessék a magányt a könyvek erdejében. Komolyan hallani véltem egy elégedett sóhajt, ahogy becsukódott az ajtó, vagy lehet, hogy már csak a felfokozott idegállapotom okozta ezt a hallucinációt. Megértem én, hogy az ember ki szeretné élvezni a magányt, főleg ha ehhez a magányhoz milliónyi könyv társul, és a hely mondjuk egy könyvtár, de nem egy könyvesbolt! Ahol a feladat éppen a könyvek eladása, és nem a vevők minél gyorsabb kipaterolása a cél az üzletből.

És hogy miért gondoltam, hogy mindezt az élményt megosztom Veletek? Nem is olyan régen írtam egy posztot a változó könyvvásárlási szokásokról, azok okairól és várható alakulásukról. Ebben kifejtettem, hogy az évek alatt mennyire megcsappantak a könyvesboltban tett olyan célú látogatásaim, hogy csak kiélvezem, hogy ott vagyok, és közben kiszemelek magamnak leendő polctöltő lakókat. A boltlátogatást gátló tényezők hosszú sorába mostantól felvehetem az idegesítő eladókat is, pedig pont azok hiánya miatt is vált ez a könyvesbolt az egyik kedvencemmé. Mostantól viszont még egy mínusz üzlet, ahol nem lófrálok, és csak célirányos rendelésfelvételeket folytatok le, nehogy megsértsem az eladókat jövőbeni vásárlási szándékommal, amit elviekben ők a munkájukkal segítenek. Bele se merek gondolni, hogy a karácsonyi kavalkáddal hogy fognak megbirkózni, mikoris az egy potenciális vevőt felváltja hat-hét emberke, akik még a könyvekhez is mernek nyúlni… Jujjj!!!

2013. november 20., szerda

Khalepa ta kala - Cassandra Clare: A herceg

Bejegyezte: Inka dátum: 21:44 0 megjegyzés
Tessa egyik napról a másikra nem csak földrészt váltott, hanem egy teljesen más világba csöppent. Minél több időt tölt az Árnyvilág titkos szegleteinek megismerésével, az annál jobban magába burkolja és már szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy volt élet London, az Intézet és az Árnyvadászok előtt. Vagy éppen Will előtt, aki megalázta, vérig sértette, kinevette és befészkelte magát minden egyes gondolatába, és ami a legrosszabb, úgy tűnik, hogy a lány szívébe is. Vagy mégsem? Tessa eddig csak úgy tekint Jemre, mint a levegőre, aki láthatatlanul, de mindig jelen van, és nélküle elképzelhetetlen az élet. Minél több időt tölt vele, a fiú annál nélkülözhetetlenebbé válik Tessa számára. Vajon megosztható egy női szív, vagy törvényszerűen ketté kell hasítani? Megéri-e szenvedni, amikor közeleg a vég? És akar-e egyáltalán fél szívvel élni, ha még túl is éli az utolsó összecsapást?
Honnan:
IMÁDOM a Cassandra Clare mondatainak szövetéből a fejemben kibontakozó képeket, érzéseket és a sebeket is, amiket szavaival ejteni tud az olvasója lelkén.
Gondolatok:
Ami már első olvasásnál is szembeötlő volt az a lassú kezdés, ami után az írónő a történet folyamán jó sokáig nem is akart sebességet váltani. Fokozatos intenzitás jellemzi a kötetet, amihez természetesen jól felépített cselekményváz társul. Claretől megszokhattuk, hogy átgondolja a történeteinek minden egyes jelenetét, és általában nem használ üres, vakjáratokat. Ez sajnos már nem igazán mondható el a Bukott angyalok városánál, vagy az Elveszett lelkeknél :(. Jobban karakterizáltak a szereplők, több érzelem jelentkezik a részükről a cselekményváz elvesztése nélkül. A karakterek beszélgetései, érzelmi vasútjai nagyban sodorják előre az eseményeket, bár nem azt a fajta eseményszálat ami az Árnyvilágot fenyegető erőket mozgatja, de életük alakulásában mindenesetre igen jelentős változásokat eredményeznek ezek az apró jelenetmorzsák. Ami személy szerint még mindig nagyon zavar, és sok esetben ki is taszít a kellemes téblábolásból Tessa világában, az a kornak nem megfelelő szleng alkalmazása. Olyan sokszor használ pl.: Magnus olyan szavakat, amiket egy Aleck-el való szóváltás közben még elviselnék, de egy Willel folytatott mélyenszántó értekezés közben annyira nem odavalónak érzek, mint húslevesben a csokoládét.
„- Egy másik ember szerepét kell eljátszanom nap mint nap reggeltől estig. Egy keserű, gonosz és kegyetlen emberét...
– Én bírlak ilyennek. És ne mondd, hogy nem élvezed te is legalább egy kicsit, amikor az ördögöt alakítod, Will Herondale.”
És bár sok esetben lehet az ilyen baleseteket a fordító számlájára írni, Kamper Gergelyt inkább a precizitásáról és pontosságáról ismerjük, nem pedig a banális hibák nagymesterét látjuk benne. A könyv értékében számomra ezek a botlások okozzák a legnagyobb csalódási faktort.
Clare mélyebben bevezet a maga alkotta viktoriánus és mágikus világba, a korábbi előkészítésen táptalajt fogtak, most a folytatásban az eddig meg nem ismert részletekbe kalauzol el. A korábban részletezett elemeket csak utalásképp említi, nem merül el bennük ismételten, inkább az újdonságok dominálnak hála az Angyalnak.

„Érzem, hogy feloldódom, hogy beleolvadok a semmibe, mert létezik-e egyáltalán az ember, ha egyáltalán senki sem törődik vele?”

Sajnálatos dolog, hogy megmarad az érzés, mintha más könyveket írna át az írónő, és abba a cselekményvázba illesztené be a szereplőit. Gondoljunk csak a Két város regényére, amire még számtalanszor utal is, és hoz párhuzamot annak egyes szereplői és saját maga alkotta karakterei között. Ez sajnálatos dolog, hiszen megerősödik az érzés, hogy fogytán van a kreativitásnak, amit az Elveszett lelkek városában végérvényesen megerősített bennem. És itt van a kérdés, ami nem hagy nyugodni: Hogy mégis mit szeretne elérni??? Mert jelen állás szerint ezt megállapítani nagyon nehezen tudom. Lehet, hogy az általa kialakított világból nem mer kiszakadni, hiszen másik közegben nem tudna ilyen komfortosan mozogni, mint az óvodások, akik a hazafele vezető beléjük vert, monoton, egysíkú útvonalat ismerik, de ha azt elveszik tőlük összetörnek, és zokogva az útpadkán ülve mondogatják, hogy máshogy nem tudnak hazajutni. Talán Clare is inkább vállalja, hogy az általa ismert úton termeli ki a középszerűre redukálódott történeteit, ahelyett, hogy a bizonytalant választva talán elbukjon… Ez a kérdéskör, még Az angyal olvasásakor merült fel, az Elveszett lelkeknél pedig kicsúcsosodott, miközben A herceg nagy kedvencemmé lett a kisék ellenére.

„– Beszélj egy kicsit mandarinul!
Jem gyorsan mondott valamit, amiben egy csomó levegős magánhangzó és mássalhangzó mosódott össze, miközben dallamosan emelkedett és süllyedt a hangja: – Ni hen piao liang.
– És ez mit jelent?
– Azt, hogy bomlik a hajad.”

Bár nem vagyok romantikus alkat, akik közelebbről ismernek, minden ilyenfajta irományt eltávolítanak a kezeim közül, nehogy spontán meggyúljanak, mint szentségtörő mini máglyák, mégis a legjobban Jem és Tessa jelenetét élveztem. Igen, elérte az én zsémbes szívemet is az a kedves jelenet, ami közöttük zajlott le. Mindemellett pedig megerősödött bennem a Team Jem életérzés, aminek magja az első kötetnél megvetemedett a lelkemben. Willt mindenki bánatára nem szerettem meg még mindig, engem zavar, sokszor too much, akármilyen poén herold nagyon ritkán tud megnevettetni, és szívtelenség Inka a neved, de meghatni is ritkán tud.
Clare belekóstol két lehetséges szálba és viszonylag le is zárja azokat, nem hagyva kérdéseket vagy mégis? Mindenesetre érdekes és személy szerint jobban is örülök neki. Jobban elvarázsolt, és megvett magának. És ami a fő felkerült a kedvencek közé! Kell ennél több?
LEG-EK:
A legjobban szeretem: a fejezetek elején lévő verstöredékek
A legédesebb jelenet: Tessa és Jem a fiú szobájában
A legkifacsartabb ötlet: Will átka
A legviccesebb jelenet: Magnus bevallja Camille-nak, hogy „szerelmes” Willbe
A legundorítóbb szereplő: Benedict Lightwood
A legjobban a szívembe zártalak páros: Gideon és Sophie
A legkevésbé szeretett szereplő: Will
A leginkább olvastam volna még rólad szereplő: Henry
A leg”nemvártabb” jelenet: Tessa vs. piszkavas
A legszebb kapocs: Will és Jem kapcsolata
A legátütőbb mondat: „Jem az én nagy bűnöm – felelte Will.”

Értékelés:
Kedvenc rész:

„Démonhimlő, ó, démonhimlő
Vajon hogyan kaptad el?
Elmentél a rosszhírű negyedbe,
Ahonnan mindenki elszelel.
Démonhimlő, ó, démonhimlő,
én végig tudtam, emberek,
Azért írtam ezt a kis dalt, mert
Igazam volt: ti tévedtetek!”

Föld pora s árnya leszünk – Cassandra Clare: Az angyal

Bejegyezte: Inka dátum: 21:19 0 megjegyzés
Tessa Gray mit sem sejtve utazik testvére után Londonba, hátrahagyva egy átlagosan szegényes élet romjait, egy jobb jövő reményében. De ami Londonban várja minden elképzelését felülmúlja. Nem csak egy új országba, hanem egy új világba érkezik, annak is a kellemetlenebb zugába. A világról, a múltjáról és még saját magáról alkotott képe is darabjaira hull, mikor kiderül, hogy alakváltó, aki az Alvilágiak népes sorába tartozik. A hosszú rabságból egy árnyvadász menti ki, de megbízhat-e a titokzatos Intézet lakóiban? Mi történt a bátyjával? Ki a Magiszter, és mit akarhat tőle? Mit szolgálnak a titokzatos automatonok? És a legfontosabb kérdés ki is az igazi Tessa Gray?
Honnan:
IMÁDOM a Cassandra Clare mondatainak szövetéből a fejemben kibontakozó képeket, érzéseket és a sebeket is, amiket szavaival ejteni tud az olvasója lelkén.
Gondolatok:
Cseresznye. Ez az első dolog, ami eszembe ötlik, ha gondolati vagy verbális síkon előkerül Az angyal. Talán annak is köszönhető, hogy Tessa kalandjai és a viktoriánus Londonban való kóborlása közben, én a cseresznyetermésünk nagy százalékát majszoltam el. Mindenidők legegészségesebb könyvvel nasizós kalandom volt. De komolyabbra fordítva a szót, első olvasásra nem hagyott bennem olyan mély érzéseket Clare „előzmény” kötete, mint a Végzet ereklyéi sorozata. Érzelmileg mérhető, hogy míg a Csontváros után azonnali folytatásra vágytam, annak hiányában pedig hihetetlen gyorsan újraolvastam Clary bevezetését az Árnyvilágba Tessa esetében nem vonzott egyik eshetőség sem. Hogy miért? Mert gyengécske tükrözésnek éreztem, amit Clare elkövetett a szereplők személyének megalkotásával. Első olvasatra hasonló karaktereket hozott életre, akik a kor elvárásaihoz próbálva igazodni, kissé butácskábbak, és ártatlanabbak, mint a már megismert szereplőgárda. Amit láttam, egy mit sem sejtő lány, akinek felborul az élete, amikor megtudja, mi is ő valójában. Találkozik egy érdekes, szemtelenül pimasz, és már túlzottan is szemet kápráztatóan szexi sráccal, aki megmenti az életét. Bekerül egy Intézetbe, ahol megismeri a múltját, miközben egy nagyon csúnya bácsi mesterkedik a háttérben. Közben erős érzelmi befolyásoltság alá esik a már említett helyes srác irányában, aki folyamatos élcek kereszttüzébe állítja a lányt. Megjelenik egy segítőkész barát, akinek érzései érezhetően nem csak barátiak, persze hősnőnk csak a kedvességet veszi észre. Halál, rettegés, vér megspékelve egy kis múlt századi angol modorossággal, mágiával, fogaskerekekkel, automatonokkal és csomó kétséggel. A végét leszámítva egy másik színpadra helyezett már látott darabnak éreztem, ahol átvette a szereplést a másodosztály, mert az első éppen wellness hétvégéjét tölti. Ilyen érzések nyíltak a szívemben első olvasatra. Majd jött A herceg, ahol már kicsit hozzá voltam szokva a közeghez, kevés elvárás motoszkált bennem és naivan nem vártam tőle semmit, csak pár kellemes órácskát. Helyette az egyik kedvencem lett Clare történetei közül, mindamellett Az angyal újraolvasásával is átalakult Tessáról, a londoni világról, Jemről, a felmerülő eseményekről és Willről… nos nem róla nem, még mindig nem tudtam megkedvelni.

„– Néha – jelentette ki Jem – olyan gyorsan megváltozik az életünk, hogy a szívünk meg az agyunk nem tudja követni a történéseket. Azt hiszem, ilyenkor érezzük a legintenzívebb fájdalmat, amikor minden átalakul körülöttünk, de még vágyakozunk a régi életünk után. Viszont tapasztalatból mondom neked, hogy ezt is meg lehet szokni. Meg fogod tanulni, miként éld az új életedet, és hamarosan emlékezni sem fogsz rá, milyen volt azelőtt.”

Mint mindig most is jól körülhatárolható, ismertetőjegyeiben unikális figurákat alkotott meg az írónő. Míg Clary az angyali oldalt, addig Tessa a „démonit” képviseltetve vezettetik be az Árnyvilágba. Mégis sokkal szimpatikusabb számomra, mint Clary. Más kor szülötteként sokkal komolyabban gondolkozik, és míg Clary a regények folyamában tökös hősnőből egy hormonzavaros, nyafogó kislánnyá változott, Tessa az érzelmi örvényekben is bizonyos higgadtságot tanúsít. Furcsa úgy olvasni egy történetet, hogy az olvasó többet tud a világról, mint a főhős, mégis ez a másfajta, a korra jellemző fenntartásokkal megtűzdelt látásmód pozitívan hat a történetre. Míg sok apróságában az írónő követi a Viktória korabeli hagyományokat és divatot, többször böködi az olvasó szemét oda nem való zavaróan 21-ik századi elemekkel, amik kibillentik az egyensúlyából a történetet, az elmerülésből pedig az olvasót. Will karaktere szinte másolata Jacenek – persze ennek is meg kell, hogy legyen az oka-, de mégsem érzem vele azt a komikus, érzelmi és megtört testvériességet, mint ahogy a szöszke árnyvadásszal. Will nem szórakoztat, hanem zavar a történet 80%-ában, amivel 95%-ban eléri nálam, hogy legszívesebben felképelném. Sajnálom, hogy ebben a kötetben Jem nem mutat annyit magából, mint a következőkben fog, mégis már itt érezhető volt számomra, hogy még nagyon belopja magát a szívembe. Furcsa egy teljesen más környezetben találkozni Magnussal, aki halhatatlanságának éppen egy újabb hullámvölgyével birkózik meg.

„A jóságnak, a valódi jóságnak valami kegyetlenségféle is a része – felelte Jem, és tekintete a semmibe meredt a lány mellett.”

Amit eddig csak elbeszélésekből ismerhettünk most szépen tálalva kerül a szemünk elé. Látjuk a vámpírok még tündöklő kolóniáit, a békétlenséget a teljes elfogadás előtt, ami az Alvilágiak és az Árnyvadászok között feszül. Míg a Végzet ereklyéiben a fő ellenséget a démonok jelentik, itt szinte csak a két „faj” közötti csatározásokat olvashatjuk. És ha azt hittük, hogy a jelenkori Klávé őrült, hogy nem nyit az Alvilágiak felé láthatjuk, hogy már egy „fejlett” és „elfogadó” közösség jött létre a néhány évszáddal korábbi állapotokhoz képest is. Lehet, hogy Clare ennek ábrázolására nem is koncentrált olyan erővel, mint ahogy ez az állapotváltozás számomra kirajzolódik, mindenestre ügyesen vetíti a régi viszonyok elmaradottságát, és az ezekhez képesti előrelépések nagyságát.

A folytatás ismeretében jobban élveztem magát a történetet, mégis még mindig óriási orrhosszal A herceg vezet a Pokoli szerkezetek versenyében.

Értékelés:
Kedvenc rész:
„(…) Reménykedjünk benne, hogy mocskon kívül mást is hagytak maguk után. Egy új címet a postásnak, néhány levágott végtagot, egy-két prostituáltat…
– Tényleg. Ha mázlink van, talán még szifiliszt is kaphatunk.
– Vagy démonhimlőt – vetette fel vidáman Will, és megpróbálkozott a lépcső alatt nyíló ajtóval. Azonnal kitárult, ezt sem zárták kulcsra. – Arra mindig lehet számítani.
– A démonhimlő nem is létezik.
– Ó, te kis hitetlen – jegyezte meg Will, és már el is tűnt a lépcső alatti sötétségben.”

„(...)Árnyvadász vagyok. Ez nem csak amolyan foglalkozás, ez a lényegem. Nem élhetek nélküle.
– Mármint nem akarsz.”

„Jem vágyakozva nézett Tessára. – Muszáj menned? Azt reméltem, maradsz, és az őrangyalom leszel, de ha menned kell, hát menj! – Majd én veled maradok – szólt morcosan Will, és levetette magát a karosszékbe, amit Tessa éppen most szabadított fel. – Angyalian tudok őrködni.
– Azért nem vagy túl meggyőző. És ráadásul közel sem vagy annyira csinos, mint Tessa – mondta Jem, és lehunyt szemmel a párnának dőlt.
– Milyen goromba vagy! Akik eddig rám néztek, azt állítják, olyan élményben volt részük, mintha egyenesen a napba néztek volna.
Jem továbbra sem nyitotta ki a szemét. – Ha úgy értették, hogy Megfájdult a fejük, akkor igazat beszéltek.”

Jelentés a 2013-as várólista fogyasztás sikeresen leadott kilóinak jegyzékéről

Bejegyezte: Inka dátum: 15:24 0 megjegyzés
A tavalyi sikertelenség után merészen belekezdtem a 2013-as csökkentsd a várólistád projektbe. Lassan az év vége felé járva pedig ideje számvetést végezni a polcok körül, a hátralévő és már leadott könyvek kilóinak tájékáról.
A jelenlegi állás szerint a 12 elolvasandó kötet közül eddig 8-al végeztem.
Ezek közül a fő polcról 3 darab, 5 könyvnyi pedig az alternatív polcról származik.
Jelenlegi fogyasztás alatt mindkét polcról 1-1 kötet zsugorodik.
Megállapításra került, hogy az év elején még igen aktívan csökkentettem a kihívásra készített könyvkészletek tartalmát, azonban az év első három hónapja után igen megkopott a lelkesedésem. A kötetekről készült bejegyzések száma is igen csekélyre rúg, hiszen eddig csupán a Rubinvörös kellemes hangulatával, és a Kín borzalmas cselekményvezetésével és bakijaival verekedte ki magának a hosszabb értékelést. Ennek oka, a már említett két kötet esetében is kivilágló kettősség vagy túlságosan jó vagy túlontúl nagy melléfogások voltak. Bár akadt közöttük egy-két semleges, sehova sem tudlak tenni történet is de ezekről beszéljünk egy kicsit később.
Az év pozitív csalódásait és csodálatos könyvbéli utazásait hozta magával a Pi élete és A burok. A Pi élete hónapokig beköltözött az életembe, a gondolataimba és még mai napig képes arra, hogy órákra betöltse azokat, hogyha valamilyen formában előkerül. Ha valaki kérdezi mégis mire számítson, hogyha nekikezd nagyon nehéz megtalálni a megfelelő szavakat. Vallás, sors, barátság, veszteség, szeretet és kitartás keveréke a könyv. Egyrészt a saját hánykódásunk az óceánon az élet kiszámíthatatlan színpadán, másrészt a bennünk lévő hit, a minket vezető, vagy éppen nekünk hátat fordító felsőbb hatalom kapcsolata, bizalom és a végletekig kitartó, elemi élni akarás története. Mese és valóság, brutalitás és a kietlenségben megtalálható béke, a mindenség a semmi közepén. Sejtekig hatoló könyvélmény, amit már az olvasni nem szeretőkkel is meg lehet ismertetni filmben, ami annyira mélyen merít az eredeti történetből, amilyen mélyen csak le tud Ang Lee szákja érni Pi óceánjában. És ha a szavak és a képek elfogytak, Pi-t a legjobban a zene tudja kifejezni. A szavak helyett dallamok, a fejezetek helyett pedig zeneszámok mesélik el a történetet, ölelnek körül, kapnak fel és sodornak el a maguk keltette árban.
Pi után meglepődve konstatáltam, hogy ismét Stephenie Meyer csavarta el a fejem. Ha nem ismertem volna megkérdezem az utolsó oldalak után, hogy ki ez a nő? De mit tagadjam, így is megkérdeztem. Ki ez a nő? Egy írói kaméleon, aki olyan gyönyörű mondatokat tud papírra vetni, amitől egy pillanatra megáll körülötted a világ, és az általa megírt érzések kinyúlnak a papírról, hogy az ujjaidon át beléd is átitatódjanak. Mély gondolatokkal, egy fiatal, mégis számos életet megélt bölcs főhős szemén át játszódó történettel egy teljesen más hangulatot árasztó kötettel és hozzá a korábban szerzett hírnevével övezve jelent meg a könyv, amiről nem hittem el azt, amit minden olvasója állított: kitűnő. Ennél rosszabb osztályzatot az én keményszívű értékelő énem sem adhat. Annyira magával ragadó, szívet tépően szomorú, könnyeket előcsalogatóan kedves, mégis a maga nemében is komoly kötet, amitől sokszor még percekre is nehéz volt megválni. Örömmel tölt el, hogy a polcomon tudhatom.
Az év legrosszabb könyvélményét nem meglepő módon Lauren Kate: Torment műve okozta. Bár Nicholas Sparks: Szerelmünk lapjai sem okozott felhőtlen perceket. Töredelmesen bevallom, hogy a filmet láttam már nagyon sokszor, mielőtt a könyv egyáltalán a látókörömbe került volna. És míg a film közben többször is kellemesen átjár a lúdbőr a könyvnél folyamatosan csak azt számolgattam, hogy hány oldal van még hátra. A főhős férfi lévén nekem túlontúl érzelmes volt, és bár nem vagyok romantika fanatikus, ami női lelkem érzékeny húrjaira a képernyőn keresztül hatni tudott itt egyszerűen csak idegesített. Egy jó ideig biztos, hogy nem próbálkozom az író további köteteivel, vagy csak a filmes feldolgozásokra koncentrálok továbbra is.
A sokak által éltetett Tökéletes kémiát bár egy ültő helyemben elolvastam, mégis hajnali három órakor nem olyan gondolatokkal telve csuktam össze és estem kómás állapotban az ágyba, hogy mindenképpen olvasnám a folytatást, ne adj isten a polcomon szeretném látni mielőbb, csupán az csiklandozta a szürkeállományomat, hogy mégis mit szeretnek ezen annyira? Sokszor találkoztam a könyv kapcsán azzal, hogy ez más, újszerű és nem olyan klisés, mint a többi sztori. Igen komolyabb, és igen sok esetben humorosabb és a szereplők is mélyről kanalazott érzésekkel rendelkeznek, nem csak a puding tetejéről lekapart hab jellemzi őket. Mégis számomra a tipikus gazdag, tépázott életű csaj, és az összetört, „rosszfiú” sablonos love story-ját hozza. Nem az év legrosszabbja, de a legjobbja sem. Megmarad közepesnek.
Imádom L.K. Hamilton Anita Blake karakterét, az általa megalkotott világot, a novelláit, amiben a képzeletének elburjánzásaiból előbukkanó kis szegmensek még inkább mélyítik a szeretetemet felé, mégis Merryvel nálam óriási bakot lőtt. Az Árnyak csókjában megismert világ megint hívogató, – és ahogy elbeszélésekből megtudtam kötetről kötetre egyre jobb lesz- a felvonultatott karakterek sokszínűsége emeli a történetet, az egymást követő események pedig folyamatosan fenntartják az olvasó érdeklődését, mégis… A főhősnő sótlansága, ürességet és hiányérzetet okozott. Valahogy karakteresebb főhősnőt tudtam volna elképzelni, árnyaltabb jellemet, ha már csúcsszuper képességeket társít hozzá. Másik negatív élményem a történet szakadozottsága volt. Ahogy megjelent egy új főszereplő olyan volt mintha egy másik színdarabot néznék, ami ugyan a fő előadáshoz kapcsolódik, mégis töredezetten viszi azt előre. Míg másoknak a sok szereplővel van gondjuk nekem csak azzal, hogy széttörik a cselekmény vázát, és ez a darabosság nem éppen okoz pozitív megítélést a kötettel számára.
A Négyen egy gatyában annyival többet jelentett számomra, mint egy átlagos tinikönyv. Sokkal szerteágazóbb és komolyabb a felnőtté válás útja ebben a történetben, mint a legtöbb hasonszőrű könyvben. És itt még jelen van egy nadrág is, ami a szeretetet, az összetartozást és a soha el nem múló támogatást szimbolizálja. Könnyű szívvel helyeztem anno a polcomra, hasonló érzéseket várva, mint a filmváltozatától. Csalódnom kellett és nem épp a filmben. Még mindig csodálkozom, hogy ebből a történetből képekkel ennyivel jobban ki tudták hozni azokat a hatásokat, amit a szavaktól vártam. Valahogy a kötet csacskább lett. Azt hittem, hogy a fülszöveg nagyon elüt a történettől, de tévedtem, rendkívüli módon inkább idomult az írásmódhoz és magához az íróhoz. Rengeteg elírás és baki van a kötetben, amit a hazai kiadó jelez is, ennek köszönhetően pedig az olvasó számtalanszor esik ki a körülötte játszódó történeti szálból. Némely mondatnak többszöri olvasás után se értettem meg a hasznát, mondanivalóját, és nem nem én vagyok nehéz felfogású. Felfoghatatlan, hogy ebből még született több kötet is. És bár a film változatot imádom, abból is csak az első van hatással rám, a folytatás már kicsit megerőszakolt. Mondanom sem kell, hogy ezek után a könyvnél még meg sem fordult a fejemben, hogy a folytatásért nyúlok. 
 

Inka firka Copyright © 2010 Design by Ipietoon Blogger Template Graphic from Enakei