2011. február 28., hétfő

Kép és hang

Bejegyezte: Inka dátum: 14:51 2 megjegyzés
Egy újabb hónap eltelt, és mint szorgos hangya, újabb remek albumokkal gazdagodtam.
De nem csak a zene, hanem a képek is megragadtak ebben a hónapban, mind rajzolt alakban, mind a muzsikákra készült videoklippek formájában.

A hónap abszolút mindent vivő korongja, nem más, mint Caro Emerald-tól a  Deleted Scenes From The Cutting Room Floor. Számtalan hallgatáson van már túl a 2009-es album, ami a 40’-es ’50-es évek külhon filmjeinek muzsikáit hozza vissza nekünk. A Night Like This című melódiájára kaptam fel a fejem, miközben a zenecsatornák között virtuózkodtam, ami nemcsak vidám, szexi lüktetésével csábított el, hanem a hozzá készült videó felelevenítette a mi hármas duónk kirándulását is. És előre vetítette a mostani leendő nyarat, amihez már előre láthatóan remekül fog ez a melódia illeni. Így már fel is jegyzem, hogy naptej, saru, és útikönyv mellé csomagolandó.
            Viszont ami nagyon ritka mai napság, az az, hogy olyan lemezre leljen az ember, amin minden számot szeret. Ez pontosan ilyen, így nem is került kivételre sem a lemezlejátszóból, sem az mp 4-ről. A zene mellé képzeletben megjelenik a régi chicagói bárfeeling, ami kicsit füstös, félhomályos, fémmikrofonos, ami mellett egy dögös nőci dalol, miközben gyöngyöző homlokú zenekar kíséri. Hirdetve közben, hogy a gömbölyded nők milyen szexisek is tudnak lenni (lásd Marilyn Monroe-t). Mellesleg Caro, napjaink nagyjainak számait is feldolgozta, mint Lady Gaga - Bad Romance-ét, bár sajátos, és nem mindennapi formában.:o)
 Mindenkinek ajánlom, aki visszarepülne az időben, vagy palacsintát sütni kíván, és közben egy kicsit riszálna, egy-egy fordítás közben, vagy csak, azért hogy egy kicsit szebb legyen a napja.

Még tavaly jelent meg a most vörös vadmacskaként dooromboló Rihanna Loud című albuma, amiről eddig, csak csipegettem, egy-egy számot, kezdve, az Only Girl In The World-el, majd folytatva a What's My Name-el. Viszont meglátva a hónap elején S&M című számához készült klippjét, úgy döntöttem, hogy nekem az egész album kell. Más ez a leányzó, mint akivel legelőször megismerkedtünk. Vadabb, agyonvarrottabb, latexesebb, és sokkalta dögösebb. Először amikor láttam, a videót, elbambultam a képernyő előtt, hogy ez most Ő? Mert Gagától szoktam meg a bizarr, szexshop jellegű ruhákat, és a többi merész elemet. Van itt kérem szájgolyó, meg ostor, fegyelmezőpálca, dominaruha, magas sarok, szikszalag, nyakörv, minden, mi szem szájnak, vagy éppenséggel utóbbi esetben nyaknak ingere. Mindenesetre nekem nagyon bejön, a fékevesztett új stílusa, és nem csak a megjelenésre, és képi világára értem ezt, hanem a zenéjére is.
Viszont azok, akik a vadság mellett lágyabb dallamokra is vágynak, megtalálják a szintén nagy sikert aratott, tüzes Love The Way You Lie szám part 2-jét is, ami lágyabbra sikerült, mint az original, de így is igazán ütős.

Másrészt visszatért gyerekkorom egyik szexidolja Ricky Martin is, Musica+Alma+Sexo című korongjával. Amiről nekem személyes kedvencemmé vált The Best Thing About Me Is You klippje, és dala. A fekete fehérben játszó borító, és ugyanezen színek között mozgó klipp, üstökösként vágtázott be a zenei palettára, és ugyanilyen gyorsan került az élvonalba is. Hogy miért is tetszik? Nézd, és hallgasd…


Zenei sokszínűségem, sokakat megdöbbent. Nálam minden akad mi szem szájnak ingere, és az sokszor nem mai csirke. Keresés, kutatás közben találtam, rá egy dalra, ami az adott hangulatomhoz nagyon passzolt, és 5*-i hallgatás után le is esett a tantusz, hogy ojjé Depeche Mode-ot hallgatok, méghozzá a 2005-ös albumukról, a Playing the Angel-ről. A zene pedig nem más, mint  A pain that im used to. Tudom, az albumról, mindenkinek a Precious jut eszébe, de én már meg is feledkeztem róla, hogy ez is rajta van, de ezt sem volt rossz újra, újrahallgatni.
És zárásként egy újabb gyöngyszem, amire körülbelül fél órája bukkantam, méghozzá  Koop  - Koop Island cd-jéről a Koop Island Blues. Hallgatásra, olyan, mintha Párizsban lenne az ember, és meg is lepődik az angol szövegen. A videoklipp, borús, sötét, művésziesen francia, és hozzá társul az édes bús melódia. Mindenesetre, most nagyon szeretem, a sirályokkal együtt.

Anime, manga fanként, és a japán kultúra kedvelőjeként, tisztelőjeként, mit tagadjam szerelmeseként találtam egy nagyon szép képet, ami első látásra szexistának tűnik, de mégis amikor ránézek összességében egy kicsi darab, lenne belőlem, vagyis inkább az ízlésemből. Egybegyúrva, a japán stílus, az élénk, és pasztelles színek kavalkádja, valamint elegyítve van tetoválásokkal. Így érve el az amúgy mozdulatlan kép pulzáló lüktetését. Egy szóval szeretem, és kész!:P

2011. február 23., szerda

Várható könyvmegjelenések, vagy mire költsd a jegyzettámogatásod

Bejegyezte: Inka dátum: 23:58 3 megjegyzés
Örömmel nyugtázom, hogy ez az év sem lesz híján általam szeretett írók könyveitől Valamint új, de izgalmasnak tűnő történetektől sem. Természetesen most csak a nemsokára esedékes, vagy már  kicsit megkésett kötetekről beszélek.

Ilyen esedékes lett volna kötet Cassandra Clare: Üvegváros (2011.04.30.) kötete, amivel karácsonyra szerettem volna meglepni magam, - mert megérdemlem alapon-, de ez nem sikerült 2010-ben. Lehetséges, hogy idén már több szerencsével járok. Így marad a húsvét, de ha újabb csúsztatásra kerül a sor, abban az esetben viszont még az idei karácsonyt is esedékesnek látom. Minden esetre nagyon várom, a 3. kötet megérkezését, hogy ezzel viszonylag lezárásra kerüljön a történet Jace, Clary, és Simon életében, és a sajátomban is, hiszen majdnem egy éve csöppentek az enyémbe.

 „Hogy megmentse édesanyja életét, Clarynek el kell utaznia az Üvegvárosba, az Árnyvadászok ősi otthonába - még ha engedély nélkül belépni a városba a Törvénybe is ütközik, márpedig a Törvény megszegése halált jelenthet. Ha ennyi nem lenne elég, Jace nem akarja, hogy ott legyen, Simont pedig börtönbe vetették az Árnyvadászok, akik igencsak gyanúsnak találnak egy vámpírt, akinek nem árt a napfény.
Ahogy Clary egyre többet tud meg családja múltjáról, szövetségesre lel Sebastian, a titokzatos Árnyvadász személyében. Valentine minden erejével azon van, hogy örökre megsemmisítsen minden Árnyvadászt, nekik pedig csak akkor van esélyük vele szemben, ha összefognak örökös ellenségeikkel. De félre tudják-e tenni gyűlöletüket az Árnyvadászok és az Alvilágiak, hogy együttműködhessenek? Miközben Jace rádöbben, mi mindent hajlandó kockára tenni Claryért, vajon a lány újonnan meglelt képességeivel segíthet-e megmenteni az Üvegvárost – bármilyen áron?
A szerelem halálos bűn, és a múlt titkai is végzetesnek bizonyulnak, amikor Clary és Jace szembenéz Valentine-nal a New York Times nagysikerű sorozatának, A Végzet Ereklyéinek utolsó darabjában.

Kedvencé érett írónőmnek is idén februárban jön ki következő, előzetes benyomásom szerint újabb fantasztikus kötete a Házirend (2011.02.28). Jodi Picoult-tal egyik kedves ismerősöm hozott össze, életem egyik olyan szakaszában, amikor még mélyebben, és megrázóbban érintett meg az írása. Észveszejtően jól bánik az írónő a szavakkal. Minden egyes szónak, mondatnak megvan az a sajátos vonása, hogy beleég az ember tudatába, és nem tudja onnan kisöpörni soha. Ha az valaki szeretne kiemelni belőle egy mondatot, amivel rá is tudja ébreszteni a barátját arra, hogy milyen is az írónő tintából kibontakozó képmása, nagyon nehezen talál kiragadható szavakat, és ráébred, hogy nagyon nem is képes rá. Tőle egy egész könyvet kell idézni.

Jacob Hunt nem átlagos tinédzser: Asperger-szindrómája van. Képtelen értelmezni a szociális jelzéseket, sehogy sem találja a helyét kortársai között, és még attól is retteg, ha egy másik ember szemébe kell néznie. A fiút semmi sem érdekli jobban, mint a bűntények felderítése. Mindent tud a helyszínelésről, és nemegyszer valódi bűntények helyszínén is feltűnik, frászt hozva ezzel a vermonti kisváros rendőreire. Amikor Jacob segítője, egy fiatal gyógypedagógus lány brutális gyilkosság áldozatává válik, fordul a kocka, és most a rendőrség jár Jacob nyomában. A fiú érzelemmentessége, üres tekintete és szokatlan reakciói pedig szinte felérnek egy beismerő vallomással… Hogyan küzd meg Jacob és családja a betegséget övező félreértésekkel és előítéletekkel? Hogyan tud segítő kezet nyújtani egy anya, aki maga sem találja az utat a fiához, és egy kamaszodó öcs, aki sohasem élhetett normális életet beteg testvére miatt?
Jodi Picoult kíméletlenül őszinte regényéből megtudjuk, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük azoknak a családoknak, akik autista gyermekeket nevelnek – és közben éles kritikát kapunk az amerikai igazságszolgáltatási rendszerről és a szenzációhajhász, megbélyegző kisvárosi társadalomról is. A Házirend azonban krimiként is megállja a helyét, hiszen az első oldaltól az utolsóig végig kísérti az olvasót a kérdés: bűnös-e Jacob Hunt?”

Egy évvel ezelőtt kezdtem el szemezni, egy inkább tiniknek készült fantasy kötettel, amiben ismételten a farkasok kerülnek előtérbe. Andrea Cremer: Nightshade - Az őrzők könyve (2011.03.16.) elsősorban a csodaszép borítójával hívta fel magára a figyelmemet, majd elolvastam, a leírást, és felmerült bennem, hogy mikorra érkezik meg hozzánk. Hát március közepétől, már kézben is lehet tartani, akár.

Calla Tor, a félig ember, félig farkas tizenéves lány egy hozzá hasonló fiatalokból álló falka vezetője. Napközben iskolába járnak, mint bárki más, ám néha farkas alakot öltenek, hogy teljesítsék feladatukat, a hegyen lévő szent helyek védelmét a betolakodóktól. Calla vőlegényét szülei már születésekor kijelölték, egy másik falka alfahímének személyében, és hamarosan sor kerül az esküvőre. A fiatal pár együtt fogja irányítani az új falkát. Egy napon a lány megment egy kirándulót járőrözés közben, és szoros kapcsolat szövődik köztük. Új barátja révén Calla akaratlanul is szembefordul eddigi világával, a szigorú szabályok által kormányzott farkasközösséggel. Kedveli rámenős vőlegényét és büszke rá, ám a titokzatos új fiú is vonzza. Egyre többször találkoznak, kutatásba kezdenek, és kiderítik, mennyi mindent titkoltak el a farkasok elől saját uraik a küldetésükkel kapcsolatban. Calla rájön, hogy eddig biztonságosnak hitt világában minden másképp van, mint hitte. Ráadásul egyre közeleg esküvőjének időpontja, és választania kell a két fiú közül.” 

Március 24.-e Örök kötelék??? Talán...

Hát igen a több pasi között való őrlődésre, veszekedésre, kiborulásra, és kibékülésre már nagy olvasási tapasztalatot szereztem, természetesen Blake kisasszony által. Tehát két pasi már meg se kottyan.


A tavasz elején, pedig a farkasok mellé ismételten porondra kerülnek a vámpírok is, hogy nehogy kimaradjanak a piros hímes tojásokból, meg a locsolkodásból. Bár ki tudja, hogy a pirosról, mire asszociálnának, és a locsolkodást, is eléggé sajátos módon értelmezhetik. Szó mi szó, jön Richelle Mead: Vámpír akadémia sorozatának következő kötete, méghozzá számszerint az 5.-ik Örök kötelék(?) címen. Én pedig még a 4.-el is el vagyok maradva. De csak mindent szépen sorjában. Hiszen valahova még a szakdolgozatvédésemnek is bele kell férnie.
 

A Holdkórosság kezdetét veszi! Patricia Briggs: Megszólít a hold

Bejegyezte: Inka dátum: 17:33 0 megjegyzés
„A természetfeletti seggeket szétrúgó hősnők népes világában kétségtelenül Mercy a legjobb.”
Hát én ezzel a kijelentéssel vitatkoznék, mert szerintem korrepetálást kérhetne vakmerőségből, és tökösségből Anita Blake-től, viszont, hogy utolérje egyik legvagányabb elődjét, megtette az első lépéseket legalábbis pasi ügyekben, és ahogy elnézem, nagy valószínűséggel utol is éri őt. Majd! De még nem ebben a kötetben. (A post csak saját felelősségre olvasandó!:o))

Honnan:
A kiadó blogján olvastam a bejegyzést, hogy érkezik a kötet, nem is oly sokára. Szemeztem a borítóval, és valahogy nem tudtam hova tenni, majd megláttam, hogy molyon is folyik a vita a borító jellegéről, színéről –és állítólag ez történt a facebookon is, de mivel antilájkos vagyok erről csak közvetve hallottam-, így elkerülhetetlenül egyre többször botlottam bele. Majd utánanéztem az írónőnek, és megláttam az original borítót, és leesett, JUUUUUJJJ, hát ezzel, én már régebben szemezte. És hát igen el lett húzva a szám előtt a mézesmadzag, hogy olyan mint a kezdeti Anita kötetek, és aki szerette azokat ezt is fogja. Hogy mennyiben is olyan, és mi az amiben nem, hát lássuk, a pro, és kontrában.

Pro:
Szeretem azokat a fantasy történeteket, amik a mi kicsiny világunkban játszódnak, de teljesen más társadalmi berendezkedések között (pl.: Charlaine Harris, L.K.Hamilton által felépített világok). Nekem fontos a cselekmény, az izgalom, és a szereplők között folyó intellektuális párharcok mellett, az is, hogy milyen nézetek is uralkodnak az adott közösségeken belül, milyen a hatalmi felépítés, tehát minden egyes olyan tényező, ami felépíti a hangyavár demokráciáját, vagy példának okáért matriarchális társadalmát. Itt ezt megkaptam.

Kicsiny világunkat felkavarja a Szürke Lordok médiakampánya, miszerint minden ami eddig csak a tündérmesékben létezett, a való életben is szuszog, és cammog, vagy éppen a farkával csapkod. Tehát léteznek óvónőként működő tündérek, vagy éppen Baywatch izmos hasú vízimentőit lepipáló sellőfi. Természetesen, mindegyikük ártalmatlan, és nagyon cukorfalat, viszont arról nem mesél a fáma, hogy mumusok is vannak az ágy alatt. A rútabb, félelmetesebb rétegek szépen a függöny mögött maradnak, és csak a mézzel, és csöpögős csokibevonattal lefuttatott párák állnak ki a színpadra. Természetesen mindez csak marketingfogás, hiszen a szépet jobban elfogadják, és kelendőbb a mosolygós alma a rohadtnál, férgesnél, mérgezettnél, esetlen ne adj Isten az ütődöttnél. De nem minden arany ami fénylik, hiszen akármilyen bombázó, vagy cukorfalat lehet az ember, vagy esetünkben „antiember”, ha más. És természetesen, hiába minden különösség, és különbözőség olvasztótégelye is az USA, ahol valami nem olyan, mint az átlag, ott megy a kinézés, utálat, tojásdobálás, és esetünkben a „magic”rasszizmus. Persze házégetéssel, meg minden ami belefér. És a megoldás miután kiléptél a porondra, és kiadtad magad a Világnak, és egyúttal használhatatlanná váltál, irány a süllyesztő, méghozzá ez is amerikai módi szerint, mi másban történne, mint rezervátumban, hiszen oly jól bevált már ezelőtt is. De persze valamilyen kompenzálás azért csak jár az elszenvedett megaláztatásért pl.: egy jó ösztöndíj az áldozatok kicsi fiainak, a legmenőbb egyetemre.
Egen, megy ám a csúnya mocskosság, akár egy szicíliai maffiacsaládban. És igen, ebben tökéletesen hasonlít Anita világához, ahol mindenki mindenért fizet, kiugrasztani egy halottat a sírjából, vagy ledurrantani a kedves feleséget, aki ne adj isten vérfarkasnak merészkedik lenni.

Nekem ez a tökéletesen kivitelezett mocskos Világ az egyik ami fenemód tetszik. Talán azért, mert több fantázia, és varázslat van benne mint a mienkben? Talán. Vagy csak azért mert olyan dolgokkal találkozik az illető, amit már látott, és ismer? Esetleg. Vagy azért mert van egy olyan csajszi, aki teljes mértékben, szöges ellentétben álló foglalkozást űz, mint amit egy nőtől várnak? Hát ez már langyosodik. És hogy ez a nő, még a fegyverekhez is ért? Egyre melegebb. És nem rest azt, vagy a saját fogát felhasználni arra, hogy öljön vele? Forró. Hát igen ha ezeket a tényeket nézem, egy igazán belevaló csajszival állunk szemben, aki mint autószerelő dolgozik, vérfarkasok között nőtt fel, jól tud lőni, és él is vele, bár még soha nem ölt… eddig. Mellesleg az adott leányzó pont a város falkájának alfája mellett lakik, akinek bájos modoráért cserébe a lehető legtöbb módon próbál borsot törni annak roppant érzékeny orra alá. De ugyanakkor mindent megtesz azért is, hogy megmentse az életét, és egyúttal a lányáét is, annak ellenére, hogy nem tartozik a falkába.

És hát akkor beszéljünk a falkáról. A vérfarkasok ebben az esetben nem félig ember, félig szőrös lények, hanem szép 100 kiló fölött vonyító farkasbarkasok. Akik olyan gyönyörűek, hogy legszívesebben dögönyözné az ember őket amíg bele nem fárad. Hogy ezt mégis miért nem teszik velük? Talán, mert nagyon instabilak, és nemcsak a bundásoló egyén karját szakítanák le tőből, hanem azt követné a feje, és a szíve is, mindenesetre a beavatkozás eredménye egyenlő a halállal. Rendkívül nagy az összetartás a falkán belül, és aki mégis kívül kerül rajta, a lehető legnagyobb kínokat éli át, hiszen egy olyan állat, ami csoportban élésre lett kitalálva megveszik azon kívül. De nem csak a csapat összetartása a fontos az Alfák által, hanem a tisztogatás is, azok között, akik nem tudják a rájuk szakadó terhet cipelni, és ezáltal nem csak magukra, hanem másokra is veszélyessé vállnak. Szépen felépített a kis „társadalmukon” belüli hierarchia megosztás, és ennek csúcsán megjelenik, a mindent tudó, és atyáskodó Marrok, aki a felügyeleten felüli, megerősített fegyelmet képviseli. Ami nem is felesleges, a hatalmi harcok, territóriumszerzési kísérletek, és felmerülő belviszályok függvényében, és természetesen az elégtételvétel eléggé véres, és végleges.

Tetszett a bűntény levezetése, ami egy darab papír kézbevételével és szavak felfirkálásával kezdődött, majd a végén a teljes megvilágosodással végződött. Nem következtethető ki teljes egészében, mert van benne csavar, de nem is olyan bonyolult, mint azt az ember elsőre gondolná. Meglepetéssel nem járt az okok forrásaként megnevezhető személynek  a beazonosítása, lehet, hogy a sok A.C. krimi miatt. Hiszen már megszoktam, hogy senkit nem azért említenek meg egy történetben, hogy csak a sorok számát növeljék. Az elejtett neveknek is van súlya.

Kontra:
A bajom, az volt a könyvvel, hogy hiányolnom kellett belőle a megszokott csípős beszólásokat, és a humoros riposzokat, amik már annyira belém ivódtak, L.K.H. olvasása közben. Valamint az előre felfestett tökös nőci sem volt annyira domináns, mint ahogy azt előre felvázolták a vélemények a könyv elején. Mercy alárendeli magát a domináns férfiaknak, még nincs annyi vér a pucájában, hogy rendesen, és vakmerően oda-oda szólogasson nekik, hiába állnak felette rangban, és erőben. Kit izgat? Neki van két csőre töltött ezüsttöltényekkel fűszerezett kicsikéje. Használja, aztán majd csak lecsitulnak a pasik. Talán túl drasztikus lennék problémamegoldásban…

Másrészt ez az elnyomott feminizmus valahogy nekem nem nagyon gyere be. Lehet, hogy csak azért mert én is nő vagyok? De akkor is a teljes alárendeltség, ami még a dominancián belül is megbélyegzi, sőt lealacsonyítja a nőstényeket, akiknek semmibe nincs beleszólásuk, a hímsoviniszta alakokkal szemben, hááááát néha már verte nálam a biztosítékot.
Tehát ebből a szempontból nem egy Anita Blake a mi Mercy-nk. És bocsánat, hogy folyamatosan hasonlítgatok, de az első felvezető morzsák után beivódott a kicsiny agyamba, hogy Anitához viszonyították, és a már olvasottaktól valahogy nem tudok elszakadni. Így annak, aki megszokta, hogy először lövünk, aztán kérdezünk, és senkire nem vagyunk tekintettel más világ lesz.

Szereplők terén nekem a pasik olyan semmilyenek. Teljesen közömbös mind a kettő domináns hím. Se pozitív, se negatív érzéseket nem tudok hozzájuk társítani. Akit kezdtem megkedvelni, és megnéztem volna a fejlődését, csetlését, botlását, már az első pár fejezetben kipurcan. Akik pedig izgalmasnak tűnnek, csak pár pillanat erejéig jelennek meg. Bár lesz folytatás, szóval minek is nyavalygok ezen? Csak jobban megismerhetjük majd őket. Csak hát nem itt, és nem most.
Másrészt ami nekem még furi volt, az az, hogy nem tudom elképzelni, hogy egy fiatal férfi már több mint 200 éves, és még él! Vámpíroknál ez valahogy feldolgozható, de itt valahogy nem is tudom, igen furcsa volt. Mint annak a végleges megértése is, hogy hány éves is Sam, mikor született, hogyan alakult ez így. Nem tudom, most vagy a betegségem kezdeti tünetei miatt nem tudtam felfogni, vagy tényleg nagyon szétmarcangoltan derülnek ki a morzsák, hogy össze tudjam csipegetni őket, de neki kellett rugaszkodnom, hogy felfogjam a dolgokat.

A sztori sem a nekem megszokott lüktetéssel, és izgalommal volt tele. Hiába voltak benne válsághelyzettel fenyegető részek, valahogy megtartotta a nyugodt légkörét a történet, nem voltak meg az idegeket pattanásáig megnyújtó elemei. A kezdeteket vázoló, első kötetnek jó. Hasonló érzésekkel viseltetek irányába, mint a J.R. Ward első FTT könyvére. Továbbösztönöz az olvasásra, és remélhetőleg ugyanolyan eredményt ér el nálam, mint az előbb említett másik sorozat, vagyis abszolút kedvencé válik!
A tényleges tetszést, ami arra tüzel, hogy várom már nagyon a következő kötetet, számomra az utolsó pár oldal okozta, ami már ízelítőt nyújt, a lehetséges folytatásra, és esetleges fejlődésre. A civódás, és egymás szurkálása, az ami véleményem szerint sokkalta de fűszeresebbé, és pörgősebbé fogja varázsolni a folytatást.
Mindenesetre, megcsiklandozta az érdeklődésem piciny talpacskáját. Így egy humorosabb, dögösebb, tökösebb belevalóbb Mercy ígéretével, várom a folytatást. Akiknek pedig felébresztettem ezzel a téli álmot szunnyadó kíváncsiságát, ajánlom, hogy vessék magukat bele ebbe az újfajta, ismeretlen világba.

A könyvért külön köszönet az Agave kiadónak!

Értékelés: 3,5/5
Kedvenc rész:

„- Hagyd ezt abba! - korholtam. - Tartsd az összes testrészedet az autóban!
Samuel rám se bagózott, és kinyitotta a száját is, mire a nyelve ugyanúgy lobogni kezdett, mint a füle. Egy  kis idő múlva visszahúzta a fejét, és rám vigyorgott.
- Mindig is ki akartam ezt próbálni - ismertem be. - Talán, ha ennek vége, akkor te vezethetnél, és majd én dugom ki a fejem az ablakon.”

2011. február 19., szombat

Elizabeth Gilbert: EAT, PRAY, LOVE

Bejegyezte: Inka dátum: 18:31 0 megjegyzés
Amikor elegünk van a világ monoton folyamatosan zümmögő zajából, az emberek rosszakaratából, és legfőképpen magunkból, érdemes elővenni Gilbert „asszony” kötetét. Egyrészt mert meglátjuk, hogy minden mély katymaszból van kivezető út, és, hogy nem biztos, hogy mi cipeljük egyedül a Világ terhét, vannak akikre nagyobb súlyokat pakoltak, görnyedtebben állnak mellettünk, és mégsem adják fel.
A könyv-és egyben a film- kapcsán is aktuális, és találó a mondás miszerint „Segíts magadon, az Isten is megsegít.”. Hiszen főhős írónőnk azért indul el kontinenseket átívelő útjára, hogy kisegítse magát élete nyomorából, és közben megtalálja Istent. Aki lehet, hogy nem is olyan elérhetetlen? Talán nagyon is közel van hozzánk? Lehet, hogy magunkban hordjuk, csak meg kell találnunk, hol is szunyókál? Mindezen kérdésekre ad választ a könyv, (vagy legalábbis megpróbál).

Múltkori filmszemlémben nem számoltam be az Ízek, imák, szerelmek című alkotásról. Természetesen mindezt okkal mulasztottam. Először ugyanis megragadott Olaszország, pontosabban Róma, amiért oda meg vissza vagyok. Utána elvarázsolt a spirituális keleti varázs, majd a buja Bali andalító dallamai, szó szerint. Bebel Gilberto a filmnek köszönhetően kedvencemmé vált, és azóta bőszen hallgatok tőle mást is mint a Samba Da Bencao–t. De a többi aláfestő melódia is megragadott, szó mi szó, ritkán válogatnak mostanában össze jó zenét a filmek alá. Majd a könyvtárba bandukolva megláttam a könyvet, és mivel a filmet többször is megnéztem –amivel majdnem szélütést okoztam a könyvtárosunknak, aki a filmet is alig bírta végignézni egyszer, nemhogy a könyvet a kezébe vegye pöcsételésen kívül- úgy gondoltam nekem se árt egy kis önismereti felfedezőút minta. Nosza, hát essünk neki.

Pro:
Én tényleg, de tényleg semmit nem tudtam a könyvről. A borítót láttam a boltokban, web shop oldalakon, de különösebben nem érdekelt. Még arra sem vettem a fáradtságot, hogy elolvassam miről szól. A borítót is rosszul értelmeztem, mert a tésztát cérnának, a dzsapa-mala-t, hajókötélnek, a virágszirmokat piros paprikának néztem, ebből látható, hogy mennyire nem vettem szemügyre. De hát a végzetét nem kerülheti el senki, legalábbis az írónő szerint.

Ami nagyon szimpatikus volt, hogy a kötet, nemcsak tartalmában volt teljes mértékben elkülönülve a három útra, amely már magában szimpatikus, mert nem szeretem, ha össze vissza ugrándoznak egyik helyről a másikba. Főleg, ha egy adott helyről indultunk, és ténylegesen az utazást akarják leírni, és az ott szerzett élményeket. Kőkorszaki vagyok, tudom, de ebből a szempontból szeretem a kronológiát, legyen tehát olyan a kötet mint egy hajónapló, ami nagyjából sikerült is. Szóval, lényeg ami lényeg, maga a szerkesztése a könyvnek is ezt a hármas megosztást követi.

Először az Ízek otthona Róma, majd a spirituális megtisztulás földje India, mint Imák, és végezetül a harmónia megtalálásának földje Bali vagyis Szerelmek. Minden utazás, harminc hat gyöngyszemből tevődik össze, ahány gyöngyszem a dzsapa-mala-n található. És tudtátok, mellesleg hogy erről a meditációt segítő eszközről mintázták a keresztesek a rózsafűzért? Vagy hogyan alkották meg a mai olasz nyelvet? Vagy, hogy Balin ehetetlen a cukorka? Én nem. Sőt, nagyon sok mindent nem. Olvasás közben nemcsak magával a kultúrával ismerkedtem meg, és tettem meg a lépéseket Liz-zel, hogy minél inkább megtalálja az elveszet, vagy még meg sem ismert boldogságot, az egyensúlyt, és a békét önmagával, hanem rengeteg, apró, de hasznos ismerettel is gazdagodtam. Lehet, hogy másoknak ez nem volt fontos, és nem gyakorolt rájuk olyan hatást, és jóleső érzést a sok új infó, mint rám, de én ezt mindenképpen pozitívumnak láttam.

Nem mindenkinek ajánlom a könyvet. Nem egy „sikeres vagyok, és jaj de befutott a nagy New York-ban, így mindenki csak irigykedhet rám, és figyeljetek parasztok egyúttal megosztom veletek, hogy hogy is csináltam én mindezt” típusú könyv. Igazán csak arról szól, hogy egy ember rosszban van magával, és mindennel ami körülveszi. Nem találja a kiutat élete útvesztőjéből, és egy nyomorúságos este azon veszi észre magát, hogy valaki ott a fürdőben, ahol a padlót telebőgte, és összegörnyedve rázza a zokogás, hát az a Valaki segít neki. És hogy ez ki? Isten, vagy a benne levő akarat, esetleg a későbbi énjének egy lenyomata, aki arra az ösvényre tereli, ami a tárgyiasult jövőbeni, magával, és a Világgal megbékélt magához vezeti? Nem az én tisztem eldönteni, és a kérdés nyitott is marad. Mindenesetre nekem jólesett olvasni, és átgondolni a szavakat, gondolatokat, és érzéseket ezen kulturális csatornákon végigevezve.

Aki pedig nem érzi magát eltökéltnek eme kicsit terjedelmes kötet elolvasására, ajánlom a filmet, ami nem tökéletesen, de mégis ízelítőt adva belevon, ha rövid időre is a történések viharába. A főszereplőnek most már én sem Julia Robertset tartanám a legjobb ötletnek, és hát Felipe is korosabb, mint ahogy az a filmben van, de mégis „drágám” karaktere az, akit nagyon jól eltaláltak, a brazil temperamentuma, a gyerekeihez való ragaszkodásán keresztül történő kidomborítása a szeretetének, és ragaszkodásának példázására tökéletes. És természetesen filmnézés közben nemcsak elképzelheti a könyvben csak rendkívül érzékletesen leírt mennyei étkeket, hanem nyálcsorgatva nézheti is, meghozva a kedvet egy kis pastára, vagy pizzára. Mint minden adaptációnál természetesen itt sem jelenik meg minden jelentős, vagy humoros jelenet, és néhány szereplő is teljesen más mint ahogy a könyvben találkoztunk vele. De véleményem szerinte nehezebb olyan könyvből készíteni filmet, amiben nem a hosszú eszmecserék a döntőek, hanem a belső élmények, és lezajló érzések.  Szóval a könnyűbúvároknak ajánlom a filmet, a könyvet, pedig a mélytengeri kalandoroknak.

Kontra:
Folyamatosan felötlött bennem, hogy a saját belső egyensúlyunkat csak úgy tudjuk megteremteni, vagy esetlegesen megtalálni, hogy ha a szülőföldünktől több ezer kilométerre repülünk, és élvezzük a kulináris élvezeteket, vagy elvonulunk a világ zajától, és meditálunk órahosszakat, esetlegesen a leggyönyörűbb részére utazunk a Földnek, hogy ott teljes mértékben leeresztve mosolyogjunk a májunkkal? Ki teheti meg ezt? Miből teheti meg mindezt? És tényleg minden megoldható csak azzal, hogy béke van és szeretet, valamint a folyamatos görögdinnyecikk villogtatás ami az arcunk döntő hányadát elfoglalja?
És ennyivel el is érem azt, hogy megtaláljam azt a bizonyos belső „ösztönént”, aki mindent csodálatosnak tekint, főleg magamat?
Lehetséges, hogy ha én is elvonulnék mindentől, és mindenkitől, nem venne körbe semmilyen hírforrás, semmilyen elektronikus kütyü, se írott anyag, és egy kóbor lélek se jönne a közelembe, és mélyen magamba fordulnék, megtalálnám azt a szimpatikusnak tűnő egyént, jó mélyen a májam alatt, a gerincem tövében, aki nagy karlengedezéssel jelez nekem, hogy :

„Helló idegen, már mióta várlak, végre megjöttél! Csapjunk egy fergeteges bulit, és haverkodjunk össze, én mindentől megszabadítalak, ami csak bánt, és hidd el néhány nap, és te is másképp fogod ezt a ronda büdös Világot szemlélni. Összhangba kerülsz magaddal, és
másokkal is. Hiszen ezt akarod vagy nem? „

Hát igen nagyon is jó lenne! Mindennel elégedettnek lenni, de főleg magammal, és mindennek csak a pozitív, és szivárványos oldalát nézni, de kinek van erre ilyen szinten ideje és pénze? Megértem az írónőt, aki előleget kapott a kiadójától a következő könyvére, és így vette nyakába a világot, keresve a legfőbb jót, és mivel más „kötelezettsége nem volt”, és se kutyám, se macskám alapon elindult a nagyvilágba, de napjainkban ki teheti ezt meg? Teljesen kivonni magát a társadalomból, fedél nélkül, a jószerencsében bízva? Természetesen rendkívül nagy merészség kell egy ilyen küldetéshez, és minden elismerésem az övé, hogy bárhova is veti a sors, feltalálja magát, viszont felteszem a kérdést, nem találhatom meg magam ott ahol éppen vagyok? Bár lehet, hogy az idő múlásával, ha idősebb leszek, és én is elvesztem minden reményemet másokban, és legfőképp magamban felkötöm a nyúlcipőt, és zarándokútra kelek, bár lehet, hogy nem olyan anyagi fedezettel mint Gilbert, és inkább autóstoppal. De még nem vagyok jóstehetség, hogy ezt előre megmondjam, mi lesz velem majd 36 éves koromban. Lehet, hogy tökéletes összhangban leszek magammal, és a Világ minden bajával, és felfedezem magamban Isten értékes ajándékainak nagy részét, ki tudja? És mindezt a kicsiny otthonomban, a kicsi belső szentélyemben teszem meg, vagyis saját magamban. Mert csak saját magunkban tehetjük össze a széthullott, vagy a még fel nem fedezett részeket vagy nem? Hiszen magamban kell megtalálni mindazt a jót, és szépet, amitől mosolyogni kezd még a májam is.

 De természetesen abban az esetben nem lenne akkora nagy durranás a könyv a világ számos országában, ha azzal a címmel jönne ki, hogy: Hogyan találtam meg önmagam a nappali szőnyegén? Kellett hozzá ez a gasztronómiai, és kulturális kavalkád, hogy színesebbé tegye a történetet, és a vége, hogy happy end, és a „herceg” a való életben is létezik, aki nem biztos, hogy minket ment meg, hiszen ezt már megtettük korábban, viszont megoszthatjuk vele a harmonikus jövőnket.

Ajánlom mindenkinek aki mélytengeri búvárnak érzi magát, akit már egy kicsit megszaggatott az élet, és úgy érzi, hogy mások pozitív tapasztalataiból erőt tud meríteni, hogyan építse össze a magabiztossága széthullott darabjait. Persze a spiritualitástól se legyen elzárkózva:o)

Értékelés: 4/5
Kedvenc részek:

„Azt is tudom, nem fogok csak azért gyereket szülni, nehogy később megbánjam az ellenkezőjét. Szerintem ez az indok nem igazán állja meg a helyét, amikor az ember új életet hoz a világra. Bár ha minden igaz, vannak akik ilyen indíttatással nemzenek utódokat: amolyan biztosítékképpen, jövőbeni megbánások megelőzése gyanánt. Véleményem szerint számtalan különböző indíték késztetheti az embereket a gyerekvállalásra: néha az a vágy vezérli őket, hogy gondoskodjanak valakiről, és hogy tanúi lehessenek egy élet kibontakozásának, máskor pedig nincs más választásuk; van, amikor a partner megtartása a cél, vagy szükség van egy örökösre a családban, máskor meg mindenféle határozott elképzelés nélkül egyszerűen megesik a dolog. Az okok különbözőek, és nem mindegyik teljesen önzetlen. Mint ahogy különböző okok állnak annak a döntésnek a hátterében, miért nem vállalunk gyereket – és ezek az okok sem feltétlenül mind önzőek.”
„A Bhagavad-gíta- az ősi indiai jógi szöveg – azt állítja, hogy, jobb, ha a saját sorsodat éled tökéletlenül, mintha másvalaki életét próbálnád hibátlanul leutánozni. Szóval a saját utamat járom, és lehet, hogy tökéletlen vagy döcögős, de legalább teljes egészében az enyém.”

„A bölcs jógik szerint az emberi élet minden szenvedését – és minden örömét – a szavaink okozzák. Szavakat kreálunk, hogy leírjuk az élményeinket, aztán ezek a szavak maguk után húzzák a velük járó érzelmeket, amik ölebként rángatnak minket a pórázukon. A saját mantráink bűvöletébe esünk (Egy rakás szerencsétlenség vagyok… Magányos vagyok… Kész csődtömeg vagyok… Magányos vagyok…), és ezeknek a kijelentéseknek saját magunkból állítunk emlékművet. A beszéd feladása egy kísérlet arra, hogy az ember megfossza a szavait a hatalmuktól, hogy levegőhöz jusson, és kivonja magát a fullasztó mantrák hatása alól.”

„Tetszett, hogy a közelemben van, ahogy udvariasan kinyitja nekem az ajtókat, ahogy elhalmoz bókokkal, és „drágámnak” szólít. Bár ahogy észrevettem, mindenkit „drágámnak” szólít, még a szőrös bárpultos faszit is. Mégis jólesett…”

„Még ha nyolcvanéves vagy is, vagy leszbikus, vagy kőkemény feminista, vagy egy apáca, aki soha nem volt férjnél, és aki soha nem is szándékozik férjhez menni, a lehető legudvariasabb válasz akkor is az, hogy „Még nem vagyok férjnél”.”

2011. február 18., péntek

1. díjam :o)

Bejegyezte: Inka dátum: 16:06 2 megjegyzés
Megkaptam eddigi blogos életem (:oP) első díját! Nagyon szépen köszönöm Francicánaknak!
 A díjjal kapcsolatos szabályok:
1. Egy bejegyzés amiben a díj logója megjelenik és a szabályok feltüntetésre kerülnek
2. Belinkelni azt a személyt akitől a díjat kaptad és tudatni vele, hogy elfogadod.
3. Továbbadni 3-5 tehetséges , lehetőleg kezdő blogtársadnak és ezt tudatni is velük.


Én azoknak továbbítom, akiket szeretek olvasgatni:

2011. február 12., szombat

Young Kim: Twilight képregény

Bejegyezte: Inka dátum: 12:11 1 megjegyzés
Szégyen nem szégyen, ciki nem ciki, én még mindig szeretem a Twiligt-ot. Nem összekeverendő azzal a fogalommal, ami Twilight Saga néven fut, és magába foglalja valamennyi könyvet, és most már a filmeket is. Az ember vallja be magának a gyengeségeit is az erősségei mellé, hiszen így lehet teljes mértékben összhangban magával, és az már nagyon bajos, hogy ha még magának sem vallja be őszintén mit is érez. És én vitathatatlanul szeretem az Alkonyatot, mármint az első könyvet, a belőle készült filmet, és most már a képregényt is.

Honnan:

            Az, hogy számomra kedvenccé váljon, vagy először is, hogy megismerjem, nagyban köszönhető a Harry Potter 6. filmjének. Jó szokásomhoz híven, amikor valamire nagyon felbuzdul az agyam, és ennek eredményeként a szemem látni akarja, a fülem hallani, és ezekhez az összes többi testrészem, ami valamilyen formában érzékelni tud „beindul”, nem tehetek mást, mint kutató kereső hadjáratot indítok az Internet ellen. Így volt ez ama filmmel is, ami kapcsán egy leges legelső magyar cikket találtam az akkor még nálunk oly ismeretlen Alkonyatról. Írták, hogy letaszíthatja a Harry Pottert, meg újabb kultuszfilm, és olyanokat is emlegetett, hogy egy külföldön bestseller íróvá váló Stephenie Meyer tollából, és álmából pattant ki a történet alapja. Vagyis burkoltan leírták, hogy lesz egy film, meg egy könyv, ami ahogy beteszi a lábát kicsiny hazánkba, őrületet fog kiváltani a tömegekből, mint azt számos más országban is megtette a világban.
            Nekem ennél több nem is kellett, ha már hasonlítják a H.P.-hez, meg vámpírok vannak benne, akiket már kicsi korom óta komázok –Istenem de elfajzott egy leányzó vagyok én, valamit nagyon elronthattak velem- no szóval, megindultam mint véreb a friss vadszagra, és azonnal beszereztem a könyvet angolul e-bookban, film még nem volt, fordított kiadásról meg még csak álmodoztam. Elkezdtem olvasni, és hááát valahogy nem hozott lázba, hogy egy lány el akar költözni egy esős helyre, az meg végképp nem, hogy ezt a kedvenc fölsőjében teszi e vagy sem. Szóval otthagytuk helyet foglalni a laptopon, jobb dolga úgysem volt neki.
            Majd jött a karácsony, és a téli vizsgaidőszak, és a stressz oldására kértem a könyvet, amiből főszabály szerint minden nap csak 2 fejezetet lehetett volna olvasni, mert hááát ott van az Alkotmányjog vizsga, amin előttem, és utánam is százak véreztek, és véreznek el a jövőben, úgyhogy tanulni kellene rá, de gőzerővel. Csakhogy a könyv tapintható, szagolható ujjbizsergető formában ott kellette megát a polcon, és én csak nem hagyhattam ott árván. Szó mi szó a főszabálynak lőttek, késő este olvastam kifulladásig az anyag zsolozsmázása után, és egyszerűen imádtam. Majd jött a film, nem a legjobb minőségben, de megvolt, és a vizsgáig mint stresszoldó jól bevált vagy 30-szor.
            Végül a vizsga is meglett, új kedvenccel gyarapodtam, és már alig vártam a folytatást, persze, csak a könyvek részéről, és nem a vizsgákéról. Viszont a későbbi kötetek, nem tudták már számomra azt a varázslatot nyújtani, mint akkor abban az intervallumban az első rész. A későbbi események annyit értek el nálam, hogy egyre jobban kiábrándultam a hősnőből, Edwardot nem találtam tökéletesnek, csak bosszantónak, és legszívesebben sokszor már lecsaptam volna a fejét a tesze-toszaságával, az ellenszenvével, és a birtoklási vágyával egyetemben. Egyetlen pozitívumnak Jacobot nevezem meg, aki viszont lapról lapra vált egyre kedvesebb szereplővé számomra. Viszont az első kötet hangulatát nem tudta visszahozni egyik későbbi „próbálkozás” sem. Szinte nosztalgikusan gondolok vissza arra az érzésre, aminek, egy kicsiny fuvallata ismét megérintett amikor a képregényváltozat a kezeim közé került.
            Először úgy voltam vele, hogy igen, persze, ezt is kiadják, mert mindenből, ami valami haszonnal kecsegtet ki kell sajtolni a pénzt. Nem volt szimpatikus első ránézésre, egy újabb marketingfogást láttam benne –és még most is látok, de kicsit kedvezőbb képpel-.
Pro:

Ami engem nagyon zavart a filmben, az az volt, hogy a kedvenc részeimet, úgy ahogy volt kihagyták. Ezek döntő többségével kárpótol a képregény. Teljesen más az eseményeket elképzelni, mint vizuálisan is látni, még ha ez csak rajzolt képek formájában történik is meg. Szerettem a vércsoport-diagnózisos jelenetet a könyvben, meg az első csók igazi megvalósulását, vagy Bella álmát, a vörös bundás farkasról, és a vámpír Edwardról. Ezt mind megkaptam tőle. Természetesen minden ebben sincs benne, példának okáért az sem amikor Bella Austent olvasna, majd meggondolja magát, mert mindegyik kedvencében vagy Edmund vagy Edward szerepel, ami arra emlékezteti amire nem szeretne.
Tetszettek a színek, amik néhány oldalon megjelennek, és ez főleg a kulcsfontosságú részeknél jön elő. A könyv döntő része fekete fehér képekből épül fel, ami először számomra meglepő volt, hiszen a korábban látott promotáló képek színesek voltak. Viszont, ezzel érte el a rajzoló azt, amit írott könyv esetében nem szükséges megtenni, hiszen ott van lehetőség a cselekmény jelentőségének kifejtésére; ő a hangsúlyt ebben az esetben a színekkel emeli ki az egyes meghatározó részeknél pl.: Edward szeme, alkonyodik, a réti jelenet, Bella álma stb..
            A szöveg mivel az írónő dolgozott rajta hű az eredetihez. Ami még szimpatikus volt, az, hogy a film szereplőinek karakteres vonásai nem érezhetőek az alakokon. Szembeötlő ez a kiscserkész Eric esetében, aki a könyvben, mint pattanásos fehér amerikai srácnak van leírva, addig a filmben belőtt hajú koreai fiúbandatagként van megszemélyesítve. Szóval visszavisz Forks, és a kezdeti szerelem világába, méghozzá nagyon hűen, egészen a Rét jelenet végéig, így dolgozva fel a regény első részét.

Kontra:

Ami nem teljes mértékben tetszett, az a karakterek ábrázolása. Attól függetlenül, hogy a képek nagyon szépen vannak rajzolva, néha festményszerű, mintha akvarellel pingálták volna az összefolyó színárnylatokat, máskor fotószerű a környezet, viszont az alakok valahogy nem a legszebbek. És mint Jacob fannak, hát igen fejbekólintó, a szerencsétlen srác rajzolt változata. De ki tudja, lehet, hogy farkasosodása után jobb lesz az összkép? Kíváncsian várom a folytatást.
Értékelés: 5/5
Kedvenc mondat, a rajzolótól:
"Őszintén remélem, hogy az olvasók különleges egyéniségét is szereti valaki, elsősorban is önmaguk"
-Young Kim-

2011. február 11., péntek

Évkezdő filmmaraton

Bejegyezte: Inka dátum: 21:12 2 megjegyzés
 
Mindig próbálom pótolni az elmaradásaimat, és a hiányosságaimat, és előbb-utóbb mindez sikerül is. Most a filmek terén tett lemaradásomat próbáltam meg pótolni –mivel nagyon ritka, hogy a pillanatnyi kultuszfilmeket, kultuszuk idején nézném meg-, szóval nemcsak itthoni elnyújtózós, lábfelpolcolós formában, hanem végre idén először bejutottam a mozgóképek színházába is, így egy igazi 3D-s élménnyel gazdagítva magamat. Tehát akkor vegyük sorba az idei évi filmnézés terméseit.

Nem kisebbel kezdtem, mint a BBC által Jane Austen könyvéből készített minisorozattal, az Emmával. Nekem az eddigi mini Austen történetek közül, amiket mai napság készítettek, így az Értelem és érzelem, vagy a Klastrom titka, egyik sem került a szívemhez közel. Annak ellenére sem, hogy egyik kedvenc regényem az É&É. A Büszkeség és balítélet természetesen már teljesen más tészta. Az 1995-ben készült Colin Firth és Jennifer Ehle féle verziót annyiszor néztem már meg, hogy hangyák támadnak a gyanútlan emberre némely résznél, és a kötet is személyes kedvenc. Viszont az állandóan fontoskodó, és mindenkit mindenkivel kiházasítani kívánó Emma nem tartozik a favorizált karaktereim közé. Az 1996-os Gwyneth Paltrow-s feldolgozás, a bősz középmezőnybe került, viszont mégsem sorolnám életem meghatározó mozis élményei közé.
            Azonban csodák csodájára, a minisorozat mégis megdöntötte azon bizonyos ellenállás falait. Élveztem nagyon a történetet, amiben nem úgy mint a korábbi feldolgozásban, megjelentek azok a szereplők is, akik lényegesen befolyásolják, és alakítják a történet alakulását (Miss Fairfaxe). Humoros, légies, és teljes mértékben hozza a kor báját, mikor a számított úriembernek, aki nem lóháton, hanem lovashintóval érkezett, és egy-egy szellemes élcelődő megjegyzés a nők intellektusát  villantotta meg.  
Másokat lehet, hogy zavar, a szereplőgárda, hiszen a többi adaptációban is nagyrészt ők szerepeltek, így egy-egy másik Austen hőst megformálva, viszont nekem ezzel semmi bajom nem volt. Mint korábban említettem azokat a feldolgozásokat nem nagyon kedvelem. Jonny Lee Miller már korábban volt Edmund, de szerepelt már vámpírgyilkos szerepében is (Dracula 2000), és ebben a történetben is bizonyította, hogy Mr. Knightley-nek sem utolsó. Én mindig somolyogtam, mikor valakiről véleményt formált, vagy kioktatta Emmát, és élveztem az egymással való élcelődéseiket is. A szinkronhangok szerintem nagyon jól eltalálták, szóval jó a film és pont. Évkezdésnek nem is volt rossz ez az indítás.
Értékelés:4,5/5

Ezt követte egy kis humor, az Ilyen az élet formájában. Katherin Heigl-t már a Grace klinika Izzie-jeként nagyon megszerettem, és eddig nem okozott csalódást, más alkotásokban sem (pl.:A csúf igazság), bár eddig még nagyon komoly drámai szerepet nem kapott (kivéve a sorozat pár epizódját). Általában vígjátékokban szerepel, ami jól áll neki, csak ne maradjon olyan skatulyaszínész, mint Jennifer Aniston.
Szóval a lényeg, hogy adva van két ember, akik ki nem állhatják egymást, de nem kispályás szinten, és ehhez, még adódik az is, hogy mindketten a szöges ellentétei a másiknak. A történet azt az eshetőséget vázolja, hogy mi is lenne akkor, amikor két ennyire különböző embernek, muszáj elviselni a másik társaságát, méghozzá úgy, hogy együtt laknak, egymáshoz kell passzolniuk az addigi életvitelüket, méghozzá azért, hogy balesetben elhunyt barátaik egy szem lányát közösen felneveljék. Már alapjáraton ez a szituáció is bajos, viszont fokozza ezt, hogy egyikük sem sokat tud a gyerekekről, főleg azok neveléséről, például, hogy mit esznek, hogy is kell pelenkázni őket, mi a legtökéletesebb nyugtató teória számukra. Ebből az élethelyzetből természetesen rengeteg helyzetkomikum adódik, és egy idő után igazolódik, hogy az ellentétek vonzzák egymást, vagy mégsem?
Ajánlom mindenkinek, aki egy kis délutáni, vagy esti nevetésre, és lazításra vágyik, vagy idegkimerülésben szenvedő kezdő szülőknek, akik megnyugodhatnak a filmnézés közben, hogy nem csak velük esnek meg OLYAN HELYZETEK.
            Kedvenc részeim közé tartozik az Valami Amerikához hasonló „vicces süti„ sütést követő reggeli kapkodóroham, vagy Sophie első szerencsétlen lépései. A film egyszer nézős szerintem, nincs telehalmozva poénokkal viszont kellemes másfél órát nyújt a mindennapokban megfáradt „utazóknak”.
Értékelés:4/5

Konkrétan sajnálom azokat a pasikat, akiket nőnemű társaimnak sikerült elhurcolniuk a Hétmérföldes szerelemre. Mint nő is untam, és nem szerettem a filmet, akkor el tudom képzelni, hogy azok a pasik akiket „Mucika” cipelt el mennyire kaparhatták közben a falat. És hát igen jobb dolgokra is költhették volna a mozijegy árát, mint erre a … inkább nem minősítem milyen „filmre”. Két pizza tuti kijönne az árából, és a Barátok közt is van olyan jó, mint ez, azt pedig ingyen is meg lehet kukkolni pizzacsámcsogás közben. De ez csak az én szubjektív véleményem.
            Van egy 30-as éveit taposó csajszi Erin (Drew Barrymore), aki még mindig keresi önmagát, és próbálja pályára állítani az életét, míg egy este találkozik egy kocsmában Garettel (Justin Long, aki nem tudja hova tenni, ő Alvin hangja az Alvin és a mókusokban, valamint a cuki bártulaj a Nem kellesz eléggé-ben, sajna itt viszont nem vált szerethető karakterré:( ). Megtörténik a nagy egymásratalálás, majd a szerelem, amit egy egész kontinens választ szét lévén, hogy egyikük az USA egyik oldalán, míg másikuk az ellentétesen lakik. És hát persze kezdetét veszi ezzel a nagy utazáshadjárat, és annak részletes ecsetelgetése, hogy mennyire is megy, vagy éppen nem a távkapcsolat…
Én már 20 perc után azt sasoltam, hogy mikor lesz ennek vége, és bár nagy szenvedések árán, de megnéztem. Számomra értékelhetetlen poénokkal van megspékelve, sokszor egyszerűen idegesített, és azon vettem észre magam, hogy nemhogy szórakoztatna, hanem éppen bosszant, vagy elkalandozok mellette. Felvetette bennem újra a kérdést, hogy miért is nem szeretem például a Top Gun-t azon kívül, hogy Tom Cruise a főszereplő, ezen közben elmeditáltam, és láss csodát eltelt 10 perc. Hogy miért nem kapcsoltam ki? Mert délelőtt néztem buszindulás előtt, és pontosan kitette azt az időintervallumot, amíg nem kellett elindulnom. És hát kár lett volna belekezdeni egy jó filmbe, amit már a felénél abba kellett volna hagynom, így végignyűglődtem magam rajta.
Kategória, egyszer sem film, és ha mégis utána úgy érzed, hogy a fájdalomküszöböd egy szinttel feljebb nőtt.
Értékelés:0,5/5

Ezt követte egy újabb borzalom, a Varázslótanonc személyében. Nicolas Cage amúgy sem tartozik a személyes kedvenceim közé, meg lehet kövezni érte, de akkor sem szimpatikus.  Viszont adtam neki egy lehetőséget, és hát az egyedüli értékelhető dolog az egész filmben, meglepő, de az ő alakítás volt. De ez sem volt egetrengető, bár nem hinném, hogy sokat ki lehetett volna hozni magából a karakterből, egy zsörtölődő, több ezer éves, bőrdzsekis szerelmét vesztett varázslóból. A történet eleje, még tetszett úgy ahogy. De amint a kicsi Dave nagy Dave lett, és próbálkozott így-úgy csajozással, varázslással, és a kísérletével, egyre komolytalanabbá, és vacakabbá vált, valamint túl kapkodóvá az alapsztori.
Néha nem tudtam eldönteni, hogy akkor most a filmet nézem, vagy a kulisszák mögött készített werkfilmet, mivel többször is volt egy-egy jelenetben olyan mozdulat, gesztus, ami abszolút nem illett bele, és én speciel már azt vártam, hogy a rendező mindjárt megszólal, vagy inkább elordítja magát, hogy ÚJRA!
             Ha már kóros varázslás, és misztikumhiányban szenvedsz, akkor ajánlom a filmet, és remélem, nem zavar, hogy senkit nem lep meg, ha hirtelen kiderül a főszereplőről, hogy Merlin vérvonalához tartozik, főleg saját magának nem, szintúgy nem merülnek fel ezzel kapcsolatban kérdései, nem tiltakozik, és a becserkészendő csajszi is körülbelül olyan megrökönyödéssel fogadja a híreket, mintha azt közölnéd vele, hogy sonkás szenyát ettél reggelire. Egy értékelhető dolog viszont van méghozzá a teszlaspirálokkal komponált zene (a filmhez képest a zenék összeválogatása meglepően jó mellesleg). Hát igen néhanapján engem is lenyűgöz a fizika:P
Értékelés:1/5

És hát végezetül nem marad más hátra, mint a már régóta tervezett 3D-s élmény, és ami meglepő, hiába animációs film, ez vitte a pálmát, eddig az idei évben. És hogy miről is van szó? Az Aranyhaj és a nagy gubanc-ról. Már a tavalyi évben terveztem, hogy meg kellene nézni, mert egyrészt teljesen, és visszavonhatatlanul bele vagyok szerelmesedve a 3D technikába az Avatar óra, még akkor is, ha a két szemüveg együttes használata a történet végére már nem túl kellemes, másrészt pedig annyira jónak mutatta magát, hogy egyszerűen meg kellett nézni.
Szégyen, nem szégyen, de nekem teljes mértékben kimaradt az életemből Aranyhaj története. Gyerekkoromban nem ezen szocializálódtam, hanem Szépség és a szörnyetegen, meg Piroska és a farkason, karöltve Jancsi és Juliskával, ami okozhatta, elfuserált személyiségemet:P így arról nem tudok beszámolni, hogy mennyire  hitelesen a történet feldolgozása (hiszen Disney-éknél a Kis hableányra is rátalál a szerelem), viszont mint teljesen „Aranyhajszűz” felnőtt embernek, nekem nagyon tetszett. Néha elgondolkodom, lehet, hogy már nem is a gyerekek ezeknek, a történeteknek a célközönsége, hanem pontosan a kísérő felnőtt generáció?
            Mint számos más filmmel ellentétben, ebben az esetben nem szedték ki a történetből a jó jeleneteket az előzetes gyártásakor, hogy így azokon kívül a film többi részében ne találjon az ember semmi élvezhetőt (pl.: The Twilight Saga: Eclipse, hogy nagyzoljunk a már magával a címmel). Kérem itt az elejétől a végéig humoros, mókás, érdekes, és gyönyörű volt a történet. Huszonéves korosztály uralta a mozitermet, és a falakat betöltötték a hangos kacagások, még egy órával később is meglátszott a szemüveg helye, barátnőm esetében, annyit nevetett, hogy teljesen összenyomta az a fránya keret, viszont kárpótolta ezért a kis csekélységért a film. A szavaival élve, „A haja olyan volt, mint az igazi haj, eszméletlen! És amikor mellőlem elindult a lepke, az valami csúcs volt!”.
Pascal
Hát igen csúcs volt, könnyesre nevettem magam, és beigazolódott a teóriám, miszerint a palacsintasütő többfunkciós, és férfiember nevelő eszköznek sem utolsó. Volt benne egy kis giccs, és szirup, de ez elenyésző volt ahhoz képest, hogy mik szoktak kisülni a történetekből. Kedvenc karakter Pascal lett, nekem is kell egy ilyen Kaméleon!!! Viszont a mese karakterek tekintetében most már a Szörnyeteg mellett Nyálas Eugén is labdába rúg nálam. A végén bennakadt a levegő, hogy Úr Isten a Happy end hova tűnt?
Ha tudni akarod, hogy megtaláltuk e vagy sem, hát nézd, meg, és megtudod.
Értékelés:5*/5

 És hát hogy miért is szerettem meg Pascalt? Hát ezért!!!:o)

2011. február 6., vasárnap

Lawrence Block: A betörő, akit temetni veszélyes

Bejegyezte: Inka dátum: 22:13 0 megjegyzés
A szó szoros értelmében belenyúltam a mindenízű drazsés zacskóba, teljesen rábízva magam a kezemre, és még be is hunytam közben a szemem, hogy nehogy átlássak a tasakon. És az eredmény? Merő élvezet, kacagás, és teljes mértékben kiengedett feszültségszelep. Egy eddig még nem ismert stílus, merőben más szemléletmód; teljesen elvarázsolva bontakoztam ki az íz utózöngéiből. És őszintén, sajnálom, hogy eddig még nem fertőztem meg vele magam borús napokon. De most már tudom, hogy a sok csodaszer mellett mihez kell még nyúlnom olyankor, amikor a téli időjáráshoz hasonlatosan ködös, fagyos a hangulatom, és kiállhatatlanul visszacsúszok ebbe a hangulatsávba, amikor nem látom semmi jelét a miértnek, mintha egy alattomosan a hó alatt megbújó jégbordán megcsúszva puffannék le a jó öreg Anyaföldre.
Egy szó mint száz megszerettem Blockot, és az Ő Bernie-jét.



Honnan:

            Régebben már szemeztem vele, a „fura” címek miatt, és valahogy szimpatikus volt, de eddig nem találkoztam, még „face to face” a könyvekkel. Eddig!, mivel drága könyvtárunk újít, méghozzá nem rossz irányba –bár ez csak az én szubjektív véleményem-. Szóval  ott csücsült az újdonságok polcán, ahova mostanában visz azonnal az utam, ahogy beteszem a lábam a helyiségbe, és egy szuszra kinyögöm a „jónapotkívánoksziasztok!”-omat, de már ezt is menet közben. Korábban mindig A.C.-hez vezetett a lábam, de sajna már nincs olyan kötet a bibliotéka állományában, amit ne olvastam volna, és ha újdonságot szereznek be tőle az is ezeken a polcokon fog megbújni, úgyhogy teljesen mindegy, hogy hova is visz a lábam… de hol is tartottam?
Természetesen Berbienél, szóval ott csücsült, és meg megkérdeztem meghívhatom e magamhoz egy hétvégére?:oP
No nem ilyen bizalmasan, meg nem is kértem engedélyt, plusz még a randi előtt kinyomoztam róla néhány dolgot. Például, hogy ő már a 8. példánya az eddig kiadott köteteknek, meg, hogy részben egészben, ez a kötet, ahogy a címe is sejteti nagyban A.C.-s, legalábbis a hangulatát nagyban megalapozza. Plusz Raymond Chandler könyvről is lesz benne szó, akivel szintúgy már jó ideje szemezek, de még mindig csak plátói a kapcsolatunk egymással. Így nem volt kérdéses, hogy együtt töltünk mi ketten egy kicsi időt, még akkor is, hogy ha az előéletét tekintve nincs sok adatom…

Pro:

Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan fogynak majd a lapok percek alatt. Észbe se kaptam, és már fel is faltam 50 oldalt aztán 100-at, és már csak azt vettem észre, hogy elfogytak a lapok, és meg van oldva az ügy. Egyszerűen magába szippantott. És egyáltalán nem okozott fennakadást az sem, hogy a korábbi 7 kötetet nem olvastam. Minden lényeges dolgot így is megtudtam Bernieről. Hogy fő foglalkozását tekintve betörő, mellette pedig antikvárius. Hogy ezek hogyan férnek meg egymás mellett? Hát köszöni szépen nagyon is jól. Érdekes, hogy mint ahogy a kötet során Carolyn is megemlíti azért lett antikvárius, hogy betörő mivoltát titkolja, most pedig fordítva történik, azért adja ki magát betörőnek, hogy antikvárius mivoltát titkolja.  
Számomra a történet abszurd humora onnan indult, mikoris egy fülledt éjszaka után Bernienk megkérdezi aktuális barátnőjét, hogy volna é olyan kedves vele tölteni egy csodálatos hétvégét, a Cuttleford Házban, ami teljes mértékben angol ódon szagot áraszt, és beillene egy Agatha regénybe is. Lettice válasza pedig eme nagylelkű meghívásra annyi csupán, hogy nem ér rá pont azon a napon… És hogy miért is? Mert azon a napon házasodik, majd ezzel a frappáns végszóval rá is zárja főhősünkre a szobaajtót. Na bumm. Kicsit fejbekólintja a hír antikvárius-betörőnket, akit természetesen nem csak a tipikus angol reggeli, és a béka a lyukban vonz a vidékre a jó öreg New Yorkból. Természetesen hátsó szándék is vezérli, méghozzá egy könyv személyében, és ez nem más, mint Chandler: A hosszú álom című kötetének egy nagyon „egyedi” példánya. Szóval, hogy ne maradjon egyedül ezen a kis vikkenden meghívja leszbikus barátnőjét is Carolynt, tartson vele. Viszont a békés csendes, csenéssel teli hétvége mégis fuccsba megy. És ennek mi is az oka? Csak nem az egyre növekvő hullák száma? Először a könyvtárban, majd a szakadékban, és ez egyre csak fokozódik, és a kerti székek száma meg csak növekszik a fagyott hulláknak nyújtva kényelmes ülőalkalmatosságot, a havas kertben. És a „gyilkos” eszközök sem lehetne a leghétköznapibb megoldásnak tekinteni, valaki csendes kiiktatásához.

 „- Istenem! – sóhajtott Cissy Eglantine. – Csak nem azt mondja, hogy a mi tevénkkel ölték meg?”

Plusz, ami még alkalmazandó volt: egy díszpárna, nyakkendő és egy kris.

            Keveredik benne A.C. Tíz kicsi négere, egy kis Csengetett, Mylord?-al, és meg van spékelve olyan komponensekkel is, amit nem tudok másként jellemezni, mint, ”A Block stílus”. Vicces, frappáns, és helyzetkomikus. Minden beszélgetés olyan szinten van kifejtve, és kifacsarva, a végletekig, ami más esetben fárasztaná az ember lányát, de ez esetben pont az ellenkezőjét éri el vele. Nem lesz egy Nobel-díjas irodalmi alkotás, viszont a délutánokat, estéket teljes mértékben feldobja. Teljes mértékben azok a „szokásos” karakterek kerülnek a szemünk elé akikkel általában a krimik nagyasszonyánál megszoktunk, ezredes, rosszarcú pacák, titkokat rejtegető, furcsa tekintetű férfi, intelligencia hiányában szenvedő alkalmazott, butuska háziasszony, na és persze a hobbinyomozók. No de Berni, melyik klasszikus detektívalak bevált, módszeréhez nyúljon, melyik lenne célravezető?
A klasszikus krimik kifigurázásának is tekinthetjük ezt a könyvet, és lehet, hogy ezért azok szerelmeseinek, bökni fogja kicsit a szemét, - az élcelődés, hogy a kedves ember sosem öl, meg Poirot módszerét való életben, hogyan nem lehet alkalmazni,- személy szerint viszont nekem nem volt ezekkel, a részekkel semmi gondom. Amin meg is lepődtem, jócskán. Viszont, nem úgy ültem neki, hogy színtisztán azt fogom kapni, mint amit általában szoktam Miss Marpletől, vagy a kis bajszos belgától. Nekem feloldotta a délutánjaimat, és szórakoztatott, ami szerintem eme mű célja volna egyben, és ez maradéktalanul meg is valósult.

Kontra:

Kontrát, vagyis negatív kritikát ezért nagyon nem is írhatok, nem is akarok, talán csak annyi volt vele a baj, hogy túl rövid. És hát igen, a fordítók ténylegesen A.C. egyik könyvét vették alapul a cím fordításának, viszont nem azt amit az író jelölt meg, a Holttest a könyvtárszobábant. Ami aktuálisabb lett volna az első gyilkosság tekintetében. De ha belegondolunk elég hülyén hangzott volna „A betörő, aki holttest a könyvtárszobában”.

Hogy Carolyn közelebbi kapcsolatba kerül e a „vérfertőző viszonyokból”származó Cobbett lánnyal, hogy ki is a gyilkos –amire csak enyhe sejtése lehet az olvasónak-, megússza e a főhősünk épp bőrrel, vagy hasonlóképpen használhatatlan lesz, mint egy bizonyos cipő –itt elfog a nevetőgörcs:D-,  és végül előkerül –e A hosszú álom? A könyvben megtalálod a választ, minden kérdésre!:P
Értékelés:4,5/5
Kedvenc párbeszéd: 

-         Megoldjuk – feleltem.- A legrosszabb esetben felváltva alszunk.
-         Pizsamát hoztam.
-         Remek, Carolyn, remek, én is, de komolyan mondtam, hogy felváltva alszunk. Nekem ugyanis éjjel kellene megnéznem a könyvtárat.
-         Nem lesz az gyanús, Bernie?
-         Miért? Mi mást tesz az ember, ha inszomniás? Keres egy jó könyvet.
-         Lehetőség szerint egy dedikált első kiadást. Akkor te nem nagyon fogsz aludni?
-         Sanszos.
-         Akkor én leszek egyedül a szellemjárta házban.
-         Miből gondolod, hogy szellemjárta?
-         Ha te szellem lennél, akkor pont ezt a házat hagynád ki? A falakon átfütyül a szél, a padló nyikorog, a szél rázza a spalettákat. Csodálkozom is, hogy nem láttunk a bejárat mellett egy táblát. „Szellemet keresünk állandó munkára ideális munkakörülményekkel.”
 

Inka firka Copyright © 2010 Design by Ipietoon Blogger Template Graphic from Enakei