2011. augusztus 5., péntek

Ahol a kedvenc szavam: Vége - Kristin Cashore: A garabonc

Bejegyezte: Inka dátum: 13:56 0 megjegyzés

Emlékszem Francicánál voltam, és arról beszélgettünk, hogy mit csinálok azzal a rengeteg idővel, ami hirtelen rám szakadt miután kivégeztem az összes fősulis kötelezettségemet, a vizsgákat, a szakdogát és az államvizsgát. Felsoroltam mindannak a könyvnek a teljesíthetetlenül hosszú sorát, amit kiszemeltem magamnak a nyárra. Majd ráterelődött a szó a legutóbbi kritikájára, amit A garaboncról írt. A vele folytatott beszélgetésünkből egy mondat maradt meg pontosan és tisztán. Amikor is azt mondta, hogy „Megírta a könyvet ez a nő, de még mindig nem értem, hogy minek?”. Ezen elgondolkoztam. Nem olyannak ismerem én barátosnémat, mint aki könyvre ilyet mond. Minden történetben meglátja a jót és szépet, amire én csak nagyítóval vagyok képes és akkor is hangyányinak tűnnek ezek a jók az elefántnyi rossz mellett. Talán ezért is kértem el? Hogy most először megtaláljam azokat a pozitív morzsákat, és mint védőügyvéd megvédjem ezekre hivatkozva a vádlottak padja mellett szónokolva? Már nem tudom, de nálam kötött ki a kötet, azzal a mellékelt kis kísérőkártyával Francicától, hogy talán túl sokat várt tőle azért nem tetszett neki annyira. Majd sok szerencsét kívánva elengedett, mint Juliskát a mama Jancsi nélkül kosárkájában a kötettel. Később derült számomra fény arra, hogy mit is hoztam haza magammal. Jobban járok, ha a vasorrú banyát választom…

Honnan:
Korábban Goodredersen szemeztem vele. Tetszett a fülszöveg és a borító. Majd magyarul megjelent. Barátnőm magánkönyvtárába került, és szépen hazabattyogott velem.

Pro:
Az értékelésnél, amikor moly-on csillagoztam figyelembe, vettem a 460 oldalas kötetet minden oldalról. Végül megszületett az 1 azaz egy dararab csillagocska. Ez az egy csillagocska is felezve van. Egy felet ér maga a próbálkozás. A próbálkozás egy olyan világra, ami a végére csak nem jött össze, olyan képességekre, amik nagyon klasszak lennének, ha nem lennének NEM CSAK költőien eltúlozva. Egyszóval próbálkozott de elbukott, viszont mégis megpróbálta alapon kapott egy fél csillagot. Ennek másik felét azzal érdemelte ki az író, hogy felvázolt nekünk egy főgonoszt. Azért írom, hogy csak „felvázolt”, mert többet nem tudtunk meg róla csak, hogy ő a főgonosz, és minden főgonoszok álmával van megáldva garabonciálisan. Amennyi kiderül róla, az hozza a karakterrel szemben felállított elvárásokat: sötét, kegyetlen és elvetemülten őrült szadista, viszont még ez sem elegendő a tökéletes fél csillaghoz, még ehhez is kell egy kicsi. És ezt a kicsit a 400-434-ik oldalak adják, amik végre valami kis izgalmat és drámát hoztak a kötetbe. Köszönöm tehát ezt a 34 oldalnyi élvezetet a 460-ból. Ezért megérte, és megérdemelte a kitüntető egy csillagot!

Kontra:
Miután letettem a könyvet és egy elégedett sóhajt hallattam, mármint nem azért, ami maga a végkifejlet volt, vagy, mert annyira szerelmes áhítatba kerültem, a könyvel, hogy már a közös pezsgőfürdéseket terveztem. Nem. Hanem azért, mert végre befejeztem és megszabadultam a súlyától a kezemben.Közben eszembe jutott Francica mondata. „Megírta a könyvet ez a nő, de még mindig nem értem, hogy minek?” Én ezt a gondolatot tovább vittem. Értelmes emberek miért áldoztak fel erre ennyi papírt? Miért irtottak ki ezért fákat? Most éreztem, először könyvel szemben, hogy elég lett volna az e-book forma. A köszönetnyilvánításból is kiderült, hogy újonccal van dolgunk, és ahogy ott írja Kristin: „Egy bemutatkozó regény megírása igazi csapatmunka.”. Na már, most ha egy egész csapat állt a háta mögött miért nem koppintottak a fejére párszor, hogy rendben gyermekem ez még a negyedik osztályban elmegy, de nem egy kiadásra kerülő kötetben!
Az alapgondolta, mint az előbb már említettem óriási kedvcsináló egy olyan világban, ahol minden egyes új, megjelenő kötetben vérfarkasok, vámpírok  vagy ezek együttesen, vegyülve más lényekkel sablonosan harcolnak magukkal hordákon belül vagy éppenséggel egymással, esetleg a két faj egy-egy idióta tagja Romeo és Júliát játszadozik. Vérfrissítést vártam a könyvtől újat, ami megborzongatja az idegszálaimat és halkan sugdossa az agysejtjeimnek, hogy még, még. Azonban helyette inkább csak az el, el innen szavak jutottak el a tudatomig.

Nagyszerű ötlet a garaboncia, ami kis korban azzal mutatkozik meg, hogy különböző színűek lesznek a gyerekek szemei. Sokféle garaboncia létezik a rendkívül hasznosaktól kezdve a leghasznavehetetlenebbekig. Érdekes gondolat így ettől azt várná az ember, hogy ezt a jó ötletet az író ki is tudja használni. Azonban sajnos nem!
Annyira eltúlozza már a végletek határán túlra a főhős garabonciáját, hogy olvasás közben elméláztam, és időutaztam gondolatban egy asztal valamint rajta egy kávé és egy moccachino mellé. Kedves barátnőmmel való beszélgetésem jutott eszembe a gőzölgő poharak felett, mikoris Nami éppen azt fejtette ki, hogy a képzeletbeli karakterét annyi képességgel, tudással és pozitív tulajdonsággal vértezte fel, hogy az három másik ha nem több szereplőnek is elég lenne. Na hát Katsa is pont ilyen. Mindent tud, mindent lát tökéletes, soha senki nem tudja legyőzni mindent, túlél még szerintem azt is, ha a föld elpusztul. Ebben az esetben szerintem, faragna magának tíz perc alatt egy űrsiklót, elhagyná a pusztulófélben lévő Földet, majd azonnal felfedezne egy másik civilizációt, amit meg is hódít, ahogy leteszi a lábát a bolygóra.

 A történet elején egy igazi amazonra számítottam, és meg is kaptam, csak ahogy haladtunk előre láttam, hogy az összes Marvel képregényhős sem verhetné meg semmiben, sőt még Mac Gywert is kenterbe verné, mentsd meg magad fél perc alatt a nálad levő rágógumival egy 15 fős katonacsoporttal szemben mutatványnál. A legeszementebb próbálkozás, amitől már a falat kapartam, pedig az író néni csak azt akarta ezzel is mutatni, hogy hőse milyen vakmerő, bátor és ügyes, hogy ezt is meg tudja csinálni, az a hegyeken való menekülés Keserkékkel. Nekem nem volt sem vakmerő, bátor valamint ügyes sem, egyszerűen csak egy idióta lány, aki szétszaggatott ruhában át akar vinni egy döglött állatok bőrébe csavart már hullafáradt gyereket, a legnagyobb télben egy olyan szoroson keresztül ahova senki épeszű ember nem tenné a lábát. Csak azért mert tudja, hogy Ő meg tudja csinálni. Közben susoghatta volna még, hogy „Muködj!” akkor lett volna tökéletesen elmebeteg az egész jelenet.  

Katsa
Túl. Ez lehetne Katsa középső neve. Túl önfejű, túl erős, túl konok és túl begyöpesedett. Nem szerettem akárhogy hangoztatta feminista nézeteit, hogy ő meg a férjhez menés az kettő, még akkor is, ha megtalálta élete párját. Aki történetesen a történet elején szerzett egy hatalmas púpot tőle tőlem meg egy pirospontot, hogy végre egy kedvelhető szereplő. Majd ez is kezdett kopni. Folyamatosan adta Pongor Katsa alá a lovat, hogy ő milyen jó, milyen ügyes, meg gyors, meg tökéletes. Nem zavarja, hogy fokozatosan övé lesz a női szerep, már csak a kötőtűk hiányoznak a kezéből a tűz mellett, amit persze Katsa gyújt, Katsa gyűjti a tűzifát, Katsa vadászik, Katsa menti meg őket. Vagyis Katsa csinál mindent.

És miért ez a rengeteg Katsa, akit a vége felé már csak „Kaccáztam” magamban? Azért, mert az írónő is ezt teszi. Katsa ezt csinálta majd alatta megint Katsa majd vagy még ötször. Nem a lány, vagy ő esetleg valami más utaló szó az adott személyre. Nem szinte mindig az adott név és ezt vagy azt csinálta. Csak hogy ne legyen teljesen suta az olvasó és tudja, hogy még mindig az egy mondattal korábban említett szereplőről van szó. És nem csak az ő esetében, szinte mindenkinél.
Először azt hittem, hogy nekem nem is az íróval van bajom, hanem a fordítással. Biztosa a nyelvezet az oka, a megfogalmazás. Azonban lassan rá kellett ébrednem, hogy szerencsétlen fordító sem fordíthat mást, mint amit az író megírt. Vagyis ahol a nevet említi, ott azt kell fordítani, valamint a fordító a cselekmény alakulásért sem lehet felelős, nem az ő fejéből pattant ki ez a vontatott betűhalom. Sok minden zavart, a nevek Keserkék helyett például mindig valahogy Keseréget olvastam, Giddon helyett meg Gibbont. A hab tetején a cseresznye pedig a Lekk város ami mellett a Randaváros (vagy nekem Rondaváros) és Birigy város már labdába sem rúghatott.

Nekem kimondottan kínszenvedés volt a kötet, amire az Evermore óta nem volt példa.
Úgyhogy tiszteletem mindenkinek, aki átküzdötte magát rajta, mint Katsa a hegyeken, hogy stílszerű legyek.
Egy újabb kötettel gyarapodik mazochista polcom.

Értékelés:1/5
Kedvenc részek:
„Vége”

A következő kötet:
A könyv végén található az írónő második kötetének Prológusa, amely szintén ebben a világban játszódik. A Prológus nekem kifejezetten tetszett, valemennyit megtudtunk Lekkről. S bár nem róla lesz szó a történetben, mégis valahogy jobbnak tűnik, mint elődje. Lehet, hogy lassan fakírrá változom, de adok neki egy sanszot.

Címe: Fire - Zsarát
A történet:
„Völgyeföldén zavaros, vad idők járnak. A fiatal Nash király kapaszkodik a trónjába, miközben a lázadó főurak északon és délen is sereget toboroznak, hogy letaszítsák róla. Az erdő és hegyek tele vannak kémekkel, nyüzsögnek a tolvajok és mindenféle törvényen kívüliek. Itt él Zsarát, aki vad, ellenállhatatlan megjelenésével, a lángnyelvek minden árnyalatában pompázó színű hajával az ember-szörnyek utolsó élő képviselője. Egyszerre gyűlölt és imádott személy ő, akinek különleges képessége, hogy befolyásolni tudja a környezetében lévők elméjét. De Zsarát nem akar visszaélni e hatalmával, nem akarja ártatlan emberek titkait ellopni. Különösen, hogy neki magának is oly sok féltett titka van. Csakhogy feltűnik Brigan herceg, aki azért jött, hogy Zsarátot a Királyi Városba vigye. Az udvarnak ugyanis szüksége van Zsarát segítségére, hogy leleplezze a király ellen szőtt összeesküvést. Messze az otthonától a lány fokozatosan rádöbben, hogy képessége jóval többet ér, mint amiről valaha álmodott. Megmentheti a királyságot. De csak akkor, ha nem fél olyan szörnnyé válni, mint amilyen az apja volt. Ez a romantikus történet méltó párja a nagyszerű Garaboncnak, azonban vadonatúj szereplőkkel, egyetlenegyet kivéve. Ha tetszett a Garabonc, biztosan imádni fogod a Zsarátot is. Ha pedig még nem olvastad, ez után mindent megadnál azért, hogy minél előbb a kezedbe vehesd.”

2011. augusztus 4., csütörtök

Változások

Bejegyezte: Inka dátum: 22:24 0 megjegyzés
Időszerűnek éreztem, hogy teljesen megújuljon, vagy inkább frissüljön kinézetileg a blog. A kezdetek óta eddig csak egyszer volt körülbelül tavasz elején egy nagyobb design csere. Íme tehát itt az új megfiatalodott oldal. Most már csak szorgalmasan írogatni kell.
Neked melyik tetszik jobban a régi?


Vagy az új?

Szavazás jobb oldalt.:o)

Főnixhatás

Bejegyezte: Inka dátum: 17:18 0 megjegyzés
Régen írtam. Eltűntem a blogom világából már május óta. De jó okom volt rá. Most mint egy főnix, aki új életre kel a hamvaiból, próbálom a pihenés közben pótolni magam. Hogy mi minden történt ez idő alatt velem? Letudtam egy rakat vizsgát, megvédtem a szakdolgozatom, államvizsgáztam, és ami a fő: átvettem a diplomámat!

Egy izgalmakkal teli vizsgaidőszakkal a hátam mögött fejest ugrottam az államvizsga tételsor ismeretlen mélységű tengerébe. Szólt valaki a bizottságnak, hogy nem hogy úszni nem tudok, de víziszonyom is van? Nem??? Ejny bejnye. Szabad ilyet csinálni szerencsétlen fóbiás kisjánnyal?

Közben az izgalmakat fokozandóan még védtem egy csodálatos irományt, történetesen a saját kézzel bepötyögött döntő többségében saját gondolatokat és szakmai értelmemet sejtető szakdolgozatomat. Készültem az iromány védésére átolvastam a jogszabályokat, erre az első kérdés olyan alapvető fogalomra és hátterére esett, amire nem is gondoltam volna, hogy eshet… Kérdezte a konzulensem, hogy ugye emlékszem, hogy fejtegettem egy kicsit ezt a részt. Én bőszen bólogatok, hogy természetesen. Persze, hogy tudom, hogy a bevezető gondolatok után tárgyalom az adott kérdést. De hangosan már nem tettem hozzá, hogy kb. ebben a pillanatban most ennyi jut eszembe róla.

Ennyi, hogy a bevezető rész után következett. És fejben elkezdek magammal vitatkozni, hogy mi a fenének is nem olvastam el a legelejét még egyszer csak átfutásképpen. Még januárban írtam meg azt a részt, akkor foglalkoztam vele, hogy is volt??? Minek ezzel foglalkozni pont most, amikor nem ezen van a hangsúly, hanem az egész folyamaton? Miért nem abba kérdezett bele? Most június van én meg januárban voltam elveszve ebben az elméleti szerkentyűben, hogy kezdetek kezdete előtt milyen gondolatok merültek fel…
Milyen szép az a függöny. Szép a színe. Kinek az ötlete lehetett az, hogy az igazgatói irodába narancsszínű legyen a függöny? Mintha nyugtatná az embert. De nem inkább a szabadba vágyakozik, aki ránéz. Milyen jó lenne most a kertben ülni a fák alatt….

No ez a gondolatáradat lefolydogált az agyamban, a számra viszont még mindig nem hozott egy cseppnyi értelmes szót sem. Végül csak megtört a jég. Konzulensem érezte, hogy ez a titanici fagyotti állapot nem szokásos nálam, a pillanatnyi zavar és izgalom számlájára írva nekikezdett olvasztgatni, ami a légkondicionált szobában nem is volt olyan könnyű. Végül megtört a jég és csak úgy hömpölyögtek belőlem a szavak. A zavaromat ellensúlyozva, mint mindig, ha zavarban vagyok hevesen gesztikulálni kezdtem… Közben eszembe jutott, hogy ez nem volt szerencsés a nyelvvizsgánál sem, amikor majdnem lecsaptam a beszédpartneremet. Úgyhogy észrevétlenül magam alá pakoltam a kezem, hogy fékezzem, mint Jennifer Aniston szokta volt a Jóbarátok után meghallgatásokon, hogy ne nézzék már malomkezű Rachell-nek. Egyre jobban belemelegedtem az érvelésembe, hogy szerintem mi is a mai nyugdíjrendszer hibája, mi vezetett ide, milyen intézkedések vannak/voltak, melyik régebbi törvény szabályozásához való visszanyúlást láthatjuk itt meg ott, amikor szólt a tanárom, hogy köszöni neki ennyi elég is volt, és, hogy a mellettünk csücsülő opponens szeretne e valamit kérdezni még. Aki csak annyit mondott, hogy nem, nincs kérdése látja, hogy sok munkám fekszik a 80 parányi oldalacskában, - amit január óta írtam, és 3 vagy 4 alkalommal az egészet átdolgoztam, mert így se úgyse volt megfelelő – és az is látszik, hogy nagyon mély tudást szereztem általa. Hát nem is tudom 40-nél több jogszabály átnyálazása és egy csomó kutatómunka után csak lett valamennyi fogalmam a témáról, és a képzésnek is az lenne a lényege, hogy ragadjon ránk a tudás és a szakértelem, ne csak a kosz. Így sikeresen vettem az államvizsgára való felkészülés közben ezt az üdítő délutáni kis csevejt.

Az államvizsga előtti időszak már csak egy óriási masszaként él az emlékezetemben. Nem alvás, nem evés, nem érzékelés és hangyainvázió. Úgy imádom a szárnyas hangyák azon kedves szokását, hogy pont szigorlat, szóbeli vizsga, vagy éppenséggel államvizsga előtt tudnak utat törni a szobám fala mentén és elborítani az ágyamat spártai harcosokhoz hasonló mentalitásukkal, vagyis törni előre csak előre és leverni mindenkit. Különösen engem alvó alakzatomban. A kevés alvással töltött órákat ezek az ébredések is színesítették. Amikre főleg hajnali negyed öt körül került sor. A 106 tétel emléke mellé társul még az a rengeteg szőlőcukor, zöldtea és energia ital – már a végső stációban – amik életben tartottak, vagy éppen okozták idegrendszerem lassú, de hatásos hanyatlását. Hatásuk enyhe majd egyre fokozódó ingerültség és félelemérzet volt, ami pontosan a jeles nap előtti délután csúcsosodott és a szoba ötvenszeri körbejárásában bontódott le.

Reggelre elért a szokásos „Nem tudok semmit!” állapot. Ami édesanyám szerint pont jó. Nem tudom még évek múlásával sem megérteni, hogy ő miért látja ezt így lehet, hogy ismerve a puskagyűjteményét neki a tudás nélküli állapotok is pont jók voltak, mert kivágta magát belőlük bár nekem mindig hangoztatta, hogy a fejemben lévő tudást használjam, és ne a kis papír fecniket – Köszi Anyu!!!  Bár korábban találtam volna meg az puskagyűjteményedet!!!!-. A terem előtt pedig elfogott a nem megyek be a pokol kapuján, még ha pisztollyal fenyegetnek se érzés, ami szintén ismerős volt már nyelvvizsga szóbeli, szakmai vizsga és érettségi idejéből.

 De végül kitárult az ajtó behívtak 5 embert megindult a lábam mosolyogtam, mint a halloween-i tök és a mennyezetet sasolva húztam ki a három kupacból a három kicsi lapot. Itt is néztek rám, hogy mi a francért nem nézek oda. De ugye nem akartam negyed órában nekik fejtegetni, hogy miért van, ez a komplexusom emelt szintű töri óta, mikoris Marxot csak azért volt szerencsém kihúzni, mert azt a logikát követtem, hogy rés van a borítékok között, kihúzom a bal oldalit… Bár ne tettem volna.

Megindult a gyorsírás, kidolgozás átgondolás zűrzavara, majd mivel egyik vizsgáztatóm árválkodott magában odaültem elé, és elkezdtem darálni neki a tételemet, minél gyorsabban túl akarva lenni a most-on és átlépni a későbbe. A feleletem után vándoroltam a másik oktatómhoz, hogy neki is meséljek egy kicsit. Aranyosan mosolygott és úgy mondta, hogy lassan és halkan, csak suttogjam a fülébe, amit tudok. Kérdeztem miért hangos voltam az előbb, mire mentegetőzve ááá nem, nem de csak nyugodtan meséljek neki, hangsúlyozva ismét hogy suttogva. Később mondták a többiek, hogy olyan hangosan beszéltem először, hogy nem hallották, hogy mit mondanak… Mikre nem készteti az embert az izgalom.
Végül vége lett annak a napnak is.

Majd következett a diplomaosztó.
Szerintem ezt az ünnepséget nem a lediplomázott embereknek találták ki, hanem a közönségnek, vagyis a családtagoknak és a barátoknak. Véleményem szerint csak nekik élmény szegény addig is szenvedő alanyoknak kevésbé. Ebből is csupán annyi emlékem maradt, meg maradandóan, – és közben a diploma átvételének képkockái valahogy feledésbe merültek – hogy 185 centis magasságom ellenére egy 170 cm-es talárban feszítek, ami folyamatosan szétjön, így azzal babrálok állandóan, hogy a: himnusz, kifele menet a kézrázásnál és a szózatnál ne nyíljon szét; iszonyatosan meleg van és idióta volt az, aki a reflektorokat feltalálta, a szomjhalál kerülget és villognak a vakuk.

Két év múlva ismétlés, ha minden jól megy, mivel folytatódik a móka szeptembertől mesteren.
Most már nem tűnik óriási kihívásnak az egész procedúra. De hiszen érettségi után is hasonló érzésekkel szemlélődtem visszafelé. Valahogy az ember kisebb korában azt hiszi, hogy amikor x dolgot eléri sokkal tapasztaltabb bölcsebb és felnőttebb lesz. De ez nincsen így. 6 évesen, amikor elkezdtem az első osztályt csillogó szemekkel néztem azokra, akik már leérettségiztek, vagy éppen a szakdolgozatukat írták. Becsültem, nagyra tartom azokat, akik mindezt átélték és meg tudták tenni.  Olyan nagy, súlyos és jelentőételinek tűntek ezek a szavak. Most viszont olyan könnyűek, mint egy-egy buborék. Ők is így vannak ezzel most, hogy már mindenen túl vannak?

Csak így érezzem ezt két év múlva is. Ne úgy, hogy jön az apokalipszis és vége a világnak.

Ennyi voltam. Most már diplomásan. Bár nem bölcsebben, vagy érettebben.
 

Inka firka Copyright © 2010 Design by Ipietoon Blogger Template Graphic from Enakei