Kiera Cass: Az €lit

A tavalyi Csökkentsd a várólistád challenge egyik könyve Kiera Cass A párválasztó sorozatának első darabja volt. Sokáig szemezgettem a habos babos borítóval, a fura nevekkel, és a nagyon rózsaszínnek tűnő történettel. Majd Solya értékelését olvasgatva beadtam a derekam. Hiszen ha valamit a Disney mesék romantikus, ártatlan, happy endes történeteihez hasonlítanak, csak megfelelő olvasmány lehet egy megfáradt könyvmoly számára. Néhány nap alatt befaltam a Párválasztót, mert nem lehetett egyszerűen csak otthagyni. Olyan könnyed volt, mint egy tüllszoknya, kedves, olykor butácska, és első szerelmesen rózsaszínűen romantikus. Nem voltak nagy elvárásaim a kötettel kapcsolatban, nem elveszni akartam az írónő által megalkotott világban, hogy azután csak daruval tudjanak kihúzni a nyúlüregből, ami magába szippantott, csak néhány kellemes órát kívántam eltölteni, kikapcsolni a folyamatosan zakatoló agysejtjeimet, és egyszerűen csak átadni magam a könnyed kikapcsolódás érzésének, amit báj, kellem, dac és humor sző át. Igazi havas délutánon olvasós, meleg teát szürcsölgetős könyvre. Így valami hasonlót vártam a folytatástól is. És várta, vártam, vártam…

„Ne hagyd, hogy megpróbáljanak megváltoztatni”

Az Elit baja, hogy vontatott. Igen, tudom, hogy sokan imádják a sorozatot, de be kell látni, hogy ebből a sztoriból max 2 könyv erejéig lehetett volna kihozni egy élvezetes történetet. Míg a Párválasztó előkészítette, felvezette az egész háttértörténetet, ami még így is hatalmas lyukakkal küszködik, de ezeket elfogadtuk a szereplők tudatlanságának, amelyben a vezetőség tartja őket, addig itt a történet szempontjából minimális előrehaladás történik. A szereplők jelleme egy csöppnyi változáson sem megy keresztül. Egyszerűen nem kommunikálnak egymással, nem beszélnek meg semmit, inkább gyerekesen megpukkadnak, és elmennek durcizni a szobájukba, rosszabb esetben ráfanyalodnak valaki másra. America folyamatos sírásai miatt sokszor már féltem, hogy kitörnek a könnyek a lapokból és elárasztanak engem is. A bizonytalan szó nem fejezi ki egzaktul, hogy mennyire dühítően ingatag a két fiú iránti érzelmeiben. Mindig más karjába sodorja a szél, attól függően, hogy most épen haragszik e Maxonra, vagy sem. A sem pillanataiban jut eszébe, hogy neki ott van Aspen, aki csak rá vár, és bármi történjen is szereti őt. Majd jön egy lelkizős nagyjelenet, ami megerősíti abban, hogy ő képes hercegné, sőt majdan királyné is lenni, és milyen csacsi is volt, hiszen ő szereti Maxont, aki vár rá. Én pedig közben verem a fejem a falba, mert még drága Bella Swanunk sem volt ennyire irritálóan hiperbizonytalan, csak megtaláltam a megfelelő szót. És akkor nézzük a fiúkat, őszintén nekem annyira kidolgozatlan a jellemük, annyira árnyalatlanok, hogy egyszerű érmefeldobással is kiválasztható lenne, hogy mégis melyiküket válassza Mer. Aspen lenne a rendszerellenes nézeteket valló, türelmes, fülig szerelmes, a nyomort ismerő férfi karakter, akit akárhogy is nem szeretném mégis az Éhezők viadalás Gale-lel azonosítok, csakhogy Gale-ben ezerszer több potenciál van, mint benne. Maxon pedig a sanyarú gyerekkorral sújtott, minden saját döntéstől megfosztott fiú, aki életében először kerül olyan helyzetbe, hogy elviekben érvényesíteni tudná az akaratát, ami valahogy mégsem jön össze neki. És ott van a többi lány, akik egy-egy típust testesítenek meg, mint Hófehérke hét törpéje, csak itt Szende, és Kuka mellett Engedelmes és Rámászós szerepel a mesében, pedig egy Morgó még okozhatna szarkasztikus hozzászólásaival kellemes perceket.

„Idő. Mostanában mintha folyton ezt kértem volna. Abban reménykedtem, hogy ha lesz elég időm, akkor valahogy minden magától a helyére kerül.”

A történetben az információk sejtelmes csepegtetésével azt a látszatot kívánja kelteni Cass, hogy valami nagyon csúnya trutyi van a palacsintában, és több húzódik meg a színfalak mögött, mint gondoljuk. Attól félek, hogy ez a csattanó mégsem fog akkorát csapni, mint ahogyan azt ő elképzelte, csupán nagyon fájni. És ha már fájdalom… A történet során fontos új információra derül fény, köszönhetően Mernek, aki meg is osztja azt hős szerelmeseivel, akik elég különbözőképpen reagálnak rá, de mindkettő esetében igaz, hogy fajankó módjára. Hősnőnk pedig nem is áll vitába velük, csak megjegyzi, hogy lehet abban igazság, amit a fiúk mondanak, de szerinte az mégsem teljesen igaz. Tessék? Kérdem én, miért kell ennyire butákká tenni a szereplőket? Elviekben egy háborús stratégiákat kiötlő hercegről, és egy rendszert ízekre szedő és kritizáló katonáról van szó. Annyival lerendezni, azt, hogy a lázadók könyveket lopnak el, hogy biztos fáznak, és tüzelni szeretnének, vagy szeretnek olvasni, nem értelmes válasz!!!

Mindezek ellenére, ha nem is azonnal de befejezem a trilógiát, hátha hihetetlen fejlődésen megy keresztül a történet, és a szereplők. Ki tudja, még lehet, hogy okoznak meglepetéseket…

Értékelés:

Kedvenc idézet:

„Néha úgy érzem, csak álmodlak.”