2013. október 20., vasárnap

She was nothing just a girl with plastic heart and iron foot - Marissa Meyer: Cinder

Bejegyezte: Inka dátum: 17:38 0 megjegyzés
126 évvel a IV. világháború után járunk, ahol a földlakók viszonylag békés életét egy megfejthetetlen betegség árnyékolja be, a sötétséget pedig még inkább sűrűsíti a fejük felett a holdbéli királynő ellenséges magatartása, és vészjósló ígéretei. Ebben a kaotikus világban, amelyben az androidok és a lebegők olyan mindennapossá és nélkülözhetetlenné váltak, mint az étel és a víz él Cinder. A társadalom és családja által lenézett, sőt kirekesztett lány egyetlen bűne, egy gyermekkori baleset miatt testét 36,28%-a nem emberi szövet, hanem fém, huzal és plasztik. „Hibás” részei azonban nem csak szenvedéseinek forrását, hanem különlegességének és képességeinek kulcsát is adják, ezeknek köszönhetően ő Új Peking legjobb műszerésze, aki bármiből képes mozgó, működő dolgot varázsolni. Történetünk másik főszereplője Kaito koronaherceg, akinek családjába befészkelte megát a lelketlen betegség, azzal fenyegetve, hogy földig rombolja az addig általa ismert életet. Miközben saját démonaival küzd, egy még hatalmasabb fenyegetés is kezd alakot ölteni körülötte: Levana királynő. A sors többször is keresztezi a két fiatal útját, akiknek az élete folyamatosan darabjaira hull. Milyen titkok rejtőznek Cinder múltjában, amire nem emlékszik? Megtalálja Kai azt, amit annyira keres? Lehet még annál is szörnyűbb az élet, mint amit eddig megéltek? Mibe kapaszkodsz, ha mindent, amiben hittél egy csapára elvesztesz?

Honnan:
Megtetszett a borítója, taszított az alcíme ennek eredménye, hogy csak megkésve vettem a kezeim közé.
Gondolatok:
Számomra ez a kötet lett az év legnagyobb pozitív csalódása. Olyan sok váratlan dologgal gazdagodtam általa, amire gondolni se mertem. Nagy fenntartásokkal álltam a kötethez, hiszen a témája a fantasy, disztópia, romantika, steampunk és mellettük még szerepel a sci-fi, ami könyvek terén nem az én műfajom. Meyer viszont briliánsan játszik az egyes elemekkel. A történet során sokszor ért sokkhatás, erőteljes impulzus, amikre nem vértezheti fel az olvasó előre magát, hiszen olyan váratlanok. Őszintén én csak a könyv borítójával találtam magam szemben nagyon sokáig és a fülszövegre egyáltalán nem fordítottam figyelmet, mivel az alcím elkedvtelenített a történettel szemben. Így, hogy Új Pekingben egy zsúfolt keleti metropoliszban játszódik a történet már magában újszerűvé tette számomra. Eddig helyszínként mindig az USA vagy annak maradvány területei képezték a színpadot, amit már az ötödik hasonló téma esetén igen nehéz volt legyűrni a maga komoran rózsaszín vattacukorszerű, I love USA érzetével. Maga a helyszín már
áraszt egyfajta hangulatot, a szűk utcáival, bodegáival, túllakott felhőkarcolóival, miközben az írónő meghagyta azokat a kulturális maradványokat, mind építészet, mind az emberek rangjuk szerinti megszólítása szempontjából, ami önállóan a múlt és a modernitás kettősségét okozta. A futurisztikus érzést pedig a helyszínen elhelyezett „statisztákkal” és kellékekkel vált minél erősebbé. Hiszen az utcákat androidok népesítik be, akik a legtöbb általános feladat ellátását átvették, autók helyett lebegők közlekednek, bankkártyák helyett a bőr alá ültetett azonosító chipek szolgálnak. Múlt, jelen és jövő találkozása az egész város, ahol már azzal napokat el tudna tölteni az ember, hogy csak az utcákat járja, és nézelődik. Tetszett, hogy az írónő időt és energiát áldozott, minden tölteléknek tűnő mondatra, miközben árad belőlük a kultúráról, tudományról ezen belül pedig a műszaki, biológiai és informatikai fejlesztésekről szóló ismeret. Érződik, hogy a kötet megírását igen hosszú előkészületek előzték meg, hiszen az írónőnek olyan alaposan kell értenie a műszaki felépítésekhez, eszközökhöz ahogyan az általa megalkotott ügyes kezű műszerészlánynak.

„– Hát, igen – csípett bele Cinder a fémujjaiba a fogóval. – Mindenkinek megvan a gyengéje.
– Tudom – mondta Iko. – Nekem a cipők.”

Attól, hogy elemeiben felismerhető történeteket vett alapul nem lesz sablonos a története. Míg A lány és a farkas és a többi remake termék esetében csak egy unalmas, elemeiben hitvány, mondanivalójában pedig sekélyes elbeszélésekkel lettünk „gazdagabbak”, addig a Cinder mindezeken felülkerekedve mégis újszerűt tud alkotni egy vasból és plasztikból összeforrasztott lüktető világban. Az írónő nem ragaszkodik minden egyes részletében görcsösen az eredeti Hamupipőke sztorihoz, és ezzel összezavarja az olvasót. Én személy szerint végigizgultam minden egyes fejezetet, és már előre frusztrált voltam, hogy mit hozhat a következő. Fordulatos, mert minden eddig ismert alaptól el tud szakadni és távolodni. A gonosz mostohatestvérek szerepét csak félig játssza ki az írónő, hiszen megalkotja Peonyt a kedves testvért és az egyetlen élőlényt, akivel Cinder érzelmi köteléke van. Vele teremti meg azt az összekötő kapcsot, ami a lány emberi érzelmeit nem hagyja elsikkadni, és általa érzi egyedül, hogy attól, mert más, még ugyan olyan értékeket és érzelmeket képvisel, mint a többi ép ember. A regény alapját képezi a kiközösítés, lealacsonyítás és érzelmi csonkítás. Hiszen a társadalom számára a Cinderhez hasonló kiborgok selejtnek számítanak, mint eszközökre tekintenek csak, akik érzelmekre nem képesek, így nem várnak el tőlük semmit csak mechanikus működést és engedelmességet. Ezek a „lények” számukra feláldozhatóak, hiszen csak fémből összetákolt szerkezetek a szemükben, és taszítóak a másságukkal. Az írónő hihetetlenül jó érzékkel körvonalazza pont ezek ellenkezőjét az egyes mellékjeleneteken keresztül. Miközben a cselekmény hatalmas erővel hömpölyög előre, az azt keresztező kis mozzanatok töredékeivel észrevétlenül, és nagyon lágyan hatnak az olvasóra. Például a laborba behozott önkéntes kiborg férfi, aki feláldozza magát, hogy a fia meg tudjon élni abból a kompenzációból, amit a kísérlet miatti haláláért fizetnének. A kiborgok emberibbek, mint maguk az emberek, hiszen tisztában vannak vele, hogy mit veszítettek, a veszteségük miatt ezáltal sokkal élesebbé és mélyebbé válnak az érzelmeik, és jobban értékelik az életet is. Erős összeütközést teremt a morál és az emberi tudomány csodája között, hiszen ha jobban belegondolunk a kiborgok az emberi tudás csúcsát képezik, miközben maguk az emberek nézik le a saját teremtményeiket. Elgondolkodtató, hogy annyi évnyi kutatás és küzdelem után, amivel életeket mentenek meg, korrigálnak és adnak újabb esélyt, egyben saját maguk taszítják ki a társadalomból azokat, aki talán nem is kértek új esélyt a folytatásra. A szenvedőket nem hagyják meghalni, de a „magjavított” de torz eredményeket könnyen elküldik laborokba kísérleti nyúlnak. Erkölcsi, etikai és morális kérdéseket vet fel a regény, legalábbis én sokat gondolkoztam, hogy a mostani társadalom hogy kezelné ezeket az embereket, amennyiben a mi jelenlegi tudásunk itt tartana.

„– Ha már a szemműtétnél tartunk, észrevette, hogy nincsenek könnycsatornái?
– Nem mondja! Tényleg? Én meg már azt hittem, szimplán érzelmi idióta vagyok – húzta fel a lábát az asztalra Cinder, és szorosan átölelte a térdét. – Egyébként elpirulni sem tudok, ha ez lett volna a következő briliáns megfigyelése.”
Kai oldaláról szintén egy hatalmas összeütközésnek lehetünk tanúi az egyén feláldozása a köz javára hálás téma az írók számára, bár sokan nem tudnak vele mit kezdeni. Az írónő ezt még egy csavarral megtoldott, hiszen főhőse még nagyon fiatal, mégis hatalmas teher nehezedik a vállára. Összeütközik az ész, szív és a lélek, hiszen lehetne önző és választhatná azt, hogy hátat fordít mindenkinek, és azt teszi, amit egyszerűen a szíve diktál, vagy logikusan hozhatna döntést, ami nem biztos, hogy bárkinek is hasznára lenne, esetleg hallgathatna a lelkiismeretére ebben az esetben viszont saját magát áldozza fel az álmaival együtt. Végül megkapjuk a választását, ami egyéne válogatja, hogy jónak látszik-e vagy sem. Mégis az írói hatalomnak köszönhetően nem tud úgy gyökeret ereszteni a döntés, mint ahogy azt Kai és az olvasó elképzelte. Meyer érzelmi téren is rendkívül erőset alkotott azzal, hogy már a negatív érzelemvilágot megtestesítő karaktereinek szimplán a megjelenésével, gesztusaival mély unszimpátiát, és undort tud kiváltani az olvasókból. Rendkívül összetett regény, ami nem mentes a politikai csatározásoktól, visszaélésektől, önkényuralomtól, biológiai kísérletektől, faji megkülönböztetéstől amilyen elemeket egy ifjúsági történettől nem, egy ultramodern Hamupipőke történettől pedig végképp nem várna el az olvasó.

„ – Ne haragudj – mondta Kai. – Tudom, hogy ez tényleg nem a legmegfelelőbb pillanat, de... nagyon úgy tűnik, hogy az én életem épp most megy tönkre...”

Amitől tartottam, hogy a romantikus szál túlságosan el lesz cukrozva, és minden habos babos lesz, nem történt meg. Egyszerű és kedve bimbózó érzelmek rajzolódtak ki a sorok közül. Ezen a téren mély érzések még nem ütötték fel a fejüket, de mint kezdő kötettől nem is vártam ilyet. Ha az írónő ezen a téren is olyan tökéletes egyensúlyt tud alkotni, mint az érzelmek, cselekmény terén szerintem ettől csak még csiszoltabbá válik a történet. A cselekményszövés mellett a történet folyamán a karakterek formálásával számomra azzal alkot kiugrót, hogy megutáltatja velem az addig kedvelt figuráját. Ritka alkalmak egyike, amikor egy szereplő ennyit változik és torzul egy regényen belül. Nem tudom, hogy ezt a romboló folyamatot mennyire szeretné folytatni, és mikor kerülnek tisztázásra az elvarratlan szálak, mindenesetre a folytatást minél előbb a kezembe szeretném venni, hogy megtudjam a szereplők döntései meghozzák-e a várt eredményt.

Értékelés:
Kedvenc rész:
„A fiú valóban nem úgy nézett ki, mint egy udvari szívtipró, csak mint egy közönséges őrült.”

„Kai herceg! Gyorsan nézd meg a ventilátoromat, mert úgy érzem, mindjárt túlhevülök!”

„– Jaj, istenem! – motyogta. – Azt hittem, ezen már túl vagyunk!
– De most valamivel kedvezőbb választ remélek. És egyre elkeseredettebben reménykedem.
– Mily elragadó!
– Na, kérlek! – rándult meg Kai ajka.
– Miért?
– Miért ne?
– Úgy értem, miért én?
Kai a zsebébe dugta a hüvelykujját.
– Hogy ha a lebegő, amivel vészhelyzet esetén menekülnöm kell, lerobban, legyen valaki, aki meg tudja javítani.”

Harakiriző agysejtek, vagy amit Lauren Kate Kín-zóeszköze okoz

Bejegyezte: Inka dátum: 16:25 0 megjegyzés
„Földi pokol. A világ ilyen Luce számára barátja, Daniel, a bukott angyal nélkül. Egy örökkévalóságig tart, hogy egymásra találjanak, ám a fiú bejelenti, most mennie kell. Csak annyi időre, míg kézre keríti a Kitaszítottakat… azokat a halhatatlanokat, akik Luce-t meg akarják ölni. Daniel Luce-t a kaliforniai sziklás tengerpart egyik iskolájában, a Shoreline-ban rejti el, ahová rendkívüli tehetségek csoportja jár: a Nefilim, bukott angyalok és emberek leszármazottai. A Shoreline-ban Luce megtanulja, mik azok az árnyékok, és hogyan használhatja fel őket arra, hogy előző életeibe belepillantson. Mégis, minél többet tanul Luce, annál inkább gyanítja, hogy Daniel nem avatja be mindenbe. Rejteget valamit…, valami végzeteset. Lehet, hogy a Daniel által elmesélt múlt voltaképpen nem igaz? Lehet, hogy Luce számára végül is mást szán a sors? A lebilincselő FALLEN (Kitaszítva) sorozat második könyve…, melyben a szerelem mindent túlél.”
Honnan:
Volt egy szörnyű kalandom a Fallennel, így úgy gondoltam tovább kínzom magam. Éljen a mazochizmus!!!
Gondolatok:
Ritkán mondok ilyet, de most mégis: kár volt Lauren Kate-et megismertetni a betűkkel, még hatalmasabb vétek pedig, hogy rávezették arra, hogy csupán toll és papír felhasználásával ezeket a betűket felhasználva, szavakat, mondatokat sőt ne adj isten történeteket is megtanuljon írni. Igen kimondom vétek volt megtanítani ezt a nőt írni! És annak, aki ezt a bűnt elkövette kártérítést kellene fizetnie az „író” minden egyes kinyomtatott, eladott és elolvasott könyve után. Hogy miért, mert egyszerűen ÉRTÉKELHETETLEN ez a könyvnek álcázott valami, amit ez a nő elkövetett. Majdnem egy év kellett ahhoz, hogy folytassam a sorozatot, amelynek első darabja is sokáig tartó fejfájást okozott, mint valami rossz italtól való soknaposság. A folytatás sem kímélte az agysejtjeimet, új mottóm a fülszöveg nyomán „A szerelem túlélte, de a szürke állományom katapultált.”. És hogy miért is szenvedtem végig ezt a több száz oldalas „csodát” a rossz tapasztalatok ellenére? Mert mazochista vagyok, és az idő kicsit megkoptatja az élményeket, mellesleg a könyv szerepelt a 2013-as várólista csökkentő polcomon. A történet végére pedig megkönnyebbültem, hogy onnan végre lekerült. Szentségtörésére az irodalomnak és az írásnak ez a nőszemély még elkövetett több hasonló, ha nem ennél is minősíthetetlenebb – ez csak belső megérzés, és női ösztön (ami 95%-ban biztos)- történetet, amiket előre láthatólag szintén egy-két éves kiheverés után veszek a mancsaim közé. Amit kifejezetten sajnálok azon felül, hogy találkoztam ilyen formában a sorozattal, hogy kihasználatlanul marad nem csak a Tormentben hanem már a Fallenben is annyi elem, amit az írónő saját magának alapoz meg, csak annyira ötlettelen és sekélyes, hogy ezeket képtelen kiaknázni. Pedig bombaszikus dolgokat lehetne vele kezdeni.

„Luce azonnal Danielre gondolt, arra, hogy milyen kapcsolatot szeretne vele. Nem érezte, hogy túl sok szerepe van abban, mi lesz kettőjükből, de szerette volna, ha van.”

Még a „könyv” első felében elkezdtem a szokásos módon összeírni a felmerülő észrevételeimet, azonban azok olyan ütemesen nőttek ki a fehér papír síkjából, mint gyilkos galócák az Elvarázsolt erdőben. És szerintem nem okozok megdöbbenést senkiben, hogy gondolataim gyűjteménye negatív ítészi valómat tükrözték, mellettük ördögfejek, síró smiley-k és akasztófák sorakoztak. Ebbe viszont két oldal után beleuntam, miközben a történetben még csak 50 oldalnál se tartottam. Úgy döntöttem, hogy hagyom magam sodródni az árral, hátha valamilyen kellemes rafting élménnyel gazdagodom, amire még csak nem is számítottam. Jelentem nem történt semmi váratlan! A könyvnek álcázott tárgy hozta a papírformát, aszerint, amit az első bűntény után vártam tőle. Talán egy pillanat volt az utolsó fejezetekben, amikor azt hittem, hogy mindjárt lesz valami, mindjárt jön, de mégse jött semmi… Mint egy teljesítésképtelen szerető, aki a külcsín alapján ínycsiklandónak és kívánatosnak ígérkezik, tele sejtelemmel, érzékiséggel, és nagy löketnyi huncut gondolattal, a sorsdöntő pillanatban viszont csak egy felfújt rózsaszín lufi, ami gyorsan kipukkan, és még takarítanunk is nekünk kell utána…  Igen ez a könyv ilyen gondolatokat hoz ki az emberből, az unalom sok mindenre képes.

„- Úgy értem, hajdanán, mikor tudod, Daniel még odafönn volt, és engem választott. Engem, az összes földi lény közül...
- Hát, akkor valószínűleg még sokkal kisebb volt a kínálat... jaj! - Luce meglegyintette. - Csak próbálom oldani a hangulatot!”

Ami ezzel az irománnyal kapcsolatban először ötlött fel bennem, hogy én vagyok az oktató, aki most értékel egy kiadott fogalmazást. Adott egy téma, ebbe meghatározott elemeket és jeleneteket bele kell építeni, de a többi a diákra van bízva. A kivitelezés pedig, amit Lauren elkövetett 1-es alá. Másképp nem tudom egyszerűen megmagyarázni azokat a beerőszakolt jeleneteket a történeti szálba, - amiknek 1) semmi lényeges hatásuk nem volt, 2) cselekmény szempontjából nem illettek oda, 3) egyszerűen megerőszakolták a szereplőt, olvasót és magát a sztorit is - mint hogy előre meghatározott elemek voltak, amiket bele kellett passzírozni valamilyen módon a történetbe. Lelki szemeim előtt látom Laurent, aki mint a Twistben ül egy pörgettyű előtt és kiforgatja magának, hogy melyik jelenetet hányadik oldalra illessze be: „Van nekem egy levegőben táncolok az angyal pasimmal cukker jelenetem, na hova kerül hova, a tengerparti sütögetős jelenethez, vagy a „végső” nagy küzdelemhez, jajj de izgi, hol áll meg a nyíl…” Hogy ezekre miért volt szükség? Mert a két főhős elszakad egymástól, de hát nem maradhatunk édes romantikus jelenetek nélkül, amik közöttük bontakoznak ki, mint bazsarózsa szirmai. És bár merően illogikus, és őrült dolog, hogy ezek ketten pont akkor, amikor az életveszélyes helyzetek elkerülése végetti rejtőzködés, a megfigyelések és nyomkövetések miatti távolmaradás korszakát kellene egy rövid ideig megélniük, szinte napi kapcsolatba kerülnek. Mégis ez történik. A logika eddig sem volt egy mondatban említhető szó az írónő nevével, azonban most még inkább megerősített abban, hogy számára is teljesen kusza és átláthatatlan, hogy végülis mi a fészkes fenét akar kezdeni ezzel a történettel, magukkal a szereplőkkel, vagy egyszerűen azok gondolataival pl.: „Daniel is bocsánatot kérhetne. Készíthetnének együtt limonádét vagy bármi mást.”
Luce olyan, mint egy személyiséghasadásos, sokszor amnéziás, buta, értetlen lány, akit legszívesebben fejbe vágnál egy vaslapáttal, hátha akkor az ellentétét tenné minden egyes zagyva gondolatának. Minden egyes szereplő olyan, mint ha sablon alapján készült volna, bár ezt már megszokhattuk. Árnyalatok, vagy érzéseket egyikük sem közvetít. A humorral bár próbálkozik, az végig megmarad próbálkozás szintjén. Ami még mindig nagyon fáj az Luce és Daniel állítólagos „örök szerelmi szála”, ami a kezdeti nyálas hangvétel után most már a szánalmas kategóriából a bosszantó osztályba lépett egy fokozattal lejjebb. A kettejük viszonyában felmerülő kételyekben és fejtörésekben, mint máshol már tapasztaltam ezen a téren is az ésszerűtlenség jellemző. Néha Luce fejében, ahol szexi félmeztelen fiúk képe lakik, néhány pókhálóval és egy be/kikapcsoló gombbal szimbiózisban, mintha megpróbálta volna valami kis szikra begyújtani önmagát, de valószínűleg annyira kevés volt az oxigén és túl sok a felgyülemlett endorfin, hogy ez lehetetlenné vált. Mindazonáltal az írónő nem csak a szereplőit teszi szerencsétlenné, hanem egyúttal ezzel a „szerelmi történettel” magát az olvasót is lealacsonyítja. (Komolyan 4 találkozás, egy életen át tartó kárhozott szerelemi maszlag és ettől már rögtön fellobban a szerelem? Barney Stinson felvehetné a Taktikai könyvébe új elemként.) Olyan apró részleteken már meg se lepődtem, mint a jachton lévő félretett vitorlák, vagy a befestett haj miatti lélek fel nem ismerése, hiszen az első kötetben szereplő medence a templomban építészeti kivitelezése után ezek már labdába se rúghattak. És igen, nem maradhatott ki, megint voltunk a medencénél, hiszen teljesen logikusan egy nyitott, általában mindig emberekkel teli térre érkezik meg egy árnyon keresztül utazó, és nem egy rejtett szobába, hogy senki ne vegye észre. Lauren valahol olvashatott a részletgazdag írásmódról, amelyet úgy próbál meg elérni, hogy teljesen felesleges mozzanatokat színez ki szintén felesleges elemekkel pl.: „Szemüvegét beletörölte egy monogramos zsebkendőbe, és félrehúzódott.” A szenvedésről teljesen más elképzelésekkel bír, így biztos én is jobban éreztem volna a kínlódást, egy kaliforniai wellness szállóhoz hasonló extrán felszerelt tengerparti bentlakásos iskolában. Úgy szenvedőbben tudnám én is a könyvel a kezemben azt mondani, mint Luce Danielnek: „Azért nekem sem annyira könnyű itt!”

„És ez őrjítő, mert azt jelenti, hogy mindketten csak úgy teszünk, mintha. Egy több ezer éves tündérmese alapján, melyet egyikünk sem tud alátámasztani.”

A legjobban akkor járt volna mind az írónő, mind az olvasóközönség, hogy ha az alapvetően jó, érdekes és igen izgalmas ötletét valaki olyannal osztotta volna meg, aki írni is tud, nem csak mondatokat egymás után pakolni. Bár ebben az esetben nem az ő neve virítana a borítón. Maybe next time Lauren. Maybe!

Értékelés:
Kedvenc rész:
„VÉGE"
 

Inka firka Copyright © 2010 Design by Ipietoon Blogger Template Graphic from Enakei