Honnan:
Igazi bűnös szenvedélyemmé váltak az évek alatt az Anita
Blake kötetek. A kezdeti lelkes rajongásom a könyvek, és a történet
alakulásának előrehaladtával egyre inkább apadni látszik, azonban a karakterek
még mindig rendelkeznek olyan vonzerővel, hogy vissza-visszatérek a Hamilton
által megalkotott világba. A nemrégiben kiadott kötetekről szóló értékelések
azt sejtetik, hogy az írónő kezd visszatérni a sorozat elején megszokott történetvezetéshez,
értsd több a nyomozás és a horrorisztikus szál, mint az erotika. Mézesmadzag ez
egy mazochista olvasónak, ami miatt leemeli az utoljára megvásárolt Anita Blake
könyvet a polcáról.
Gondolatok:
Amikor még kisiskolás voltam azt tanították nekünk magyar
órán, hogy ha fogalmazást írunk, három részre tagoljuk a mondandónkat: bevezető,
tárgyaló és befejező részre. A bevezetésnek és a befejezésnek körülbelül azonos
hosszúságúnak kell lennie, míg a döntő részt a tárgyalás foglalja el. Már
egyetemista koromban vittük tovább a gondolatot, mikor az első saját
kútfejünkből írt munkát kellett leadnunk, hogy a bevezetés és a befejezés
egymás tükörképei/kiegészítései legyenek. A bevezetésben felvetett kérdések
összefoglaló válaszait tartalmazza a befejezés, és a tárgyalásban részletesen
kifejtett gondolatok konklúzióját, a kutatásunk eredményét foglalja össze a
befejezés. Hát Hamiltonnál valahogy nem léteznek ezek a szerkezeti egységek.
Amióta nem szerkesztik rendesen a könyveit, csak úgy terjengnek össze-vissza,
mint Cassandra Clare „opuszai”. De nem csak a szerkezeti egységek hiánya volt
zavaró, hanem a cselekményt megakasztó beszélgetések, monológok, vagy éppen
jellemzések. A logikai bakikról meg inkább ne is beszéljünk.
„Vannak dolgok, amik évtizedek múltán is ugyanolyan fájdalmasak, élők. Olyan, mintha valami gonosz, mágikus Tupperware-dobozban tárolnánk őket – örökké megőrzik a frissességüket.”
Egy erős bevezető szösszenettel csábulunk vissza Hamilton
világába, amiben a főhősnő már tényleg a régi, tökös karaktert idézi, és az író
a kezdeti akciódús, természetfeletti furcsaságokkal teli kalandok ígéretével
csalogat. Az első jó 50 oldalt követően egy hirtelen váltással azonban visszaesünk
olyan elemi dolgokhoz is, mint hogy JC haja milyen mélységesen fekete, felfoghatatlanul
örvénylően zafírkék a szeme, mennyire de mennyire csodálatosan csodálatos, mint
ahogy az összes többi pasi is Anita életében, aki nem is érti, hogy miért
vannak vele, pedig mindannyian azt mondják rá, hogy gyönyörű, pedig ő nem is…
Szóval a szokásos cukrosnak nem mondható máz, és töltelék, ami így a 22. kötet
környékén már nagyon nem hiányzik, és inkább irritáló, minthogy a megszokott
otthonosság pihe puhaságát idézné. Meg amúgy is urban fantasy regényben járunk,
és nem egy családregény folyamban… vagy mégsem? Szerintem, aki eddig olvasta a
sorozatot már tisztában van vele, hogy melyik pasi hogy néz ki, legalábbis azok
tekintetében, akik az első 10 könyvben valamilyen formán szerepeltek. Azok a
mazochista olvasók, akik eddig kitartottak már mindenkit ismernek kívülről
belülről, olyan szerencsétlen pedig véleményem szerint nem létezik a földön,
aki pont a 22. kötettel csapna bele Anita Blake lecsójába. Apropó, az új
szereplőknél viszont el kellett gondolkodnom, hogy hoppácska te ki a fene is
vagy, honnan jöttél, és mi is a szereped ebben az egész sztoriban? Őszintén nekem
úgy a 17-18. kötetig van meg egyben a sztori és az addigi karakterek. Nem mintha
addig annyira egyben lett volna a történetszál, de én személy szerint onnantól
vesztem el, ami részben annak is köszönhető, hogy kb. ott értem be az évi egy
Anita kötetes magyar megjelenést. De nem kellett sokat törnöm a fejem, hogy ki
kicsoda, mert szinte minden egyes cselekményt pihentető színben jön egy új,
avagy régebbi karakterjellemzés; aki az előző kötetekben parkoló pályán állt, arról
most gyorsan lefújták az elhanyagoltság porát, és jól be lett mutatva. Nem is
lenne ezzel gond, ha nem akasztaná meg jó darabon a cselekményt, mert a sok
szuper pasi, és kapcsolati szál mellett azért van cselekményünk is, ami az
előző kötetekhez képest tényleges javulás.
„A barátod. Talán az egyik legjobb. Én nem tudom, mit tud és mit nem. Elég vicces volt, hogy Micah Edwardot az egyik legjobb barátomnak nevezi. Csajmércével tutira nem volt az. Soha nem jártunk együtt vásárolni, soha nem dumáltunk pasikról vagy… mondjuk a kapcsolatainkat megdumáltuk, de nem egészen úgy, ahogy az ember pasikról dumál. Az életünket is rábíztuk egymásra… és még mennyi minden mást.”
A cselekmény számomra kicsit olyan volt, mint ha Hamilton
saját magától emelt volna el gondolati elemeket a korábbi köteteiből, és írt
volna egy spinoff sztorit ezek mixéből. Számomra megtalálható benne a Nevető
holttest, a Telihold kávézó, az Obszidián pillangó cselekményszálainak zamata,
amit ha csak hagy csordogálni az írónő, és jó 150 oldallal összébb szorítja azt
a bizonyos derékszíjat rajta még szemöldökhúzogatást sem vált ki az olyan
kritikus rajongóból, mint amilyen én is vagyok. Azonban a 150 oldalnyi ömlengés
és önvád mellett hiába volt egy izgalmas történetszálunk, amin folyamatosan
izgultam, amíg meg nem akasztott az írónő a saját lelki igazolásaival, mint
például, hogy a sokszereplős szerelmi kapcsolatok mennyire faszák; vagy, hogy
Anita megmaradt annak az egyszerű halandó nőnek, mint aki volt, sőt a
világnézete sem változott sokat, egyszerűen csak kiteljesedett. Valahogy
számomra a kötet felénél tudatosodott, hogy basszus 6 év telt el azóta, hogy a
Haláltánc cselekménye lement (ez a 6. könyv…), Anita összejött JC-vel, és kb.
még mindig ott tartunk a sok katyvasz után, hogy aki embert öl az szörnyetegnek
számít-e vagy sem… Mi van? Ennyire nem fejlődtünk sehová? A sok lelki
kitárulkozás és terápiás tanács mellett pedig olyan, mint ha az írónő a logikai
érzékét is feloldotta volna, ugyanis eszméletlenül következetlenné tette a
szereplőit. A legkedvesebb sutaságom az volt a könyvben, hogy bár mindenki
beszél minden lelki nyavalyáról, sőt az ügyhöz tartozó nyavalyákról is, de a
döntő kérdést, tanácskozást Anita nem folytatja le JC-vel, a vámpírokat pedig nem
vallatja ki, amiért oldalakon keresztül küzd, hanem 10 oldalon belül az addigi
több, mint 500 oldalas cselekményt lezárja egy badass mozdulattal… Ilyen is
volt már a 11., vagy 13. kötet táján, vagy nem? Csak akkor a rosszfiú
dobbantott… De ki emlékszik már ilyenekre? Míg korábban a hatalmi lánc, a
triumvirátusok és a szövetségek építésén volt a hangsúly, most ismét az
egyszemélyes erőfitogtatásokon van a hangsúly, cseppet sem szembe menve az
eddigi kötethalmokon felépített logikával. Hamilton inkább megmaradt a szem, és
hajszíneknél, ami lényegesebb, mint a cselekmény előzményei, amire fűzi a
további köteteit.
„- Megint az a „mi van, ha élvezem a gyilkolást, akkor biztosan rossz ember vagyok” pillanat van – mondta Nicky Edwardnak.– Ha élvezzük, hát élvezzük – bólintott Edward, mintha az egész totálisan logikus lenne. – Az ember nem tudja befolyásolni, hogy mitől indul be. A lényeg, hogy ne ítélkezz, Anita, csak fogadd el! Szerettem volna ellentmondani, de az ostobaságnál is ostobább lett volna életem két szociopatájával vitába szállni.”
Mindennek ellenére szerettem ezt a könyvet, jobban, mint az előző 4 kötetet, de nem annyira, mint a 4-10. közötti köteteket. A Ragály végre tele van olyan természetfeletti okfejtésekkel, ami még a kezdet kezdetén merült fel a Szellemirtókkal való közös munka során, mikor Anita Dolph-ot oktatta ki természetfeletti biológiából, vagy éppen a nekromancia hátteréről. Régen, amikor elkezdtem a sorozatot pont az fogott meg benne, hogy mennyire komolyan veszi az általa felépített, bemutatott világot, és mindazt, ami különlegessé, egyedivé teszi azt. Sok kötettel ezelőtt izgultam végig szinte laponként a cselekményt, és szurkoltam a szereplőknek, hogy maximum kisebb sérülésekkel de túléljék az adott kalandot. A Ragálynál ez az érzés is visszaköszöntött. Hogy adok-e még esélyt Anitának és Hamiltonnak? Ha már 22. kötetet elkalandoztam velük, úgy gondolom nem most adom fel, elég kitartó ember vagyok. Sőt az a hír járja, hogy a következő kötetek még inkább passzolnak az alap kötetek cselekményéhez. Edward pedig nemsokára megint megjelenik, lehet, hogy Bernardo és Olaf is követi? Ezt ki kellene derítenem…
Kedvenc idézet:
„Ha én lennék a lány, már rég terhesek lennénk – kottyant közbe Nathaniel.”
„A naplemente csodásan rózsaszínre, lilára és sápadtvörösre festett mindent, mintha valami diszkókirálynő kente volna szét a rúzsát a nyugati ég alján, és az ott lángra lobbant.”
Értékelés:
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése