Khalepa ta kala - Cassandra Clare: A herceg

Tessa egyik napról a másikra nem csak földrészt váltott, hanem egy teljesen más világba csöppent. Minél több időt tölt az Árnyvilág titkos szegleteinek megismerésével, az annál jobban magába burkolja és már szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy volt élet London, az Intézet és az Árnyvadászok előtt. Vagy éppen Will előtt, aki megalázta, vérig sértette, kinevette és befészkelte magát minden egyes gondolatába, és ami a legrosszabb, úgy tűnik, hogy a lány szívébe is. Vagy mégsem? Tessa eddig csak úgy tekint Jemre, mint a levegőre, aki láthatatlanul, de mindig jelen van, és nélküle elképzelhetetlen az élet. Minél több időt tölt vele, a fiú annál nélkülözhetetlenebbé válik Tessa számára. Vajon megosztható egy női szív, vagy törvényszerűen ketté kell hasítani? Megéri-e szenvedni, amikor közeleg a vég? És akar-e egyáltalán fél szívvel élni, ha még túl is éli az utolsó összecsapást?

Honnan:

IMÁDOM a Cassandra Clare mondatainak szövetéből a fejemben kibontakozó képeket, érzéseket és a sebeket is, amiket szavaival ejteni tud az olvasója lelkén.

Gondolatok:

Ami már első olvasásnál is szembeötlő volt az a lassú kezdés, ami után az írónő a történet folyamán jó sokáig nem is akart sebességet váltani. Fokozatos intenzitás jellemzi a kötetet, amihez természetesen jól felépített cselekményváz társul. Claretől megszokhattuk, hogy átgondolja a történeteinek minden egyes jelenetét, és általában nem használ üres, vakjáratokat. Ez sajnos már nem igazán mondható el a Bukott angyalok városánál, vagy az Elveszett lelkeknél :(. Jobban karakterizáltak a szereplők, több érzelem jelentkezik a részükről a cselekményváz elvesztése nélkül. A karakterek beszélgetései, érzelmi vasútjai nagyban sodorják előre az eseményeket, bár nem azt a fajta eseményszálat ami az Árnyvilágot fenyegető erőket mozgatja, de életük alakulásában mindenesetre igen jelentős változásokat eredményeznek ezek az apró jelenetmorzsák. Ami személy szerint még mindig nagyon zavar, és sok esetben ki is taszít a kellemes téblábolásból Tessa világában, az a kornak nem megfelelő szleng alkalmazása. Olyan sokszor használ pl.: Magnus olyan szavakat, amiket egy Aleck-el való szóváltás közben még elviselnék, de egy Willel folytatott mélyenszántó értekezés közben annyira nem odavalónak érzek, mint húslevesben a csokoládét.

„- Egy másik ember szerepét kell eljátszanom nap mint nap reggeltől estig. Egy keserű, gonosz és kegyetlen emberét...

– Én bírlak ilyennek. És ne mondd, hogy nem élvezed te is legalább egy kicsit, amikor az ördögöt alakítod, Will Herondale.”

És bár sok esetben lehet az ilyen baleseteket a fordító számlájára írni, Kamper Gergelyt inkább a precizitásáról és pontosságáról ismerjük, nem pedig a banális hibák nagymesterét látjuk benne. A könyv értékében számomra ezek a botlások okozzák a legnagyobb csalódási faktort.

Clare mélyebben bevezet a maga alkotta viktoriánus és mágikus világba, a korábbi előkészítésen táptalajt fogtak, most a folytatásban az eddig meg nem ismert részletekbe kalauzol el. A korábban részletezett elemeket csak utalásképp említi, nem merül el bennük ismételten, inkább az újdonságok dominálnak hála az Angyalnak.

„Érzem, hogy feloldódom, hogy beleolvadok a semmibe, mert létezik-e egyáltalán az ember, ha egyáltalán senki sem törődik vele?”

Sajnálatos dolog, hogy megmarad az érzés, mintha más könyveket írna át az írónő, és abba a cselekményvázba illesztené be a szereplőit. Gondoljunk csak a Két város regényére, amire még számtalanszor utal is, és hoz párhuzamot annak egyes szereplői és saját maga alkotta karakterei között. Ez sajnálatos dolog, hiszen megerősödik az érzés, hogy fogytán van a kreativitásnak, amit az Elveszett lelkek városában végérvényesen megerősített bennem. És itt van a kérdés, ami nem hagy nyugodni: Hogy mégis mit szeretne elérni??? Mert jelen állás szerint ezt megállapítani nagyon nehezen tudom. Lehet, hogy az általa kialakított világból nem mer kiszakadni, hiszen másik közegben nem tudna ilyen komfortosan mozogni, mint az óvodások, akik a hazafele vezető beléjük vert, monoton, egysíkú útvonalat ismerik, de ha azt elveszik tőlük összetörnek, és zokogva az útpadkán ülve mondogatják, hogy máshogy nem tudnak hazajutni. Talán Clare is inkább vállalja, hogy az általa ismert úton termeli ki a középszerűre redukálódott történeteit, ahelyett, hogy a bizonytalant választva talán elbukjon… Ez a kérdéskör, még Az angyal olvasásakor merült fel, az Elveszett lelkeknél pedig kicsúcsosodott, miközben A herceg nagy kedvencemmé lett a kisék ellenére.

„– Beszélj egy kicsit mandarinul!

Jem gyorsan mondott valamit, amiben egy csomó levegős magánhangzó és mássalhangzó mosódott össze, miközben dallamosan emelkedett és süllyedt a hangja: – Ni hen piao liang.

– És ez mit jelent?

– Azt, hogy bomlik a hajad.”

Bár nem vagyok romantikus alkat, akik közelebbről ismernek, minden ilyenfajta irományt eltávolítanak a kezeim közül, nehogy spontán meggyúljanak, mint szentségtörő mini máglyák, mégis a legjobban Jem és Tessa jelenetét élveztem. Igen, elérte az én zsémbes szívemet is az a kedves jelenet, ami közöttük zajlott le. Mindemellett pedig megerősödött bennem a Team Jem életérzés, aminek magja az első kötetnél megvetemedett a lelkemben. Willt mindenki bánatára nem szerettem meg még mindig, engem zavar, sokszor too much, akármilyen poén herold nagyon ritkán tud megnevettetni, és szívtelenség Inka a neved, de meghatni is ritkán tud.

Clare belekóstol két lehetséges szálba és viszonylag le is zárja azokat, nem hagyva kérdéseket vagy mégis? Mindenesetre érdekes és személy szerint jobban is örülök neki. Jobban elvarázsolt, és megvett magának. És ami a fő felkerült a kedvencek közé! Kell ennél több?

LEG-EK:

A legjobban szeretem: a fejezetek elején lévő verstöredékek

A legédesebb jelenet: Tessa és Jem a fiú szobájában

A legkifacsartabb ötlet: Will átka

A legviccesebb jelenet: Magnus bevallja Camille-nak, hogy „szerelmes” Willbe

A legundorítóbb szereplő: Benedict Lightwood

A legjobban a szívembe zártalak páros: Gideon és Sophie

A legkevésbé szeretett szereplő: Will

A leginkább olvastam volna még rólad szereplő: Henry

A leg”nemvártabb” jelenet: Tessa vs. piszkavas

A legszebb kapocs: Will és Jem kapcsolata

A legátütőbb mondat: „Jem az én nagy bűnöm – felelte Will.”

Értékelés:

Kedvenc rész:

„Démonhimlő, ó, démonhimlő

Vajon hogyan kaptad el?

Elmentél a rosszhírű negyedbe,

Ahonnan mindenki elszelel.

Démonhimlő, ó, démonhimlő,

én végig tudtam, emberek,

Azért írtam ezt a kis dalt, mert

Igazam volt: ti tévedtetek!”