Karen Marie Moning: Rossz hold kelt fel

Honnan: Újraolvasás, mert most Apokalipszis és Moning hangulatban vagyok. A történet: MacKayla Lane O’connor már sok mindent túlélt. A testvére elvesztését, az élete alapjainak romba dőlését, egy halálosnak tűnő összeütközést N-nel és bandájával, egy még halálosabb találkozást külön bejáratú Kaszásával, és természetesen minden nap elviseli ÁS Barronst. Mit veszíthet, és mit kaphat még a megszállás alatt álló Dublintól, ami mit sem sejt megszállottságáról? Állnak-e még a falak Halloween után, és marad-e még Mac életének olyan darabja, amitől nem foszthatják meg? 

Gondolatok:

A fantasy könyvekkel kapcsolatban az elvetemült olvasóknak hatalmas elvárásaik vannak. Elvárjuk, hogy már az első szavak elsodorjanak egy különleges világba, amely tele van mágiával, varázslatos lényekkel, villámsebhelyes kisfiúkkal, halálos küldetésekkel, Mordor tüzével, dimenzióváltó ruhásszekrényekkel, lovagokkal, trónokért vetélkedő többszörösen sérült karakterekkel, akikkel azonosulni tudunk, vagy nem. Mindent elvárunk a könyvtől, azt is, ami a képzeletünk határán túl létezik. Mindent akarunk, és ha hasonlóságot vélünk felfedezni szarkasztikus hangon duruzsolni kezd egy hang a fülünkben, olyan bűnre hívva fel a figyelmünket, ami már évezredek óta minden írott, és íratlan törvény szerint bűn: lopás. Nehéz újszerű történettel találkozni, egy olyan korban, amikor már minden lerágott csontnak tűnik, ahol az ember úgy érzi, hogy a filmrendezők nem tudnak új, komplex, a család minden tagját becsábító filmeket alkotni, csupán könyveket/képregényeket visznek széles vászonra, amiket a szerzők innen-onnan összeollóztak. Szkeptikusak vagyunk az újjal szemben, főleg akkor, amikor a legtöbb író fantasyt alkot, valljuk be, hogy teszik ezt kisebb nagyobb sikerrel. Karen Marie Moningban többek között azt szeretem, hogy tudja, mikor kell valamit abbahagynia, legalábbis az eddigi hazai megjelenései alapján tudok ezzel a véleménnyel élni. Még nem érzem azt a fajta taszító érzést vele kapcsolatban, amit Cassandra Clare olyan hat éve elért nálam a szerkesztést nem látott könyvmonstrumaival, amelyek egy olyan világban játszódnak, ahonnan maga az író nem tud kiszakadni, miközben már nem találja azt a fajta pusztító írói erőt, ami az alap – és véleményem szerint folytatást nem igénylő – három kötetében még fellelhető (értem ezalatt a Végzet ereklyéi 3+3 kötetének utóbbi hármasát, a többiről meg ne is beszéljünk…). Egy szóval Moning nem egy kifulladt író, aki már nem érti, sőt mi több, elfelejtette karakterei mozgatórugóit, és eredeti jellemét. Továbbá, nem az olvasók megkopasztására hajt, újabb és újabb mondathalmaz raktárakkal (kiemelem még egyszer az itthon jelenleg magyarul kiadott köteteiről beszélek).

„Csak egyetlen kérdés számít, Ms. Lane, és ez az, amit soha nincs ideje megkérdezni. Az emberek különböző mértékben képesek viselni az igazságot. A többségük azzal tölti az egész életét, hogy hazugságok bonyolult hálóját szövögeti, lemond a szabadságáról, és bármit azért, hogy biztonságban érezze magát. Az az ember, aki igazán él, csak ritkán részesül a biztonság értékes pillanataival, amelyre hidegen tekinthet, ez teszi azzá, aki. Ez teszi gyengévé vagy erőssé, élővé vagy halottá. Lássuk, hogy maga melyik. Mennyi igazságot képes elviselni Ms. Lane?” 

 

Nincsen új, „szuperfurcsa” világteremtés, csak a mi megszokott mindennapi életünket csapkodja meg egy kis szenvedéssel, mágiával, kétségbeeséssel, különleges fajokkal, önutálattal és pszichologikus, monológokba oltott ön/útkerséssel. Egy újabb Eat, pray, love mondhatnánk, mikor a hős életében történik valami borzalom, amivel meg kell birkóznia és közben egyúttal felfedezi magát, helyét a világban, amivel megalapozza a jövőjét. Csak annyi a különbség a két sztori között, hogy Moningnál kapott egy kis mágikus beütést. Azt is szeretem a Tündérkrónikákban, hogy nincs időben behatárolva. Mac naplóját olvasva azt is hihetem, hogy ezek az események pont most történnek a világunkban, vagy pedig még meg sem történtek, és csak egy Teleportáló Ezüstön keresztül kerültek a múlt Világ lakóinak kezébe, hogy figyelmeztessék őket a veszélyekre, azért, hogy tudjunk tenni ellenük. Egy kézikönyv a jövőhöz, a Shiede látók könyvtárának értékes kötetei. 

„Fura, hogy amikor minden a legsötétebbnek tűnik, a legváratlanabb helyeken jelenik meg a szépség.”

 

Aki olvasta az előző három kötetet, tisztában van már az írónő briliáns stílusával, Mac karakterfejlődésének folyamatosságával, Barrons zord eleganciájával, és az Unseeliek sötét, komor éhségével. A harmadik kötet vége azonban az elevenünkbe vág. Észveszejtően nyers, minket, olvasókat is zsigerileg felkavar és kétségek közé hajít. Tipikus „Holafolytatásmertazonnalolvasniakarooom!” érzéssel hagytuk abba az utolsó oldalt és ejtettük le a könyvet, majd kaptuk fel újra, hogy ellenőrizzük nem lapul-e még valahol egy kósza szikra, vagy egy lapok közül kirázható Árny. 

„A testhez hasonlóan a lélek is küzd, hogy regenerálódjon. Ahogy a sejtek is harcolnak a fertőzések ellen, legyőzik a betegségeket, úgy a lélek is figyelemre méltó ellenálló képességgel rendelkezik. Tudja, mikor éri sérülés, tudja, meddig lehet elviselni a károkat. Ha túl komolynak ítéli a sérülést, burkot von a seb köré, ahogy a testben is ciszta jelenik meg a fertőzés körül, egészen addig, amíg el nem érkezik az idő, hogy foglalkozzon a problémával. Néhány ember esetében ez soha nem következik be. Néhányan sérültek maradnak, örökre megtörnek.”

 

Ez a fajta brutalitás és erő a negyedik kötetben is folytatódik. Az írónő nehéz témába nyúlt, amire kíváncsi voltam, hogy hogyan kezeli, miként élteti meg a hősével és mit fog közvetíteni az olvasóknak. A kötetben a tagadás, a dolgok távolról szemlélése, és válaszfallal való elzárása váltakozik, hiszen ezek az érzések uralják Mac-et is az őt ért brutalitással, és megfosztottság érzésével szemben. Az olvasó tisztában van azzal, hogy egy idő után Mack is, és a történet is robbanni fog. Szükséges hosszabban foglakozni a történtekkel, azonban ennek is ülepednie kell, időnek kell eltelnie. Tisztelem Moningot, hogy bevállalta a karakterének fizikai és pszichés szétcincálását, amit korábban már enyhén sejtetett. Már önmagában azzal, hogy ennyire véresen brutálissá, és sebekkel tarkítottá teszi hőseinek életét látható, hogy ugyanolyan kegyetlenül ír, mint, amilyen kegyetlenül és fordulatosan bánik velünk az élet. Ettől is valóságosabbá teszi a világát, és mi olvasók még inkább azonosulhatunk karakterei dilemmáival, fájdalmával, vagy éppen őrületével. És ha azt hisszük, hogy már mindent láttunk, minden szenvedésen, kínon túljutottunk csak áltatjuk magunkat. Barossosan az illúziók haszontalan képeivel fárasztjuk magunkat. A Rossz hold kelt fel csak a kezdete Mac őrült utazásának a betetőzése Az új nap virrad-ban köszönt ránk. És a legyőzött olvasó nem tehet mást, kénytelen felnyúlni a polcra, leemelni a befejező kötetet és beleveti magát. 

Kedvenc idézet:

„Te hagysz el engem, szivárvány lány.”

 

„Mindegy, hány ember vesz körül minket, mindegy, mennyi barátunk és családtagunk szeret bennünket, és mindegy, hányan szeretnek viszont, a születésünk és a halálunk pillanatában egyedül vagyunk. Senki sem jött velünk, és senki sem megy velünk. Ez egyszemélyes utazás.”

 

„Már nem vagyunk állatok. Van „nevünk”.” „Én azt mondom: válassz jobb filmeket, edd meg a zöldséget, használj fogselymet, és tiszteld önmagadat, mert ha te nem teszed, más sem fog tisztelni.”

Értékelés: