2013. szeptember 23., hétfő

Cassandra Clare: City of Lost Souls

Bejegyezte: Inka dátum: 21:58 0 megjegyzés
Amikor már úgy tűnik, hogy minden rendben van, na olyankor üt be a krach. Clary és Jace azt hitte, hogy most már tényleg minden túlestek. Újra, félelem nélkül tudnak szeretni, őszintén bevallják egymásnak a legnagyobb félelmeiket és úgy tűnik, minden visszatér abba a szörnyűségesen lélekemelő pillanatba, amikor minden a helyére került. Ezután a fiú eltűnik, a lány egyedül marad, párban a hiánnyal és az űrrel. Clarynek minden erejére, vakmerőségére, és képességére szüksége van, hogy megküzdjön azokkal, akik feladták Jace keresését. Ezer teória, rémkép cikázik a szeme előtt ébren és álmok között hánykódva is. De a valóság mindennél kegyetlenebb. Valósággá válhat egy elejtett rémkép? Megtörténhet az elképzelhetetlen? Méregbe mártott igazság, vagy csak kifordított hazugság a Tündérek udvarában elhangzó mondat, miszerint: „Gyakran megtörténik, hogy mire valami értékes, amit elvesztettünk, előkerül, már nem olyan, mint amikor utoljára láttuk.”

Honnan: Cassandra Clare az egyik kedvenc íróm! ^.^
Kontra:
Hagy kezdjem a problémáimmal, és utána térjünk át a kellemesebb dolgokra. A legjobb hasonlatot erre a kötetre az animék világából tudnám hozni, mert mint ahogy Clary és Simon én is egy anime, manga fan vagyok. Van egy kedves, a vérfertőző szálával a Csontvárossal rokon lelkületű animém a Vampire Knight. Ennek a második évadával számomra párhuzamos szálon mozog az Elveszett lelkek városa. Hogy miért is? Mind a kettőnél az előzményt imádtam, a folytatás azonban már hagyott némi kívánni valót maga után. Ha az előzmény színes, akkor a folytatás fekete-fehér. Miért? Mert tele van visszaemlékezésekkel, a korábbi részekből átemelt részekkel, elmerengésekkel, párhuzamokkal és utalásokkal. Az animénél ennek az oka a költségvetési hiány volt –mellesleg tényleg az évad 2/3-a szürke az átvágott jelenetektől-, Clare esetében ezt a nyomás és a megrekedés számlájára írom. A nyomás hatalmas, hiszen olvasók tömegeit győzte meg, tette rajongójává, és kápráztatta el három köteten keresztül. Perzselt, robbantott, tört és gyilkolt. Ezzel pedig korunk egyik legjobb YA fantasy írójává vált. A folytatástól féltem és bár nem hozta a számomra megszokott színvonalat, még mindig teljes szívvel szerettem. Most viszont, - én sajnálom a legjobban - nem tudtam tiszta szívemből szeretni a könyvet.
Picit, mintha megrekedt és kiüresedett volna az írónő, lehet, hogy ezért éreztem erőltetettnek néhol a történetet. Mintha előtte lett volna egy számláló, és minden egyes megírt oldal után ütött volna rajta egyet, hogy biztos meglegyen a kvóta. Míg a Bukott angyalok városa vékonyabb, de tartalmilag korrektebb, addig Elveszett lelkek városa, terjengősebb és szétcsúszottabb lett, bár tartotta az eddig megszokott limitet. Olyan mintha Clare erői máshol lennének lekötve, mintha valami elvonná a figyelmet az elsőszülöttjének terelgetésétől, és így nem tudná hozni a saját maga által magasra rakott mércét. A kötet rengeteg elemében rokona a kezdő írói korszakában közzétett Harry Potter fanfictionjének, amit itt fordulatokkal, és átfedésekkel színesít, és kuszál össze, mégis az eddigi írásait ismerőket összezavarja vele. Elkezdtem aggódni, hogy valami baj van, hogy már elfogyott a muníció, amiből az írónő dolgozik, és áttér a sablonosságra az egyediség kárára. Milyen rossz is ilyen gondolatokkal megküzdeni olvasás közben, igaz? Ez a terelő erő, ami elvonta a figyelmemet, eddig soha nem volt jelen olvasás közben, mégis a könyvből szivárgott ki, és tett kételkedővé, passzívvá, nem olyan nyitottá, mint máskor, mikor kedvencem írását tartom a kezeim között.

„- Clary? – Jace félrebillentett fejjel tanulmányozta a lány arcát. – Ugye… ugye, szeretsz még?
- Én Jace Lightwoodot szeretem – felelte Clary. – Azt nem tudom, te ki vagy.”

Mindezek mellett az is furcsa volt, hogy folyamatosan olyan érzésem volt, mintha mindent, aminek nem hagyott folyást az előző kötetekben szabadon engedi, és fékezhetetlenül ad neki utat. Így szabadultak ki palackjukból a hormonok, okozva nem kevés csókcsatát, perszelő vagy éppen lángoló jelenetet, az olvasóban meg üzemzavart, ezek felfogásában, értelmezésében és megértésében.  A megszokott könnyedség viszont valahol gúzsba kötve, elzárva maradt.  Talán ez hiányzott a legjobban. 

Pro: 
És ahogy ígértem térjünk át a jó dolgokra, hiszen a kételyek útja mentén egy csomó csoda is körülvett, amikről nem lenne szép megfeledkeznem. A cselekmény lelassul, és jobban a karakterek kerülnek a középpontba. A történetvezetés helyébe az egyes szereplők kapcsolatai, életükben bekövetkezett szakadások, drámák és lelki törések kerülnek előtérbe. Az emberi életre nyíló számtalan ablakot tár ki az írónő. Van itt: egymásra találás, bimbózó vonzalom, elveszettnek hitt szerelem, szakítás, halál, reménykedés, fájó csalódás, mérhetetlen veszteség. Az írónő játszadozik a szereplői érzelmi skáláival, és közben borzolgatja az olvasó idegeit is. Lélektanilag rendkívüli hatással bírt eddig is, most a mini történések a történetben szálakkal még inkább finomított, és csiszolt a technikáján. Még jobban árnyalja a szereplőit, olyan oldalakat mutat meg a figurákból, amit eddig még nem láthattunk, ettől lesz még meglepetésszerűbb és meghökkentőbb a hatás. Mindenkinek szembe kell néznie a maga démonaival, és sokszor nem éppen győztesen kerülnek ki a viadalból. Furcsa volt látni Claryt, mint a legdominánsabb karaktert a történetben, ahogy kiemelkedett még Jace mellett is, mikor máskor inkább, mint egyenlő fél jelent meg. De a többiek is okoznak szemöldökráncolásokat, grimaszokat, mosolyokat, és könnyeket.

„A fiúból csak üres héj maradt, amit Clary vágyakkal, álmokkal, szerelemmel töltött meg.”

Imádtam, hogy kettévált a nagy csapat, és osztódtak „jók” és „rosszak” táborára. A leginkább Clary és Sebastian jeleneteit élveztem. Hogy miért? Mert Clary amúgy is roncsolódott lelke folyamatos kétségeknek, meglepődéseknek és játszmáknak volt kitéve. A két testvér kapcsolatának formálódását élvezet volt olvasni. Clare Sebastian alakjával annyi kérdést, fejtörést, bosszúságot, gyűlöletet, szánalmat és még sorolhatnám mennyi érzést vált ki, hogy már ezért egy fogalom a srác. Nem osztályozható, gonosz, és üres, de makacs, hisztis, úgyhogy nem egy igazán vezető, bad ass fő gonosz. Szeretetéhes és vágyódó, közben pedig nagyon, de nagyon beteg. Talán ő a legösszetettebb és legösszetörtebb szereplő, aki senkinek sem kell, mégis tartozni akar valahova és inkább a könnyebb utat választja. Számomra még mindig megfoghatatlan, úgyhogy végső ítéletet majd csak a hatodik kötet után tudok róla mondani. Apró dolgokkal fogott meg magának Clare, a töretlen gyönyörű leírásával, amik a színeikkel magukba szippantanak, és sodornak szavakon, mondatokon és lapokon keresztül. A világgal, amiből nem tudok szabadulni, és nem is akarok, még ha a folytatások olyannak érződnek is mintha erős fanfiction alkotások lennének. Megmarad a kedvenc írómnak, és mint eddig mindig, most is töretlenül várom a következő alkotását.

„- És mi van, ha én ölöm meg?
- Az én szívem a te szíved – felelte a fiú. – Az én kezem a te kezed.”

Összefoglaló a számomra „LEG…” pillanatokról és szereplőkről. FIGYELEM! SPOILER VESZÉLY! TOVÁBBOLVASÁS CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE!
A legkétségbeesettebb veszekedés: Alec és Magnus között a kapcsolatukba befészkelődő harmadik félről: a  hallhatatlanságról
A legfájóbb jelenet(ek): folyamatos szembesülés a kiüresedett Jace-el
A legfeszültebb jelenet: Sebastian és Jocelyn találkozása
A legédesebb jelenet: Simon esti meséje Izzynek
A legviccesebb jelenet: Izzy részegen
A leg „de behúznék egyet” jelenet: Sebastian és Clary véres, verekedős jelenete
A legmeghökkentőbb jelenet: Magnus és Alec szakítása
A leg ” nem döbbentem meg” jelenet: Jace életben marad
A leg „nem tudom hova tenni” jelenet: Maureen ténykedése, és bejelentése
A legátütőbb mondat:Azt kérdezted, kié vagyok.”
A leg feleslegesebb páros: Maia és Jordan
A legsemlegesebb szereplő: Maryse
A leg „de megszottyongatnálak, mert olyan szerencsétlen vagy” szereplő: Alec
A leg „nem tudlak hova tenni” szereplő: Sebastian
A leg „nem szeretlek” szereplő: Jocelyn, a Tündérek udvarának királynője
A leghiányoltabb karakter: Luke, Church
A leginkább „együtt szeretnélek látni” páros: Simon/Izzy, Sebastian/Clary


A könyvért külön köszönet a Könyvmolyképző kiadónak!

Értékelés:

Kedvenc rész:
„- Simon?
- Igen?
- Mesélsz nekem valamit?
A fiú pislantott egyet.
- Mit meséljek?
- Olyat, amiben a jófiúk győznek, a rosszfiúk meg veszítenek. És halottak is maradnak.
- Aha, szóval valami hagyományos mesére gondolsz? – kérdezte. Kutatott az emlékeiben. A klasszikus meséknek csak a Disney-féle változatát ismerte, és először a kis hableány jelent meg előtte a kagylóból készült melltartójával. Nyolcéves korában kicsit bele volt zúgva Arielle-be. Nem mintha ez lett volna a legmegfelelőbb pillanat, hogy erről említést tegyen.
- Nem. – Isabelle hangja alig volt több sóhajtásnál. – Azokat tanuljuk az iskolában… A varázslatból sok minden valódi… mindegy. Olyat szeretnék, amit még nem ismerek.
- Értem. Tudok egy jót. – Simon megsimogatta Isabelle haját, a lány pillái a nyakát csiklandozták, ahogy becsukta a szemét. – Réges-régen, egy messzi, messzi galaxisban…”

Tiffany Reisz: A herceg

Bejegyezte: Inka dátum: 21:19 0 megjegyzés
„Álmodtak egy ilyen lányról, álmodtak, de soha nem merték remélni, hogy tényleg létezik. Az egyetlen lány, aki vadabb és veszélyesebb, mint ők ketten együtt… És Søren megtalálta. És megosztozik rajta vele.”
Az álmok veszélyesek. Elszakíthatnak a realitástól, megbabonázhatnak, mohóvá és elégedetlenné tehetnek bennünket a valósággal és a jelenünkkel szemben. Az álmok, amik valósággá válnak pedig elhozhatják a földi poklot, és eltörölhetnek mindent, amit addig a magunkénak tudhattunk. A legtisztábban ezzel Kingsley a francia dom, az Alvilág sötétségében megbúvó bábmester, a Nyolcadik Kör feje van tisztában. Kingnek egyszer mindene megvolt, majd egy pillanat alatt el is vesztette, így az addigi flörtölése a halállal szenvedélyes viszonyba csapott át. Ha az embernek nincs veszteni valója könnyedén néz farkasszemet a nagy Kaszással. Az évekig tartó haláltangó után cseppet sem veszélytelenebb világot épít fel magának, megszületik a játszótér, a nagy mű, amit tálcán kínál fel a leggyűlöltebb és egykor a Világot jelentő személy számára. A játszótér megkapja szadista istenét Sørent, aki egykor a mindenséget jelentette, szenvedélyt, fájdalmat és hitet. Ha minden elveszik, marad a remény, kísérőjéül pedig társul egy álom, ami több évtized távolából életre kel, és elvesz mindent, még a reményt is. Egy rémálom, ami nevet visel: Nora Sutherlin.

Honnan: I.M.Á.D.O.M. az írónőt, és minden betűt, amit papírra vet!
Gondolatok:
Brutálisan erős sorozat, ami mar, mint a wasabi és csontig hasít, mint egy méregdrága filéző kés. Sokkoló, mint egy frontális baleset, ahol az olvasó katasztrófa turistának érzi magát. Még ha akarná, sem tudná levenni a szemét a szétszakadt roncsokról és a vérben ázó sérültekről. Egyszerűen lefagyaszt és nem enged addig mozogni, amíg az utolsó sorok is el nem fogytak. Szadista, és piszkosul élvezi, hogy kínozhat, igazi első osztályú dom a domok között ez a kötet. Nem kérdés, hogy az év legnagyobb meglepetése, és pozitív csalódása számomra Reisz volt. Elemi erővel csapódott könyvmoly életembe mind az írónő, mind a könyvei, és az általuk okozott becsapódáskor felvillanó fényár hatása még mindig kitart; így csak éles, és mellbevágó élményekkel leszek gazdagabb minden egyes alkalommal, hogy ha valamilyen formában ismételten találkozom velük.

„Søren lakomákat tálalt elé, melyekből Eleanor csak csipegetett, miközben Kingsley felfalta a morzsákat a padlóról.”

Olyan szereplőkkel vagy együtt, akiket már az első pillanattól kezdve mélyebben meg akartál ismerni, esetleg vissza akartál kapni, össze akartál hozni, vagy egyszerűen ki akartál élvezni. Nora jött és lehengerelt A szirénben, meggyőzött Az angyalban és most kétségek között hagyott A hercegben. De nem ő volt az egyetlen. Kingsley már első találkozásunkkor magához láncolt, és ugyanezzel a törhetetlen acéllal be is vonta magát, mint egy rovar, ami védi, és nem hagyja sérülni a testét, vagy éppen láttatni a sérüléseket. A várakozás kifizetődött. A páncél megnyílt, és King kitárulkozott, felfedve a sérüléseket, amik keresztül kasul szabdalták, és örökre megmaradtak láthatatlanul, mélyen a felszín alatt. A herceg teljesen az ő kötete lett, és ez nem csak annak köszönhető, hogy 2/3-a a történetnek az ő és Søren kapcsolatát, lelki vívódását és törését foglalja magába. Számomra teljesen mellékessé vált Nora és Wes szála, hiába ők az egyik kedvenc párosom már a kezdetek óta. Megszerettem Kinget a fájó, féktelen, érzelmes lelkével, és ez az érzés a sorok és oldalak nyomán egyre mélyült. Alig vártam, hogy az ő szemén keresztül láthassak, mégis most teljesen összezavart. Az eddigi gondolataimat, és meggyőződéseimet kidobhatom a kukába, ugyanis árnyaltabbá vált minden. Olyan, mint ha egy kép más megvilágításba kerülne, egyes dolgok, amik eddig megbújtak a homályban előrébb kerültek volna, mások pedig visszahúzódtak a sötétségbe. Kiismerhetetlenek a szereplők, bonyolultak és konkrét, pontosan körülhatárolást, amivel az alakjuknak megfelelő helyre pászíthatnánk őket nem kapunk. Ettől válik még izgalmasabbá a regényfolyam. A szubjektív jellemrajzok, annyira konkrétak, de mégis zavarba ejtően nem fedik egymást, mikor összetalálkoznak, hogy felőrlik, bosszantják és zsigerileg feszélyezik az olvasót. Legszívesebben a lapok közé lépne, mint szereplő, hogy a saját meglátása szerint értékeljen mindenkit. Søren így maradt egy rejtély számomra még három kötet után is, és hiába érződik King féltékenysége Nora iránt nézőpontjában, a volt szeretőjéről elfogulatlanul nyilatkozik, mégis másképp, mint a korábbiakban a nő. Megőrjít Reisz ezzel, és a függővégeivel is, aminek nyomán a könyvei és az idegeim is rongyossá válnak.

„Azt kívánta, hogy a világ matematikája bárcsak olyan lenne, mint a szívé – hogy az, hogy a szerelme és gyűlölete éppen egyforma mértékű, azt jelentené, hogy semmit nem érez, nem pedig azt, hogy az érzései kétszeresére nőnek.”

A fejezeteknél lázadsz, mikor véget ér egy nézőpont, majd a következőből akarsz többet, és így tovább. A bőség egyszerűen zavarba ejtő, nem tudsz betelni vele, és ami a legmegdöbbentőbb, hogy nem is akarsz. A mesteri alakformálás mellett, bravúrosan zsonglőrködik az idő és a helyszínek egységeinek váltakozásával, a sajátos ütemének köszönhetően kap egyfajta külön lüktetést a regény, egymás mellett dobogó három pici
szív alakít ki egy sajátos ütemet, amitől A herceg elkülönül az elődeitől;  miközben megmarad a megszokott töretlenül gyönyörű írásmód. Az írónő megkímél egyes jelenetektől, tudja, hogy mennyi a legtöbb olvasó erőszak, kegyetlenség és brutalitás tűrési határa, így nem feszíti túl a húrt, - pl.: King és Søren ismételt együttléte esetében - átlépi az eseményeket, és csak az eredményt tárja elénk, minden mocskos kis részletet pedig az olvasó fantáziájára bíz. Egyetlen hibája a kötetnek, hogy kiszámíthatóbbra sikerült, mint az elődjei. Több a drámai szál, és a lelki seb, aminek alakítása lehet, hogy jobban elvonta az írónő figyelmét a sejtelmességtől.

„A szenvedély azt jelentette, amit Søren iránt érzett. A szenvedés pedig az volt, amit Søren okozott neki.”

Minden estre hegyeket ledöntő csalódást nem okozott, hiszen mellette megmaradt minden más, amit imádok benne, a pimaszság, a lélekölő kegyetlenség, az aprólékos részletesség, a látható és rejtett sérüléseket magukkal cipelő, összetett szereplők, és a végső telhetetlen érzést kiváltó utolsó sorok.
Úgyhogy a válaszom: Igen! Tiffany, kérek még!

A könyvért külön köszönet az Egmont kiadónak!

Értékelés:
Kedvenc rész:
„- Hány nyelven beszélsz?
- Nyolc.
- Én kétnyelvű vagyok. Az ilyet, mint te, hogy nevezik?
- Intelligens.”

„Lassan, remegő kézzel bontotta ki a levelet, és olvasta el az egyetlen szót az elefántcsontszínű levélpapíron.
Reviens.
Gyere vissza.
A levél aláírása egyetlen, kacskaringós, vízszintesen áthúzott S betű volt.”

„A pokol megfelel. Isten amúgy sem akarja, hogy többé köze legyen hozzánk.”

Tammara Webber: Easy

Bejegyezte: Inka dátum: 20:50 0 megjegyzés
Az első évek az egyetemen önmagukban is kegyetlenek. Ha ehhez még társul egy brutális szakítás, kizártság és összeomlás, úgy érezzük, hogy ennél rosszabb már nem is lehet. Pedig lehet. Jacquelin mindenen túlesett. Az élete szerelmének hitt fiú egy üres indokkal tette lapátra, és törte darabokra a szívét. A fiú sleppje ezután úgy tekint rá, mint egy szavatosságát vesztett tárgyra, és ejti a „szeméttelepre”, kutyába sem véve a lányt. És ami a legrosszabb, hogy mindent egy lapra tett fel, aminek a neve: Kennedy. A fiú, azzal, hogy módszeresen kiírta magát a lány életéből egyúttal a jövőjét is teljesen kilátástalanná tette, hiszen ő az álmait tette fel arra, hogy a fiút kövesse, egy olyan helyre, ahová nem tartozik és nem is akart tartozni soha. Hogy az élete ne legyen így is egy rakás romhalmaz, bekövetkezik az az este, ami mindent megváltoztat. Két férfi robban be az élete színterére, egy aki bántani akarj, és egy másik, aki megmenti, és hirtelen mindenhol ott van. De ki Lucas? Miért nem ismerős, és miért olyan vonzó mégis? Lehet, hogy ebben a zűrzavarban mégis minden válasz egyszerű?
 
Honnan: Csak jókat olvastam róla, mind idehaza, mind külföldi értékelőktől.
Pro:
Ami megfogott elsőre, maga a téma volt. Végre egy komoly szál, ami előzetes értékelések alapján briliánsan van kibontva. Egy történet, ami egyetemen játszódik, és nem csak emberpalántákról, és panaszos szerelmes sóhajokról szól. A kiadó honlapján fent levő részlet elolvasása után még inkább érdekelni kezdett a történet, a szereplők, és a kibontakozó cselekmény. Már az első jelenetek sokkolóak. Az írónő a támadás leírásával olyan mértékű belső feszültséget okoz, hogy zsigerileg szétrobbantja az olvasót. A pánik kipárolog a sorok közül, a félelem belemar az szívbe, a kétség eluralkodik a lelken. És ez az érzékletes helyzetleírás megmarad egészen a regény végéig. Tapinthatóvá teszi az írónő az érzéseket, a bizonytalanságot, a lelki terheket és a szétszakadó gondolatokat. Egyszerűen gyönyörűen ír. A romantikus jelenetei a betűkön keresztül perzselik az olvasó lelkét, mindamellett kedvesek és bájosak is, amit szó mi szó ilyen tüzes jeleneteknél nem vár az olvasó. Varázslatos és kegyetlen, sokszor szívszaggató, máskor viszont szívdobogtató, és sosem tudod milyen támadás ér a következő bekezdésben. Kiszámíthatatlan és így nem válik sablonossá a történet. A karakterek személyében inkább embertípusokat vonultat fel az írónő, az árnyalás éppen csak megjelenik bennük, mégsem tartható hibának, hiszen nem kifejezetten a hatalmas karakterdrámákon van a hangsúly, vagy azok összeütközésén, hanem inkább a történeti szál sodró hatásán, és formálásán az egyes szereplők életére.

„Ami azt illeti, hogy itt van-e a helyed – talán okkal vagy itt, talán ok nélkül. Természettudományos megközelítéssel az utóbbira hajlok. De mindegy, kikeveredtél egy zsákutcából. Döntöttél, most hozd ki belőle a lehető legjobbat! Mást nem tehetsz, nem igaz? Ennek jegyében most nekiülök, hogy fölkészüljek egy statisztikus mechanika zéhára. Ki tudja, hátha sikerül tudományosan bebizonyítanom, hogy az exed nem méltó hozzád, és pontosan ott vagy, ahol lenned kell.”
Kifejezetten tetszett, hogy az írónő rávilágít az emberi befolyásolhatóság életromboló hatásaira. Hogy mennyire képesek vagyunk alárendeli magunkat másoknak, érzéseknek, akaratoknak és céloknak, miközben már arra sem vagyunk képesek emlékezni, hogy mi mit szerettünk volna tenni az életünkkel, vagy éppen, hogy van önálló, saját, befolyásoktól mentes választási lehetőségünk is a sorsunk alakításában. Jacquelin egy új lehetőséget kap az élettől, mikor Kennedy szakít vele, azonban ezt a kvázi „ajándékot” csak később veszi észre, amikor már racionálisan képes elemezni, és számba venni az őt érő atrocitásokat. Szintén pozitívként élte meg, hogy az írónő kitér a szakítás társasági vonatkozására is. Jacquelin bár csak utóbb vette észre, de alárendelt fél volt a kapcsolatukban, amit rajta kívül mindenki más észrevett a társaságukban. Ez a „baráti” kör pedig, azon nyomban hátat fordított a gyengébb félnek, és az erősebb, társasági szempontból hasznosabb felé fordult. Eleinte sokkoló volt a lánynak, de egy idő után felül tudott emelkedni ezen a tényen. Érdekes, ahogy az írónő bemutatja, hogy mennyivel racionálisabban tudjuk szemlélni a bennünket körülvevő világot, és embereket egy-egy katasztrófa után, amikor megmutatják igazi arcukat, mi pedig nyitottabban szemléljük mindazt, amit képviselnek.

„A szerelem nem a józan ész hiánya,
hanem felülvizsgált, átgondolt,
fölhevített és a szív
formájához igazított józan ész.”

A mondanivaló mellett megmarad szórakoztatónak, érdekfeszítőnek, - főleg Landon és Lucas személyét illetően- bizonyos szinten hozza egy krimi izgalmát a kötet és közben megtölti melegséggel a bontakozó érzések szövete. Tele van mély tartalommal, ami vonzza az olvasói oldalam erre érzékeny felét, és valamilyen szinten ki is elégíti azt. Mégis von maga után kisebb nagyobb elégedetlenségeket is.

Kontra: 
Bár a mély tartalom miatt került fel az olvasási polcomra a könyv, mégsem hozta azt az elvárt hatást amit előre vártam. Számomra csalódás volt az érzékletes leírások után a főhősnő viselkedése. Tudom, hogy mindenki másképpen éli meg, hogy ha támadás, erőszak éri, azonban Jacquelinnél nem azt éreztem, hogy azért viselkedik úgy, mintha semmi sem történt volna vele, mert így akarja kitörölni annak az éjszakának az emlékét az életéből. Inkább az az érzés kerített hatalmába, hogy olyan, mint ha nem is érdekelné, hogy ez megesett vele. És az, hogy mással is megtörténhet, már csak a kötet második felében, - amikor megtörtént a baj - ért el a tudatáig. Addig pedig mivel volt elfoglalva? Hogyan tegyem magam túl azon, hogy egy faszkalap lapátra tett? Milyen búfelejtőt keressek magamnak? Jujj elkezdtek tombolni a hormonjaim! Számomra sokszor vált üressé az amúgy értelmes, és megfontoltnak szánt karakter. Az ő és Lucas jeleneteinél jelenlévő féket sem a lányt ért atrocitás gerjesztette, sőt, mint ha az írónő is megfeledkezett volna időközben, hogy mi is volt az eredeti kiindulópontja. Így többször ütött mellbe az érzés, hogy nem egy komoly érzelmi tartalmú könyvet lapozgatok, hanem egy könnyed romantikus ponyvát, ami nyomokban tartalmaz mély gondolatokat is. Nem tagadom Lucas szála vág, és mély sebet ejt, ami szívfacsaróan kegyetlenül bontakozik ki a szemünk előtt, hasonlóan az első fejezethez ez is a padlóra küldi az olvasót, mégis csupán egy maradandó nyomokat hagyó jégtábla a felbukkanó néhány mellett, miközben a csónakban hányódó olvasót körülveszi a szokványos vízözön, amin könnyedén elring, de komolyabb élményt nem tartogat számára. Ettől sajnos a könyv számomra egy-két jelenetet leszámítva nem vált kiemelkedővé, csupán átlagos maradt.

A könyvért külön köszönet a Könyvmolyképző kiadónak!

Értékelés:
Kedvenc rész:
„És hiányzol, nem is tudom, hogyan mondhatnám másképp: mind a ketten hiányzol.”

„Szinte égetett a csókja. Mintha betetoválná magát a bőröm alá.
Minden titkomat tudta, és én is az övéit.”

„Bármi történik is valakivel, másutt az élet megy tovább.”

2013. szeptember 2., hétfő

Jennifer L. Armentrout: Obszidián

Bejegyezte: Inka dátum: 12:38 0 megjegyzés
Idegesítő, frusztráló, tenyeret bizsergetően ütni való, ez mind egyben Daemon Black. Az új szomszéd, a szemtelenül jóképű idegen, aki mindaddig pirulást okozó gondolatok tárgya, amíg meg nem szólal. Igen mindez Daemon, akit Katynek el kell viselnie. Az eleinte oly vonzó srác pillanatok alatt le tudja rombolni az önérzetes lány türelmének, és jólneveltségének bástyáit. Hogy mennyi ideig képes elviselni egymást két olyan ember, akik saját bevallásuk szerint kölcsönösen utálják egymást, és mégis összezárásra kényszerülnek? Nem biztos, hogy sokáig marad mindkettejük összes agysejtje életben. Vagy csak az izzók sülnek ki, egyéb okok miatt…?
Honnan:
A fülszöveg a hibás, erre jött még a borító, majd az idézetek. Egyszerűen menthetetlenül csábító.
Gondolatok:
Azon gondolkoztam, mégis hogyan tudnám a legérzékletesebben kifejezni, hogy mégis milyen kapcsolat van a két főhős között. A legjobbnak ezt az egy mondatot találtam, a szavak erdejében. „Megöleltem, szorosan, ahogy csak bírtam, aztán el is eresztettem, mielőtt túlreagálja, és lehajít a szikláról.” Ez az egyetlen mondatocska tökéletesen kapja el a két szereplő közötti kapcsolat elemi erejű ellentétét és vonzását. Ha lehámozzuk a történet külső rétegeit, és elvonatkoztatunk minden egyes fantasy elemtől, és magától a YA bűvöletétől is egy igazi, ízig-vérig  szívózós sztorit kapunk, a klasszikus helyes pasi, aki egy igazi arrogáns tuskó és a szomszéd lány esetét. A „ha-meghúzod-a-hajam-beleboxolok-az-oldaladba” fiú lány harcokat az írónő megspécizte egy csöpet pararománccal, azonban nem mondható kifejezetten romantikus tinifantasynak mert lényegében a folyamatos szurka piszka mellett csak egy csók csattan el, ami után a szereplők megmaradnak ezután is a kutya macska barátságban.
És ez okozta az első pozitív csalódást a történetben. A szerző nem akar azonnal egy holtomiglan, holtodiglan szállal előállni, előre láthatólag tökéletesen felépítette már fejben az egyes kötetek sorrendjét, amelynek előrehaladásával, maguknak a szereplőknek a kapcsolata is szépen ível előre, helyenként remélhetőleg megkuszálva egy-két bonyodalommal. Féltem tőle, hogy megint egy „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”, vagy egy „első látásra beléd habarodom, és veled együtt akarok meghalni, ha kell már holnap” sztorit kapok. És igen már az első fejezeteknél beigazolódni látszott az elméletem, mikoris a félmeztelen férfi főhős ajtót nyit. Majd jött a fricska, vagy inkább nevezem gátnak, amit a két főhős személyisége ad: a kőbunkóság, és az önérzetesség csatája ez, ami az egész könyvön végigvonul. Bár a kémiai hatások fennállnak végig, ezek mégis kihasználatlanul parlagon hevernek, kivéve egy-két alkalmat. Még nincsenek kiaknázva a kínálkozó lehetőségek és az általuk generált következmények, amellyel rengeteg kínálkozó alkalmat, lehetőséget hagy
az írónő számára. Ezek mellett számomra még a szereplők sem teljesen kidolgozottak. Egy-egy embertípust kapunk csupán, akik részletgazdagsággal, és árnyalatokkal még egyáltalán nem rendelkeznek; remélhetőleg ez a hiány a folytatásban pótlásra kerül majd. Sajnos nem lehetett belelátni teljesen a főhősön kívül senkinek a gondolataiba az általuk viselt álarc alatti igazi személyiségébe, csak merő következtetéseket lehetett levonni a gondolataikról. Ezért is lehetne elmondani róluk, hogy rejtélyesen homályosak, aminek köszönhetően sötéten vonzóak. Bár szerintem nem éppen az író ügyességének köszönhetjük ezt, sokkal inkább annak, hogy nem fektetett kellő erőfeszítést a szereplői kialakításába. Ennek pedig a könyvre nem romboló, hanem éppen egy csöpp pozitív hatása lett, megesik ez a váratlan fordulat gyógyszereknél is, csak ne felejtsük kiszámíthatatlan mellékhatásokat is okozhatnak hosszú távon.

„– Bejön neked Simon? – Dühös mozdulattal szegte fel az állát, smaragdszín szeme szikrázott. –Ezt nem mondhatod komolyan!
Tétováztam.
– Csak nem féltékeny vagy? – Daemon félrenézett, én pedig megragadtam az alkalmat, hogy végre én üthetem bele az orrom valamibe. Előreléptem. Nem tért ki előlem, levegőt sem vett. – Féltékeny? Simonra? – ismételtem, aztán sokkal halkabban folytattam: – Egy emberre? Ez szégyen, Daemon!”

És ha már karakterek. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért is ragadta el annyira a kötet az olvasóközönséget, hogy már azonnal követelték a folytatást. A válasz pedig: Daemon Black. És, hogy miért? A hihetetlenül zöld szeméért, a kócos fekete hajáért vagy a csodás kockás hasáért? Egyik sem nyert. A megoldás egyszerű: azért mert egy bunkó, pont. Méghozzá egy szórakoztató bunkó (felkiátójel!), aki irgalmat nem ismerve szólogat be főhősnőnknek, aki ezekre a csöppet sem hízelgő kommentárokba nem bírja ki, hogy valami élces megjegyzéssel vissza ne vágjon. Ami már azonnal eredményezi a paprikás, fortyogó, humorral megfűszerezett hangulatot, és ezt az olvasó élvez, sőt nevet rajta. Számomra a paranormális szál teljesen másodrangúvá vált, nem izgatott, hogy melyik bolygóról jöttek, mit akarnak, vagy mikre képesek a luxenek, egyszerűen csak Daemon és Katy összecsapásait vártam végig. Az írónő megfelelő érzékkel hozza lehetetlen és felejthetetlen helyzetekbe a szereplőit, tökéletesen adagolva a humort, a pattogó szikrákat és a frusztrációt. Szerintem egy könyvben akkor jó egy poén, hogy ha még többszöri elolvasás után is ugyanolyan elemi erővel tud mosolyt fakasztani az arcodra, mint az első alkalommal. A nagyon jó könyveknél pedig még akkor is fetrengsz a röhögéstől, amikor századszorra olvasod el ugyanazt. Ezt itt megkaptam. Rengeteg benne az abszolút humorral övezett jelenet, aminek következménye a rengeteg idézet, ami a könyv adatlapját ellepte már a megjelenésének hetében a moly.hu-n. És akárhogy is nézzük mindennek az okozója maga Daemon, akit az írónő a tipikus rosszfiús megjelenése mellett, elviselhetetlen modorral áldott  meg a vakítóan zöld szemek mellett, és megtoldotta még egy sérült lélekkel, amin az ordító sebhelyeket persze a fiú magának sem vallana be. És hiába szerettem meg ezt az őrült fazont, számomra mégis a végén illúzióromboló volt Daemon szemszöge. Jobban szerettem volna, hogy ha teljesen homályban maradnak az érzései, és a saját magam által kialakított kép él bennem továbbra is. Most viszont teljesen összezavarodtam. Jobban tetszik pöcsfejként, mint érzelmesen? Azt hiszem beteg vagyok…

„- Hol voltál? – kérdeztem, és a hangom még saját magam számára is túl élesen hangzott.
(…)
- Hát, szervusz, édes! Inni voltam, meg kurvázni. Tudom, a fontossági sorrendem kicsit felborult.
- Pöcsfej – morogtam a gúnyos válaszra, és összepréseltem az ajkamat.”

Sokszor találkoztam olyan véleményekkel a könyvel kapcsolatban, hogy a tucat fantasy kötetek sorát képezi, amit szinte már úgy lehet értelmezni, hogy Twilight koppincs. Hasonlóságok vannak, de ha az ember túlteszi ezen magát, és hagyja, hogy elsodorja a történet, anélkül, hogy mindenen fennakadna, és nyitottan, elvonatkoztatva lát neki, szerintem kellemes élményben lesz része. A „paranormális hősök” egyik eddigi fantasy alakjához sem hasonlítanak a képességeik tekintetében, és hála a jó égnek nem a sablon kínálat valamelyik túlhasznált kosztümét aggatta rájuk az írónő. Egyszerű, és nem túlbonyolított történetet kerekített számukra, amit mind ő, mind az olvasói könnyen tudnak kezelni, és mivel egy bevezető kötetről van szó, adva van a lehetőség az alapokra való építkezésre, bővítésre, és kibontakozásra.

„Amint látod, nem vagyok óriás bogár. És nem is csillogok. Az utolsó mondatnál még a gondolatából is kihallottam az undort.
- Nem – suttogtam. Egyetlen paranormális könyvemben, amit olvastam és véleményeztem, egyikben sem izzott így senki. Volt, aki csillámlott, más szárnyat hordott. De egyik sem volt egy kicseszett óriás nap.”

Hibákkal vagy hibák nélkül kellemes perceket szerzett számomra ez a piszkálódós, évődős, szikrázó kis kötet. És bár a könyv utolsó lapjain ízelítőt kapunk a folytatáshoz, én őszintén bevallom meghagytam az élményt akkorra, amikor már az Ónixot tarthatom a kezemben. Félek, hogy túlságosan is magába szippantana a könyvmoly blogger, és a másik galaxisból érkezett ingerlékeny tollal bökdöső fiú története.

A könyvért külön köszönet a Könyvmolyképző kiadónak!

Értékelés:

Kedvenc rész:
„- Megtaláltam a blogodat.
Ó, édes Jézusom! Hogyan talált rá? Mindegy, fontosabb, hogy megtalálta. Kiadja a Google? Hát ez igazán remekséges, extra tejszínhabbal.
- Megint nyomozol utánam, látom már. Szerezzek távoltartási végzést?
- Álmaidban, cica. – Önelégült mosolyt villantott rám. – Azokban már úgyis szerepelek, nem?
- A rémálmaimban, Daemon – feleltem szemforgatva. – A rémálmaimban!”

„- Szép a hajad.
- Tessék?
- Semmi. – Széttárta az ujjait a nyakamon, lassan fésülgette laza tincseimet, a tarkómat cirógatta.
Szétnyílt a szám. Vártam.
Daemon leengedte a kezét, aztán újra kinyúlt. Én meg csak álltam ott, arra várva a kelleténél lelkesebben is, hogy kiderüljön, ő is érzi-e ezt a váratlan sajgást. Érez-e egyáltalán valamit abból, amit én.
Ő pedig elvett egy üveg ásványvizet.
A pultnak dőltem. Hogy a büdös francba!”

„Gyűlöltem Daemon Blacket – ha egyáltalán ez volt a neve -, ezer nap sűrített energiájával gyűlöltem. Most már alig ragyogsz. Utána elment, felszedte a pólóját a földről, és kisétált a házból. Az a tahó felrobbantotta a laptopomat. Onnan jött a füst. Földönkívüli kisugárzása a jelek szerint végzetes hatással volt a villanykörtékre és a legtöbb elektronikus holmira. Fúj. Miután felkecmeregtem a kanapéról, egy jó óráig nem is csináltam mást, csak cserélgettem az izzókat. Még szerencse, hogy a tévé nem sült ki. Az agyam viszont igen.”
 

Inka firka Copyright © 2010 Design by Ipietoon Blogger Template Graphic from Enakei