2013. március 17., vasárnap

Kelley Armstrong: A leszámolás

Bejegyezte: Inka dátum: 23:03 0 megjegyzés

Egy hetek alatt megváltozott és felfordult életben megkönnyebbülést kellene érezned, ha olyan felnőttek vesznek a szárnyuk alá, akik hozzád hasonlóak. Ha kapsz egy mentort, aki segítséget, tanácsot és mindenek előtt válaszokat ad a kérdéseidre örülnöd kellene. Vagy mégsem? Chloé Saunders frusztráltabb, mint eddig bármikor. Bizonytalanság, félelem és kétségbeesés jellemzi az amúgy békésnek ígérkező napokat. De mégis miért kell félnie, amikor biztonságban van? megzabolázhatja-e az erejét, ami nem csak őt, hanem a sokat látott mentorokat is megrémiszti? Visszatérhet-e ahhoz az élethez, amit ott kellett hagynia? És a fő kérdés: vissza akar-e egyáltalán térni hozzá valaha is?

Honnan: Megfertőződtem a sorozattal, és menthetetlenül a rabja lettem. :)
Pro:
Másokkal szemben én nem tartom úgy, hogy Armstrong Sötét erő trilógiájának darabjai unalmasak, és nem történik bennük semmi sem. Tény, hogy a szereplők a nyitó kötetben egy bezárt intézetben rostokoltak, és nem keveredtek ezáltal váratlan szituációkba, mégis az írónő eseménydússá és rendkívül fordulatossá varázsolta a cselekmény szálát. Ugyan ez a momento a befejező könyvre is igaz, hiszen górcső alá helyezve a történetet, csak két helyszínen játszódik, mégis annyi esemény szövi keresztül szereplőink kalandos napjait, hogy az, egy több ezer mérföldes, változatos állomásokat felvonultató kóborlásnál is kalandosabb. És ez teszi az írónőt naggyá a szememben, hiszen minimális cselekményborzoló lehetőséggel kell gazdálkodnia, és játszania korlátozott mozfástéren; amit meg kell hagyni csodálatosan kivitelez és magas szinten űz. A történet mégsem válik sekélyessé és kiszámíthatóvá. Segítségére van ebben Chloé képessége, hogy bármely színhelyen képes új alakokat megidézni, ami hozzájárul a történet szálának további gabalyításához, és kibogozásához. Másrészt pedig az amúgy kiszámíthatatlan események hálójának ezzel a biztosnak, és akár biztonságosnak számító közegrögzítéssel éri el, hogy nem csak a szereplők, hanem az olvasó is kicsit kellemetlenül és kiszolgáltatva érezi magát, minden sarokban ellenséget várva.

„Mondd gyorsan a részleteket! Gyanítom, hogy megint meg akarsz szökni innen. Nem tökéletesen értem, hogy miért, mert nekem úgy tűnik, eléggé kedveled ezt a helyet! Folyton visszajössz ide!”

A másik nagy pozitívuma a könyvnek, hogy hozza a már megszokott érzelmi fronton kiváltott hatást. Az írónő a szavaival az érzéseket cseppenként lágyan adagolja, amik kezdetben nem hagynak nagy hullámokat a szereplők lelkén, csupán apró lágy fodrokat, amik lassan sűrűsödnek és a kellő pillanatban kiváltják a katarzist. A robbanás, amit az olvasó már oly régóta vár, váratlan és visszafogott, mégis erős hatást gyakorol, és hosszú ideig kitart.

„Tori bejött négykor, és meglepettnek tűnt, hogy még mindig az ágyban talál.
– Az egész délutánt itt töltötted? – kérdezte. – Én meg azt hittem, kinn vagy a fiúkkal!
–Miről maradtam le?
– Rólam, ahogy felmosom a padlót!”

A szereplők képessége a kötetek során egyre csak duzzad, növekszik, és ezzel párhuzamosan jellemük is fejlődik. Főhősnőnk, aki több fronton is ki van téve a gonosz befolyásolásának, kitart elvei mellett, mégis hatnak rá a sötét erők. Ami nem rossz, hiszen ennek köszönhetően még érettebben és megfontoltabban áll hozzá a felfordult, négy sarkából kitépett életének. A kezdeti felszínes viselkedések lekopnak a hősökről, és itt már pőrén is megmutatkoznak nem csak egymásnak hanem előttünk is; sebezhetően, őszintén és kiszolgáltatottan. A feszültségük a miénk lesz, a csalódásukat együtt éljük meg velük. Kevés eszközzel, mégis életteli karaktereket kapunk, akiket már csak néhány varázsszó választ el, hogy a lapok hasábjaiból kibukva közén pottyanjanak. A muszáj helyzetek ellenére kialakul a ragaszkodás, az összetartozás érzése, és nem csak barátokká, hanem családdá forrasztja össze kicsiny csapatunkat, ezzel is érzékeltetve, hogy a leg össze nem illőbb emberek is képesek úgy funkcionálni együtt, mint akiket a vér köt össze.

Kontra:
FIGYELEM! Helyenként spoilert tartalmazhat a folytatás!
Minden pozitívuma mellett az írónő nem csak örömöt és boldog perceket okozott, hanem bosszankodást, és homlokráncolást is. Ami nem tetszett, az az, hogy többször is volt olyan pillanat, hogy úgy éreztem egyszerűen kifogyott az ötletekből, és úgy oldja meg a helyzeteket, hogy papírra veti azt, ami a legelőször az eszébe jut. És ez nem mindig jött be. Helyenként Kelley megerőszakolta a történetet, olyan elemeket építve be, amik feleslegesek, vagy értelmetlenek, mivel nem kerülnek megmagyarázásra, és óriási kátyúkat hagynak maguk után. (Gondoljunk itt például Chloé anyukájára, vagy a démon megszabadítására.) A történet borzasztóan nyitott véget kap így is, ezek az elemek azonban még egy jó nagy lapáttal hozzájárulnak a befejezetlenség érzéséhez. A nyitott véggel nincs gondom, csak a magyarázatok hiánya, szó mi szó bosszússá tesz, széklábba rugdosósan bosszússá.

„– Hagyd elmenni! – vélte Derek. – Eleget hallottunk!
– El akart mondani nekem valamit!
Derek felhorkant. – Nem mind ezt akarja? Biztos benne van a szellemkódexben: ha az elillanás veszélye fenyeget, és tudod, hogy menned kell, gondoskodj róla, hogy épp valami izgalmas mondat közepén legyél!”

És ha vég, akkor beszéljünk a végső összecsapásról, ami szó szerint össze lett csapva. Ezen a részen úgy éreztem, hogy helyszínt váltottunk, csak én maradtam le félúton, és véletlenül egy Marvel képregény kellős közepébe pottyantam. A „jön a megmentő és minden egy csapásra megoldódik” valahogy távol áll ettől a történettől, ahol eddig mindig az összefogás volt a kulcsa a problémákból való kilábalásnak. És tudom itt is halványan megjelenik ez az elem, mégis sarkalatosan Derekék apukájának megjelenésén van a hangsúly, hiszen addig kis csapatunk tehetetlen. Így kicsit szívfájósan váltam meg a történettől, ami nem csak az apró bosszúságoknak, hanem a legjobb pillanatoknak és a romantikus szálnak is köszönhető. A nyitott befejezés miatt én reménykedem egy lehetséges folytatásban, ha nem is ezen a már megkezdett vonalon, hanem egy új történetláncolathoz való csatlakozásként. Hiszen tudjuk, az Edison csoportnak nem csak ez az egy kísérlete hozott váratlan fordulatokat…

A könyvért külön köszönet a Könyvmolyképző kiadónak!
Értékelés:

Kedvenc rész:
Spoiler veszély!!!

„Közelebb csusszantam hozzá, éreztem, ahogy átölel és megszorít. Az ajkunk egymáshoz ért…
– Derek? – hívta az apja. – Chloé?
Derek felmordult, én meg hátravetett fejjel felkacagtam.
– Úgy tűnik, ez elég gyakran előfordul velünk, nemde? – állapítottam meg.
– Túl gyakran! Evés után elmegyünk sétálni! Egy jó,
hosszú sétára. Távol minden lehetséges közbeavatkozótól!
Rávigyorogtam: – Jó tervnek hangzik!”

2013. március 11., hétfő

Ingázó molyok – avagy egy utazó könyvmoly idegesítő szokásai

Bejegyezte: Inka dátum: 13:32 1 megjegyzés
A héten a könyves szekrényem előtt meditálva ötlött fel bennem ennek a bejegyzésnek a megírása. Sokan találjuk magunkat az ingázás kényszerhelyzetében, munkahely, iskola és az otthonunk között, ami sokszor nem csak egy 10-15 perces utat jelent. Lévén könyvmoly én ezt az időszakot általában olvasással töltöm el, és ahogy mostanában megfigyeltem, egyre többen követik a példámat a Szegedre tartó járaton. De mit is vigyen magával egy könyvfaló ingázó moly? Ne foglaljon sok helyet, de ne is legyen unalmas. Novelláskötetet vagy regényt? Olyan kell, amiben annyira nem veszek el, és észreveszem, hogy le kell szállnom. :) Egy ilyen jellegű dilemma közben merült fel az ötlet, hogy számba vegyem a kritériumokat, és összeszedjem a velük kapcsolatos saját őrült szokásaimat.
Aktuális vs. Utazó
Én az a típus vagyok, akinek vannak kifejezetten buszon olvasós könyvei. Ritkán esik meg, hogy az éppen aktuális „otthon olvasós” kötetemet viszem magammal reggelente. Ennek pedig nagyon egyszerű a magyarázata, ritkán esik meg, hogy annyira magába szippantson egy kötet, hogy mindenhova magammal akarjam vinni. Ha pedig ez egy amúgy is buszozós könyvnél esik meg, legalább már az felvillanyoz reggel, hogy nemsokára olvashatom a történetet, és a napi kötelezettségek valamennyire a háttérbe húzódnak.
Kemény borító vs. Puha tábla
Imádom a kemény táblás köteteket, legyenek azok kopott bőrkötésbe bújtatva, vagy a legújabb trend szerint kicsicsázva, ez a merev váz kölcsönöz a könyveknek egyfajta védőpáncélt az idő vasfogával szemben. A kor emberének pedig dilemmát. Mert ugyebár ennek a masszivitásnak köszönhetően nem hajlanak meg az olvasói akaratnak, sem a táskák esetleges térfogatváltozásainak a nap során. Így ezekkel a könyvekkel a nap végére úgy járok, hogy a hátizsák helyett a kezemben cipelem őket és folyamatosan azt lesem, hogy hova pakoljam, hogy ne akadályozzanak engem vagy másokat, esetleg ne hagyjam el őket, miközben valahova csak egy pillanatra leteszem őket. Tehát nálam a puha kötésű könyvek élveznek elsőbbséget utazás során, hiszen női táskák esetébe fő a koncepciókeresés, hogy minden, ami fontos elférjen.
E-book vs. Nyomtatott irodalom
Számomra hangulatosabb a szagolható, tapintható, lapozható nyomtatott könyvek olvasása, buszon, villamoson, mint, hogy folyamatosan az e-book olvasót nyomogatni, ami mellesleg nincs is. Néhány évvel ezelőtt, amikor még nem érték el a hazai piacot a kindlek, én pedig nem bírtam ki, hogy Miss Blake történetét ne tudjam folytatni napközben is, miközben az otthon csücsül a laptopomon vakmerően feltettem az MP4 lejátszómra; mondanom sem kell, hogy kész szenvedés volt. Természetesen a ténylegesen e-könyvek olvasására kifejlesztett gépekkel már nem ilyen faramuci a helyzet. Mégis a lapok susogásának, a könyv tapintásának valahogy misztikus ereje van, és a két párhuzamos utazás - mind a történetben, mind az úton - során megtett lépteit igazolják a hátrahagyott lapok, nem csak egy csúszka az egyik oldalon.
Könyvtári vs. Saját
Borítómániás moly lévén gyűlölöm, hogy ha megsérül egy könyvem fedőlapja. A környezetem idegeire megyek azzal, hogy amikor egy mikroszkopikus sérülést észreveszek, görög tragédiát kerítek az esetből. Ezért sem szoktam magammal cipelni a magán könyvtáram darabjait, helyettük viszek könyvtári darabokat. Sokszor kinevetnek, amikor mondom, hogy amúgy megvan otthon, csak kivettem egy másik példányt a könyvtárból, mert éppen erre a történetre esett gusztusom. Furcsa szokás, hiszen így is mint egy őrült vigyázok ezekre a kötetekre is, hogy ne essen semmi bajuk. Ha egy pszichológus szeretné visszavezetni a baj okát, miközben én egy kényelmes kereveten fekszem, szerintem jó pár órát kellene szánnia agyam ilyetén őrült szokásai kódjának feltörésére.
Novellák vs. Vaskos regények
Mindkettőnek megvan a maga előnye. Egy vaskos kötet jó harci fegyver is lehet, sőt a napi kondit is biztosítja. :) A novelláskötet pedig változatosságot biztosít és bizonyos szempontból időben betervezhetőbb, hiszen ha egy-egy történet épp kiteszi az utazás tartamát, nem kell pont a legizgalmasabb résznél félbehagynunk. Mini történetek tárházát biztosítja számunkra, amivel tetszés szerint tudunk gazdálkodni, és kiválasztani a nekünk éppen aktuálisan tetszőt, ami érzelmi állapotunkhoz illik. Míg a regények esetében kézenfekvően nem lapozhatunk el 100 oldalt, mert pl.: nem annak a szereplőnek a szemszögéből látjuk az eseményeket, akit kedvelünk; ha pedig mégis megtesszük értelmetlen lesz számunkra a cselekmény. Ha minden kötél szakad és mégsem jutunk dűlőre a dolog felett, egy huszárvágással megoldható ez a dilemma is, méghozzá egy verseskötet képében. :)
Bevállalod vs. Rejtegeted
Fontos kérdés, bevállalod vagy sem, hogy mit olvasol? Akaratlanul is megnéznek maguknak az emberek, és nem csak téged, aki olvasol a buszon/villamoson/metrón/trolin, hanem azt is amit a kezedben tartasz. Persze ennek a kiküszöbölésére is léteznek megoldási alternatívák, pl.: egy másik könyv levehető előlapjára cseréled ki az eredetit. Drasztikusabb megoldás, ha becsomagolod a könyvet. De tényleg megfelelő elterelő hadművelet ez? Megesett velem, hogy a mellettem ülő lány könyve CSAK azért vonta magára a figyelmem, mert újságpapírba volt becsomagolva. Persze, hogy kíváncsivá tett, hogy mit olvas ennyire rejtegetve, és nem én voltam az egyetlen, aki bele-bele olvasott a válla felett. És akkor itt jön a következő párosítás a Klasszikus vs. Kortárs irodalom kérdése. A rejtegetés sokadik alternatívája, amikor kiváltjuk azt a kötetet, amit igazán szeretnénk olvasni egy klasszikus, szépirodalmi művel. És mégis miért? Hogy műveltebbnek tűnjünk, okosabbnak, fontosabbnak, mint amilyenek vagyunk? Megmutassuk, hogy nem a napi, populáris, „tömeghányadék bestsellereket” olvassuk, miközben az ágy mellett mégis ezek tornyosulnak? Szerintem legyünk önmagunk, minden téren, még ha az az utazás közbeni olvasás is. bátran vegyük elő a Júlia számokat vagy a Háború és békét, ha arra támad gusztusunk, esetleg azzal szeretnénk bankot rabolni. :)

Marcipánszívek, vércseppek és smaragdok

Bejegyezte: Inka dátum: 12:19 1 megjegyzés
Tollas kis jószág a „remény”,
Lelkünk ágára ül,
Fújja szövegtelen dalát,
És sosem némul el.
Emily Dickinson

Honnan: Menthetetlenül beleszerettem a sorozatba!
Gondolatok:
Vannak olyan emberek, akiket a hibáik ellenére is szeretsz, vagy éppen azok miatt maradnak meg örökre a kedvenc ismerőseid. Ez a helyzet a Smaragdzölddel is. Egyszerűen nem lehet nem szeretni, pedig okoz néha szemöldökráncolást, és kisebb viharfelhőket az olvasó feje felett. Amikor elkezdtem olvasni a trilógiát, azt hittem, hogy egy teljesen könnyed hangvételű fantasy történettel találom szemben magam, amiben röpködnek az időben, kalandoznak egy kicsit és el-el táncolnak egy-egy menüettet közben. Ehhez képest egy ármánnyal, és cselszövéssel teli láncolatot kaptam, amiben az írónő akkora csavarral rukkolt elő a végkifejletnél, amire sosem gondoltam volna. Na de erről majd később.

„– Maradjunk barátok! – Ez a mondat volt a legeslegutolsó csepp a pohárban.
– Biztosan mindannyiszor meghal egy tündér, amikor csak valaki kiejti a száján ezeket a szavakat – jegyeztem meg.”

Sok véleményt olvastam a befejező kötetről, ami mindenkit megrázott, közöttük engem is. A legtöbben arra „panaszkodtak”, hogy egyszerűen letehetetlen, magába szippantó, és hiába próbálja a lelkes olvasó valamennyire visszafogni magát ettől a könnyű függőséget okozó utolsó adagtól egyszerűen nem tudja abbahagyni. Hogy mégis mi ennek az oka? Mert fordulatos, vicces, folyamatosan biztosítva van benne fejezetről fejezetre az akció és izgalom. És a legfontosabb állandó figyelmet igényel, sok a visszakapcsolás, és az agymunka, hogy nyomonkövesd a szálak felfejtését, a magyarázatokat és az egyes időpontokat. Az írónő mesterien szőtte meg a történet szőttesét, és nem ejtett hibát, leemelem a kalapom előtte, hogy ennyire frappánsan oldotta meg az idő szálainak össze illetve kibogozását. Hatalmas piros pontot érdemel ezért. A másik briliáns húzása, amit kiemelnék az a jóslatok, és azok szerepe a cselekmény szempontjából. Nem csak Leslie-nek okozott ezzel fejtörést, hanem nekem is, és a megoldás megrázó. Hiába tűnik könnyednek a történet, mint a vattacukor, sokszor érte el, hogy sziklaméretű kövek húzták le a gyomrom a félelemtől, szorították össze a torkom a fájdalomtól és a kétségtől, hogy hogyan is fog zárulni a rész.

„Megfordult a fejemben, hogy nem én lennék az első, aki belehal a szerelmi bánatba, remek kis társaságom gyűlt már össze eddig: a kis hableány, Júlia, Pocahontas, a kaméliás hölgy, Pillangókisasszony – és most már én is közéjük tartoztam, Gwendolyn Shepherd.”

Életveszélyes és tragikus, ami a csipkék és tüllök mögött megbújik. És mégis ez hagy egy kicsi kívánnivalót maga után. Sokszor úgy éreztem, hogy engem jobban megráz egy-egy titok, fejlemény felderülése, mint magukat a szereplőket. Átsiklanak ezek felett a sokszor borzalmas elemek felett, mint ha csak kiderülne, hogy elfogyott a sajt a készülő pizzához. Nem tudom, hogy az írónő így akarta-e kifejezni, hogy ha valakinek drasztikusan megváltozik az élete hetek alatt, akkor az ilyen méretű sorscsapások már nem sokat osztanak vagy szoroznak, ha felsejlenek egyik napról a másikra. Mindenesetre, többször éreztem, hogy én pánikolok, míg a szereplők kellemesen elbeszélgetnek életről és halálról. Ilyenkor legszívesebben jól megráztam volna őket, de hát, mint egyszerű olvasó számára ez kivitelezhetetlen. Lehet, hogy csak én vagyok vele úgy, hogy több dolog is megmagyarázatlan maradt, miközben még több kérdésem is felmerült, és így kicsit hiányérzettel küszködve váltam meg tőle. És bár befejező kötettel van dolgunk, mégis el tudnék még képzelni több Gwen és Gigeon kalandot.

„Fejjel lefele függeszkedett az ajtó fölötti baldachinon, és károgó hangon kántálni kezdett:
– Gidi és Gwendolyn, csókot lát a baldachin, a baldachin recsegett, Xemerius nevetett.”

Többször is megesik, hogy egy történetben vannak felesleges szereplők, akik csak arra szolgálnak, hogy kitöltsék a cselekményben felmerülő kátyúkat, itt azonban egyel sem találkoztam. Mindenkinek rendeltetése van, és ilyen-olyan módon fontos a szerepe. És ami a legfőbb: könnyen a szívébe zárja őket az ember, legyen akár gonosz vagy jó. Már az előző részekben hozzászokhattam ahhoz a kellemes és sajátos humorhoz, amellyel az írónő a szereplők személyiségét megfűszerezte, így nem csoda, hogy folyamatos mosoly ült a szám sarkában, miközben faltam a sorokat. A kedvencem örökre Xemerius marad. Sajnálom a történet szereplőit, hogy Gwenen kívül nem élvezhették sajátos monológjait, csípős megjegyzéseit és szellemes tanácsait. Nagy utat tettek meg főhőseink, és ez a személyiségükön is rajtahagyta nyomát. Fejlődtek a karakterek, bár nem kell pálfordulást várni senkitől sem, a jó megmaradt jónak, a rossz rossznak. És akkor itt térek vissza az elején felvetett fordulatra. Ritkán találkozni ennyire csavaros észjárású, és megdöbbentően rafinált gonosz karakterrel, mint aki itt a szálakat machinálta az évszázadok során. Az ő karaktere is hozzájárul a könyvsorozat erős tartópilléréhez, hiszen egy jó rossz karakter nélkül lapos és üres lenne minden egyes próbálkozás, a szálvezetés és maga a végkifejlet is, ami itt akkora ütés a marcipánszívekbe, hogy azok eldeformálódnak.

„Amikor az okos és felettébb bájos démon reményekkel telve visszatért kirándulásáról, sajnos meg kellett állapítania, hogy a lány időközben sem a pisisárga blúzát, sem az ártatlanságát nem veszítette el…”

Fordulatokban gazdag befejezése ez egy megkapó történetnek, az első szerelemről, családról, időről, halhatatlanságról és önfeláldozásról. Minden egyes sora magával ragad, és oldalról oldalra még jobban a fotelhez bilincsel, ahonnan nem is akarsz szabadulni mindaddig, amíg már egy betű sem marad. :)

A könyvért külön köszönet a Könyvmolyképző kiadónak!
Értékelés:

Kedvenc rész:

„– Jól van. Adja ide azt az izét! – Gideon hagyta, hogy Madame Rossini a nyakába kanyarítsa a gallért. – Úgysem nagyon néz meg magának senki. De ha mégis: nehezen tudom elképzelni, hogy az emberek éjjel-nappal ilyen merev balettszoknyácskát viseltek a nyakuk körül.
– Pedig így volt. Legalábbis asz udvárhban.
– Nem értem, mi bajod. Remekül áll neked – dicsértem meg egy igazán utálatos vigyor kíséretében. – Úgy néz ki a fejed, mint egy hatalmas bonbon.
– Igen, tudom. – Gideon is vigyorgott. – Ennivaló vagyok. A gallér legalább eltereli a figyelmet a buggyos nadrágomról… Remélem.
– Á bujdos nadrhág nágyon is szexi – jelentette ki Madame Rossini, és ezt már tényleg nem bírtam ki kuncogás nélkül.”

„Én majd tartom a frontot – ígérte Xemerius. – Ha valaki jön, és el akarja lopni ezt az izét, kegyetlenül… öhm… leköpöm.”
„A lányok tényleg az emberi faj legfárasztóbb egyedei. Őket csak a nyugalmazott pénzügyi tisztviselők, a harisnyaboltban dolgozó eladónők és a kiskerttulajdonosok egyesületeinek elnökei előzik meg.”
„Eszembe jutott, milyen kár, hogy még nem léteznek pszichoterapeuták traumatizált kísértetek számára. Íme, egy rés a piacon, amelyről érdemes elgondolkodni.”
 

Inka firka Copyright © 2010 Design by Ipietoon Blogger Template Graphic from Enakei