2016. január 24., vasárnap

Kiera Cass: Az €lit

Bejegyezte: Inka dátum: 21:47 0 megjegyzés
A tavalyi Csökkentsd a várólistád challenge egyik könyve Kiera Cass A párválasztó sorozatának első darabja volt. Sokáig szemezgettem a habos babos borítóval, a fura nevekkel, és a nagyon rózsaszínnek tűnő történettel. Majd Solya értékelését olvasgatva beadtam a derekam. Hiszen ha valamit a Disney mesék romantikus, ártatlan, happy endes történeteihez hasonlítanak, csak megfelelő olvasmány lehet egy megfáradt könyvmoly számára. Néhány nap alatt befaltam a Párválasztót, mert nem lehetett egyszerűen csak otthagyni. Olyan könnyed volt, mint egy tüllszoknya, kedves, olykor butácska, és első szerelmesen rózsaszínűen romantikus. Nem voltak nagy elvárásaim a kötettel kapcsolatban, nem elveszni akartam az írónő által megalkotott világban, hogy azután csak daruval tudjanak kihúzni a nyúlüregből, ami magába szippantott, csak néhány kellemes órát kívántam eltölteni, kikapcsolni a folyamatosan zakatoló agysejtjeimet, és egyszerűen csak átadni magam a könnyed kikapcsolódás érzésének, amit báj, kellem, dac és humor sző át. Igazi havas délutánon olvasós, meleg teát szürcsölgetős könyvre. Így valami hasonlót vártam a folytatástól is. És várta, vártam, vártam…

„Ne hagyd, hogy megpróbáljanak megváltoztatni”

Az Elit baja, hogy vontatott. Igen, tudom, hogy sokan imádják a sorozatot, de be kell látni, hogy ebből a sztoriból max 2 könyv erejéig lehetett volna kihozni egy élvezetes történetet. Míg a Párválasztó előkészítette, felvezette az egész háttértörténetet, ami még így is hatalmas lyukakkal küszködik, de ezeket elfogadtuk a szereplők tudatlanságának, amelyben a vezetőség tartja őket, addig itt a történet szempontjából minimális előrehaladás történik. A szereplők jelleme egy csöppnyi változáson sem megy keresztül. Egyszerűen nem kommunikálnak egymással, nem beszélnek meg semmit, inkább gyerekesen megpukkadnak, és elmennek durcizni a szobájukba, rosszabb esetben ráfanyalodnak valaki másra. America folyamatos sírásai miatt sokszor már féltem, hogy kitörnek a könnyek a lapokból és elárasztanak engem is. A bizonytalan szó nem fejezi ki egzaktul, hogy mennyire dühítően ingatag a két fiú iránti érzelmeiben. Mindig más karjába sodorja a szél, attól függően, hogy most épen haragszik e Maxonra, vagy sem. A sem pillanataiban jut eszébe, hogy neki ott van Aspen, aki csak rá vár, és bármi történjen is szereti őt. Majd jön egy lelkizős nagyjelenet, ami megerősíti abban, hogy ő képes hercegné, sőt majdan királyné is lenni, és milyen csacsi is volt, hiszen ő szereti Maxont, aki vár rá. Én pedig közben verem a fejem a falba, mert még drága Bella Swanunk sem volt ennyire irritálóan hiperbizonytalan, csak megtaláltam a megfelelő szót. És akkor nézzük a fiúkat, őszintén nekem annyira kidolgozatlan a jellemük, annyira árnyalatlanok, hogy egyszerű érmefeldobással is kiválasztható lenne, hogy mégis melyiküket válassza Mer. Aspen lenne a rendszerellenes nézeteket valló, türelmes, fülig szerelmes, a nyomort ismerő férfi karakter, akit akárhogy is nem szeretném mégis az Éhezők viadalás Gale-lel azonosítok, csakhogy Gale-ben ezerszer több potenciál van, mint benne. Maxon pedig a sanyarú gyerekkorral sújtott, minden saját döntéstől megfosztott fiú, aki életében először kerül olyan helyzetbe, hogy elviekben érvényesíteni tudná az akaratát, ami valahogy mégsem jön össze neki. És ott van a többi lány, akik egy-egy típust testesítenek meg, mint Hófehérke hét törpéje, csak itt Szende, és Kuka mellett Engedelmes és Rámászós szerepel a mesében, pedig egy Morgó még okozhatna szarkasztikus hozzászólásaival kellemes perceket.

„Idő. Mostanában mintha folyton ezt kértem volna. Abban reménykedtem, hogy ha lesz elég időm, akkor valahogy minden magától a helyére kerül.”

A történetben az információk sejtelmes csepegtetésével azt a látszatot kívánja kelteni Cass, hogy valami nagyon csúnya trutyi van a palacsintában, és több húzódik meg a színfalak mögött, mint gondoljuk. Attól félek, hogy ez a csattanó mégsem fog akkorát csapni, mint ahogyan azt ő elképzelte, csupán nagyon fájni. És ha már fájdalom… A történet során fontos új információra derül fény, köszönhetően Mernek, aki meg is osztja azt hős szerelmeseivel, akik elég különbözőképpen reagálnak rá, de mindkettő esetében igaz, hogy fajankó módjára. Hősnőnk pedig nem is áll vitába velük, csak megjegyzi, hogy lehet abban igazság, amit a fiúk mondanak, de szerinte az mégsem teljesen igaz. Tessék? Kérdem én, miért kell ennyire butákká tenni a szereplőket? Elviekben egy háborús stratégiákat kiötlő hercegről, és egy rendszert ízekre szedő és kritizáló katonáról van szó. Annyival lerendezni, azt, hogy a lázadók könyveket lopnak el, hogy biztos fáznak, és tüzelni szeretnének, vagy szeretnek olvasni, nem értelmes válasz!!!

Mindezek ellenére, ha nem is azonnal de befejezem a trilógiát, hátha hihetetlen fejlődésen megy keresztül a történet, és a szereplők. Ki tudja, még lehet, hogy okoznak meglepetéseket…

Értékelés:


Kedvenc idézet:

„Néha úgy érzem, csak álmodlak.”

2016. január 23., szombat

Karen Marie Moning: Álom és valóság

Bejegyezte: Inka dátum: 21:38 6 megjegyzés
Minden ember életében bekövetkezik egy elemi fordulópont, ami gyökerestől tépi ki az addigi mindennapjaiból a büdös senki földjére, ahol vergődve, elhagyatva, a biztonságtól és kiszámíthatóságtól megtagadva küzd a fennmaradásért. Vannak akik elbuknak a küzdelemben, és vannak a túlélők. Mac túlélő. Túlélte élete első nagy csapását, az életének egyik magzatzsinórját jelentő személy elvesztését, a nővérét meggyilkolták. A gyász lépcsőfokait kiperzselte szívéből a bosszú, ami egy idő után kezdi átvenni felette az irányítást, kezd második személyiségévé válni, egy komor, nyers, ösztönlénnyé, aki csak a fájdalom, az erőszak és a vér nyelvén ért. A déli szépség maszkja mögül néha már elő-elő villan ez a feketét és vöröset kedvelő vadember, de még mindig erősek az erkölcsös neveltetés, és a morálisan megfelelő magatartás falai. Egyre veszélyesebb kalandok, egyre több titok, egyre több rejtett képesség és egyre több bűn.
A Mackel való utazás folytatódik, kérem a biztonsági öveket becsatolni, rázós utazás következik.
„Mindenki, aki ér valamit, megtörik egyszer. Egyszer. Ha túléli, nem szégyen, nem bűn. Te túlélted.”
Több éve már, hogy Moning Tündérkrónikák kötete először a kezembe akadt. Első találkozásunk nem sikerült kifejezetten szerencsésen. Én előítéletekkel teli, és fantasy túlcsordulásos időszakomat éltem, a könyvnek pedig csak annyi hibája volt, hogy egy sorozat első kötete volt, amibe könnyen beleköthetett egy magamfajta mufurc ember. Majd kapott még egy esélyt a sorozat, ezt követően pedig a kötetek hazavándoroltak a könyvespolcomra, és, azóta is velem laknak. Még akkor is zord voltam, de már kevésbé kötekedő, mivel nem nagyon akadt mibe belekötni. A második kötetben tökéletes elegyet képez a komor hangulat, a veszély, a humor, az erotika és az izgalom. A kötet értelmes történetvezetése, amely az előző kötet puzzle darabjával tökéletesen passzol, - az írónő további munkáit már ismerve - a későbbi kötetekben is megfigyelhető. Többek között ez teszi Moningot számomra a kortárs külföldi fantasy irodalmának egyik csúcsírójává. A minőségi történetvezetés és írásmód mellett a titkok kellő mértékű, és megfelelően időzített leleplezése jellemzi a regényt, miközben egyre több kérdés vetődik fel az olvasóban, ami folyamatos feszültséget generál, mivel megoldással az utolsó lap elolvasását követően sem rendelkezünk. A folyamatos frusztráció garantált nem csak a könyv, hanem az egész sorozat olvasása alatt.
„A hazugságok leperegnek rólunk; az igazság az, amit a legnehezebb elhallgattatni.”
Macket Dorothyhoz hasonlóan felkapta a forgószél, és ha nem is Ózhoz, de egy hasonlóan irreálisnak tűnő világba sodorta. Ez a világ, még ha minden tényezőjében valóságtól elrugaszkodottnak tűnt is kezdetben egyre több kérdésre ad reális magyarázatot. Főhősnőnk újabb és újabb ellenségeket szerez magának, egyre több veszélyes helyzetbe kerül, és ezen helyzetek nem csak az életét fenyegetik, hanem valami mást is, amit még saját maga sem tud pontosan megnevezni. És természetesen ezen veszélyes helyzetek meglehetősen sokszor kapcsolódnak megfejthetetlen főnökéhez, az örök ÁS-hez Jerico Barronshoz. Pörgő, akciódús jelenetekkel lesz letehetetlen olvasmány, ezzel okozva álmatlan éjszakákat, szundítás mentes szombat délutánokat, fogmosás mellett olvasással egybekötött reggeli készülődéseket. Izgalmas, több-mint-aminek-kinéz karakterei teszik még színesebbé a történetet. Az pedig csak hab a tortán, hogy maga a kelta mitológia, a mondavilág tökéletesen illeszkedik a történetbe, vagy inkább helyesebb, ha azt mondom egészíti ki azt.
„Utálom a szánalmat. A szimpátia nem olyan rossz. A szimpátia azt jelenti: tudom, milyen érzés, elég vacak, mi? A szánalom viszont arról árulkodik, hogy szerintük kudarcot vallottál.”
Ajánlom mindazoknak, akik szeretik az erős, jól kidolgozott személyiségű hősnőket, akik nem tökéletesek mindenekfelett, azonban igazi mindennapi túlélők, igazi harcosok, miközben megmaradnak nőknek, gyermekeknek, nővéreknek és barátoknak. És természetesen azoknak is, akik szeretik a gyerekes vitákba is bonyolódó férfi-női szereplőpárosokat, akik között akaratukon kívül is feszül egy vibráló húr, még ha nem is bíznak meg egymásban. Ajánlom mindenkinek, aki minőségi fantasyra vágyik, ami nem csak kizárólag erotikáról, hatalomról, rejtélyekről és vérről akar olvasni. A sorozattal egy tökéletesen hangolt, kerek és egyedi regényciklushoz juthat az olvasó, amelynek világától garantálom, hogy csak igen nehezen tud majd elszakadni.

És ne feledjétek, maradjatok a fényben!

Értékelés:


Kedvenc rész:
– Várjon egy pillanatra! Ki az az IYCGM?
– Akkor hívja, ha nem tud elérni a másikon. – A fogát csikorgatta.
– És az IYD?
– Abban az esetben hívja, ha a halálán van, Ms. Lane. De azt tanácsolom, hogy tényleg csak akkor hívja azt a számot, ha biztos haldoklik, különben én magam ölöm meg.”
  
 

Inka firka Copyright © 2010 Design by Ipietoon Blogger Template Graphic from Enakei