2011. szeptember 20., kedd

A végső áldozat és a végső utazás

Bejegyezte: Inka dátum: 0:16 0 megjegyzés
Meghalt a királynő! Éljen a királynő! Csak nem Rose-nak, aki éppen klausztrofóbiás élményekkel válik gazdagabbá, ex barátja ex cellájában. A történet szála két nappal Rose letartóztatását követően kezd utat törni magának az ismeretlenbe. Vagy mégsem annyira az ismeretlenbe? Hiszen a kártyák sok mindent jósoltak utat, segítséget, és… valamilyen véget. De hogy ez mégis milyen? Azt szerintem minden Vámpírakadémia fanatikus saját maga akarja kideríteni. J

Honnan:
Vizsgaidőszakbéli szerelem, ami kiállta az idő próbáját, és nemcsak egy-kétórás enyhe kikapcsolódást biztosít azóta sem, hanem magába szippant és, már csak azért is kell, hogy le ne gyengüljek, mint mora az etetőhiánytól.

Gondolatok:
Ha féltem az előzőektől, akkor ettől egyenesen rettegtem. Hallottam róla hideget, meleget, sokan csalódtak én, pedig álltam, mint az árva kis gyufa áruslány, kezemben a kötettel, és féltem, hogy mi lesz, ha ezt az utolsó gyufaszálat is meggyújtom.
De ahogy elkezdtem, már robbant is a bomba. A szó szoros, és ez eddig ebben a világban nem ismert módon. Hiszen, hogy nyomozzon egy dühös, ártatlanul bebörtönzött örökké duracell nyuszi üzemmódban működő főhősnő? Elkezdődik a nagy kaland, aminek lehetővé tételében minden barát, családtag, és szerelmes hős részt vesz. Útjára engedik a meglepett leányzót, aki nem hitte volna, hogy valaha így a szerettei meg tudják lepni.

Mead megint izgalmasan kezd, és kiszámíthatatlan, hiszen nem tudjuk ki áll még ennek a cseles szöktetésnek a hátterében. Szirmonként nyitja ki a történet virágjának szirmait, szépen lassan szivárognak az információk, kerekedik ki a történet, áll össze a kép, hogy egy csapással ezt követően összetörje az addig összeépített kis darabokat, és hagy minket tanácstalanul. Bár nem sokáig.
Lehet, hogy nekem már „megártott” az a sok A.C. kötet, hiszen Miss Marple hozzáállásához hűen, mindenki az ég egy adta világon gyanús, és azt kell feltételezni, hogy hazudik. Ott tanultam meg, hogy minden mondatnak célja van, minden elejtett megjegyzésnek mögöttes tartalma, mert biztos, hogy azok a szóhalmok fognak a megoldás nyitjáig vezetni minket. Mead kihasználja ezeknek az elejtett gondolatoknak, megjegyzéseknek az erejét, amivel engem megfogott. Tetszett, ahogy felépítette a szálat, és ahogy elvágta azt, majd bogozott rá egy csomót egy másik fonalból, ami addig a háttérben szépen megbújt.

Visszatért végre az, amit már két kötet óta hiányoltam, az, amibe anno annyira beleszerettem, de azért okozott bennem zavarokat is. Így például a morák szenvednek kint a napon, de azért kirakjuk őket egy kicsit sülni, nem baj, hogy eddig mindig valami vaksötét légkondicionált helyen vagyunk velük. Most óra hosszakat, sőt szinte félnapokat kint tudnak tölteni, anélkül, hogy komoly kómák nélkül csak egy kicsi alváshiánnyal küszködve küldje őket ágyba. Vagy éppen az eddig nem használatos emberi harci találmányok használata. A C4-es bombát még megértettem, de a hangtompítós fegyvereket? Hogy jönnek egy olyan világba, ahol a hangsúly a becsületes küzdelmeken van mindig, amit face to face vívnak meg ökölharccal, maximum karót használva. Így csak egyet tudok érteni Rose-al, aki szerint ez csalás. És aki nem kap a csínyéért csokit az pont Mead. Ezért csalódtam benne. Kicsivel több fantáziát vártam tőle ezügyben.

Ami szintén szívfájdalmat okozott nekem, az a már korábbi postban is megírt „konfrontálódásmentesség” a két fő  hű de szeretnivaló pasi között. Én már az előző kötetben is vártam volna valamit akkor, amikor Dimitrij strigaként rátámad Las Vegasban a kicsiny csipit csapatra. Adriantól jó lett volna látni valami, „Jajj Rose de szeretlek téged ezért nem hagyom, hogy a csúnya bácsi csak úgy ukmukfuk rád vesse magát, bár tudom, hogy ellene semmi esélyem, így meg főleg nem, hogy striga és te is alig tudsz ellene küzdeni!”. No ez nekem hiányzott akkor és ott. Mint ahogy itt is hiányzott valami csípős, paprikás Adrianes jó beszólás, akkor amikor a két srác együtt a színre lép, hogy kiszabadítsák a kalitkából Roset. Ezek a momentumok, vagyis ezek hiánya okozott bennem egy kis űrt. Úgy éreztem, mintha az írónő ezekkel, a mondatokkal nem akarta hosszabbítani a történetet. De akkor és itt a következő kicsi tüském, ami irritált, minek kellett az Őrzőknél annyi időt ellébecolni? A történet szemszögéből most jelen pillanatban itt és most nem éreztem fontosnak ezeket, a részeket. Bár még nem tudhatom, hogy a folytatásban mennyire kerül majd előtérbe, vagy fontos pozícióba a mora társadalomtól elhatárolódott kívülállók szerepe, ez még a jövő nagy kérdése. De itt, sajnálom, de én csak felesleges lapfogyasztásnak éreztem.

Ami viszont nagyon de nagyon tetszett, hogy Lissa fejlődött, és kaptunk tőle nagyon sok újat, amiről eddig nem is hittük volna, hogy képes rá. Ahogyan ő maga sem. Nekem nagyon tetszettek a próbák. A másodikat még meg is könnyeztem, pedig nem vagyok egy könnyen és gyorsan elérzékenyülő típus. Bátran vette az akadályokat, és jó volt látni, hogy milyen jól fel tudja magát találni segítség nélkül is. Voltak olyan pillanatok, amikor jobban szerettem vele lenni, mint Rose-al, sőt többször már vártam is, hogy ugyan csusszanjunk már át az elméjébe. Pedig nem hittem volna, hogy így fogok érdeklődni, hogy mi is lesz a kis Dragomir lánnyal.

Ami szintén meglepő, hogy Rose felnőtt. Komoly lett, és ha nem is olyan megfontolt, mint a volt mentora de azért több lépcsővel közelebb került ahhoz a szinthez. Már nem teljesen csak és kizárólag az érzelmei vezérlik, az, hogy a számára megfelelőt tegye. Figyelembe vesz rajta és a többieken is túlmutató érdekeket, így képessé válik most már nemcsak az életének, hanem a boldogságának, és az érzelmeinek a feláldozására is. Valahogy észrevétlenül, de lezajlott ez a folyamat, amit még a kezdetek kezdetén mindenki, beleértve Rose-t is lehetetlennek vélt.

Őszintén, én nagyon örülök, hogy a történet nincs véglegesen lezárva, és még visszalátogathatok a Mead által megalkotott világba, még ha más szereplők szemén keresztül látva is azt. Az írónő tett arról, hogy őket is megkedveljük, és közelebb kerüljenek hozzánk, ha még nem is annyira, mint ahogy majd a későbbiekben fognak.

Szökés, összetartás, nem várt kísérők, titkok és hosszú utazás, aminek a végén valamilyen end vár, de hogy ez kinek mit tartogat? Derítsd fel magad. És a végső áldozat? Nekem a szívem, hogy elválok a kedvenceimtől, ebben a formában örökre.

A könyvért külön köszönet az Agave kiadónak!
Értékelés: 4,5/5
Kedvenc rész:

Spoiler…
 „ Ó, az én kislányom – mondta. – Alig tizennyolc, és már gyilkossággal vádolják, börtönszöktetést rendezett, és többet ölt, mint a legtöbb testőr valaha fog. – Elhallgatott. – Nem is lehetnék büszkébb rá.”

„- Adrian az.
- Még egy ok arra, hogy ne nyisd ki - jegyezte meg Christian.
Lissa ezt elengedte a füle mellett, és kinyitotta, és valóban, az én nemtörődöm fiúm állt ott. Lissa mögül meghallottam Christian hangját. - Minden idők legrosszabb időzítése.
Adrian végigmérte Lissát, majd a lakosztály túlsó végén lévő ágyon heverő Christianre pillantott. - Hű - mondta, miközben belépett. - Szóval így akarjátok megoldani a családi hátteret. kis Dragomirok. Jó ötlet.
Christian felült, majd feléjük indult. - Igen, pontosan erről van szó. Hivatalos kormányprogramot szakítottál félbe.”

Abe-et nem lehet sok mindennel meglepni, de az „apa” szó spontán használatával sikerült ezt elérnem. Végigpillantott a termen, a tekintete ráesett valakire, és megrántotta a fejét. Pár másodperccel később az anyám nyomakodott át a tömegen hozzánk. Remek. Apám füttyentett; anyám ugrott. Az utóbbi időben nagyon jóban vannak. Reméltem, hogy Lissa az egyetlen, akinek hirtelen testvére lesz.”

„Az arcán olyan búbánat tükröződött, ami szinte komikus volt. Razziák, golyók, bűnözők... nem probléma. Egy elveszett bőrkabát? Krízis.”

Spoiler….
„- Mi… mióta? – sikerült végül megkérdeznem.
-         Örök időktől fogva.”

2011. szeptember 19., hétfő

Richelle Mead: Örök kötelék

Bejegyezte: Inka dátum: 23:59 0 megjegyzés
„ És találkozni fogunk. Az érettségi után kiraknak az akadémiáról, és ahogy kikerülsz a védett környezetből, megtalállak. Nincs olyan hely ezen a világon, ahova elbújhatnál előlem. Figyellek.
Szeretlek,
                                                                                              Dimitrij

Honnan:
Már több mint egy éve, hogy megfertőződtem Rose Hathawayjel. Kapcsolatomat vele csak és kizárólag a véletlennek köszönhetem. Merengésem a könyvek között hozzá vezetett. Majd annyira a bűvkörébe vont konokságával és vad temperamentumos természetével, hogy menthetetlenül folytatásra vágytam. Ezt a mérhetetlen vágyakozást gyorsan tudtam is pótolni, viszont ezt követően egy kicsi megvonás következett, amit viszont a történet színvonalának magasabb planétákra emelkedése kárpótolt. Viszont ezt követően már bajban voltam. Olyan érzésem volt a negyedik kötettel kapcsolatban, hogy ezt a csúcson kellett volna abbahagyni, mert ez a negyedik kötet valahogy nem gyere be. Állóvíz volt az egész az utolsó fejezetekig. Nem tudtam, hogy mit is lehet ezek után kihozni a történetből, ami nyúlik, mint a rétestészta, és a befejezés még várat magára. Így végül kicsit bizalmatlanul vettem a kezembe az ötös kötetet, hogy barátkozzunk össze. Hátha kisül még ebből valami jó.

Gondolatok:
Mint említettem, nekem katartikus élményeket a hármas kötet okozott, amit úgy éreztem, hogy nem lehet túlszárnyalni. Kedvenc könyvé is vált a sorozaton belül. Majd jött a negyedik, mikor is felvetődött bennem, hogy most mi van? Vontatott volt, kevésbé dramatikus még az elején új hely, és új szereplők is jöttek. Voltak kellemes részek, és egy két jelenet még izgalmasnak is érződött, főként azok, amikor Dimitrij mint striga jelenik meg. De mégis sajnos olyan érzésem volt, hogy Mead olyan játékot játszik a főhősével, amiben minden rémálma és viszolygása a napjai átlagos monotonitásává válnak, és már nem is izgul mi lesz vele, biztos valami rettenetes. Fél, hogy elveszíti a számára fontosakat, viszolyog a vérszajháktól és attól is, hogy neki kell végeznie azokkal, akiket szeret.
Én személy szerint sűrű akciókra vártam Oroszországban, rettegést, sok vért és csattanós beszólásokat Á la Rose. Hát nem ezt kaptam, így már akkor felmerült bennem, hogy rendben megint azt az írói trükköt vetjük be, mint általában a könyv eleje bájos kis édelgés, egy kicsi rettenettel megfűszerezve, majd az utolsó fejezetekkel elérjük a katarzist. Rendben ezt megkaptam, de akkor minek kellett annyira elnyújtani az elejét. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de mikor befejeztem arra gondoltam, hogy hagyni kellett volna ezt három kötetesnek és nem tovább folytatni. Csak a harmadikat megtoldani egy kicsivel, és rendben is van az úgy. A csúcson kell abbahagyni, mint ahogy már így visszagondolva a Twilightot is az elsőnél kellett volna abbahagyni. Két pasi és egy kicsiből idézve ezt onnantól már csak elrontani lehetett.  Így féltem, mit is követett el az írónő az ötös kötetben.

A történet onnan folytatódik, hogy Rose nemrég tért vissza az Szent Vlagyimirba, és éppen az érettségi vizsgájára készül, de persze közben nem feledkezik meg oroszországi útjáról, kalandjairól, és természetesen Dimitrijről sem. Aki tesz is arról, hogy ne felejtsék el egykönnyen. Mindenesetre nagyon jól kezd Mead. A „Szerelmes levél”, a vizsga, majd a tervezgetés. De egy idő után megint valahogy áll körülöttünk a világ, bár jönnek gondolatok, új információk, azonban olyan mintha megint nem történne semmi. Majd hirtelen váltás és újra katasztrófa következik be, vagy inkább fogalmazzunk úgy újabb és újabb katasztrófa.

Innen csak azok olvasták, akik a kötetet is, valamint akik úgy érzik, kibírja kicsi szívük a Spoilereket, ha nem görgessenek lejjebb.

Szóval én kicsi naiv kislány azt hittem, hogy ebben a kötetben csak tervezgetik a strigák, és ezen belül is az orosz dampyr isten megmentését. Vagyis információkat szerzünk, tervezzük a szöktetést, és próbálunk tenni valamit a megmentésére. Én naiv azt gondoltam, hogy majd az utolsó kötetben kerül a megmentésre sor, és élnek vagy boldogan, amíg meg nem haltak végelgyengülésben, csatában, szerelmi bánatban etc. Vagy egymástól távol sínylődnek, esetleg nem jön össze a törekvés, egyszóval, nem lesz happy end. De hát mint írtam naiv voltam, hiszen szinte a kötet elején már megtörténik a nagy csoda és egy alternatív jövőkép, de ezt nem ragozom, olvassa el mindenki, vagy hagyja a képzeletére. Mindegy, igen hamar bekövetkezik ez az esemény, majd pedig keringünk tovább az Udvar ármánykodásai körében. Nem tudom, hogy Mead azért választotta -e ezt a taktikát, mert szóltak, hogy az először langyos víz majd a végén katarzis hangulat nem jön be a kedves olvasóknak. Nekem személy szerint tőle ez nagyon nem. Bár ezt az eszközt megtartotta, mégis azzal az elemmel színesítette, meg, hogy a történet folyamába, ami kellemesen vándorol csörgedezik, beledob egy-egy nagy sziklát, ráhozva a szívinfarktust nemcsak a főhősökre, hanem a kedves olvasóra is. Jobb a történet, mint amilyen a negyedik volt. Jobban a korábbi Vámpírakadémia hangulatot hozza, és fel is ismerjük a szereplőinknek az addig megszokott stílusát. Természetesen minden szereplő fejlődik nemcsak izomzatában, strigaölő szúrás per másodperc átlagában, hanem mentálisan is.

Spoiler vége.

Azonban még mindig vannak olyan szereplők, akiket nem tudok hova helyezni, mert annyira semmitmondóak, és érzelmeket kiváltani képtelenek bennem. Én nem tudtam még mindig rájönni eddig, hogy Rose és a többiek mit csodálnak annyira Lissában? Szép az egyértelmű, és a lélek miatt többször is képes megdöbbentő dolgokat csinálni, bár ebben barátosnéjának még a nyomába sem érhet, akinél az alap őrültségek olyanok, mint Vaszilissza esetében a nagy meggondolatlan cselekedetek. Roseban tudom, hogy mit szeretek a vadságát, a meggondolatlanságát és az őrült ötleteit. Vagyis, hogy egy izgalmas karakter, aki mellett nem unatkozik az ember. Ezért is mondatja vele el Mead a történetet, mert komolyan, ha Lissa lenne a narrátorunk, szerintem ott aludnánk el. Elég az, hogy Rose szemén keresztül látjuk őt. Így nekem ő ebben a történetben sem adott sokkal többet, mint korábban. Rendben részt vett a börtönbe való betörésben, majd megtette azt a nem mindennapi nagy tettet, de Rose-hoz képest... Tudom, tudom mora a lelkem, de mégsem látok még mindig benne olyan fokú egyéniséget, és önállóságot, amit egy ilyen kaliberű szereplőtől várna az ember.

Azonban vannak, akiket egyre jobban kezdek megszeretni, így Adriant, aki mókamesterkedése és csípős beszólásai mellett megmutatja, hogy a léha elkényeztetett úri fiú álarca mögött érző szív és szenvedélyes szerelem lapul meg. Szerettem azokat a részeket, amikor együtt szerepeltek Roseal, pedig mint Dimitrij párti személynek helytelenítően kellett volna csóválnom a fejemet, hogy no-no ez így nem jó. Azonban a léha elegancia, a másnapos cigarettafüstös aura rám is megtette a hatását. Szeretem na! És ha Rose helyében lennék…. Hát… Mondjuk nekem a legjobban a striga Dimitrij tetszik a veszélyes érzéketlen modorával, amiben még meglehet találni a régi személyiség fenhangjait, de hát ízlések és pofonok. Azonban hiányoltam a két srác közötti konfrontálódást, amikor közös jelenéseik voltak. Valahogy több érzelmet vártam volna mindkét oldalról.

Mead egyre jobban kiépíti az Udvar felépítését. Nagyobb bepillantást kaphatunk a mora kormányzat működésébe. Beleshetünk a védelmi vonalak mögé, ami nekem nagyon szimpatikus, hiszen nagyra értékelem a jól felépített hátteret. Tetszik, hogy attól függetlenül, hogy egy fiatal felnőtteknek szóló fantasyról van szó arra is hangsúlyt fektetett, hogy felépítse a jogrendszert, a döntések meghozatalának menetét, és ezekkel még élőbb, „valósabb” világot alkosson meg.

Azonban vannak benne hihetetlen momentumok így például az, hogy néhány éppen nagykorúvá vált suhanc, nagyon könnyen be tud törni egy szigorúan védett fegyházba, és ami még hihetetlenebb, ki is tudnak jönni, és végig nem kerülnek gyanúba. De ez már csak az én egyéni szőrszálhasogatásom.
Azonban tetszik a történet szövése, és azok az utalások, amik a következő történet szőttesének fő szálait támasztják, és segítik az olvasót abban, hogy ő is detektívest játsszon Rose-ékkal együtt. Nekem egy csomó ötletem támadt hirtelen, ahogy becsuktam a könyvet. Hogy ezek mennyire helytállóak. Majd kiderül A végső áldozatban.

Értékelés: 4/5
Kedvenc rész:

Nagy meglepetésemre, a dolgok… jól alakultak kettőnk között. Sőt, remekül. Adrian írt nekem egy listát arról, hogy miért éri meg vele járnom. Olyan dolgok voltak benne, mint például, hogy „akkor nem gyújtok rá többet, kivéve, ha nagyon-nagyon szükségem van egy cigire”, és „romantikus meglepetésekben lesz részed minden héten, mint például egy spontán piknik, rózsa vagy egy párizsi út – de nem konkrétan ezek, mert ezek most már nem lennének meglepetések”.”

„- Tudja, jobban kellene öltöztetnie.
- Én nem ráadni akarom a ruhákat - kiáltott vissza Adrian, miközben elhúzódott onnan.
- Vigyázz a szádra - csikorgattam a fogamat-, különben te kapsz majd egy borospoharat az arcodba.”

"– Rendben – mondta fesztelenül Adrian. Kezét lazán az asztalon pihentette. – Nem igazán van szükségem munkára, vagy plusz pénzre. Miután Rose és én összeházasodtunk, a gyerekek és én majd az ő testőri fizetéséből fogunk élni."
„- Hathaway - mondta a fél szemöldökét felhúzva, miközben fölénk tornyosult. - Te és én nagyon másképp definiáljuk a "büntetést".
Igaza volt. Az én fejemben a büntetés könnyű dolgokról szólt, mint például a korbács és az éheztetés. Nem a papírmunka.”

Spoiler...
Én már lemondtam rólad. A szerelem elmúlik. Az enyém elmúlt.”

2011. szeptember 12., hétfő

A két Lotti a Rémmetrón

Bejegyezte: Inka dátum: 0:39 1 megjegyzés
Az időutazó felesége szerelmesei merengve nézhetnek Niffenegger kötetére. Sandán méregetve, piszkálgatva bottal meg meglökdösve, hogy fedje fel valódi külsejét. Mert azt várják, hogy az a szúrós bokor, amiről szeretnék, hogy sündisznó legyen, mozduljon már, meg és tüskés popójával totyogjon odébb. Azonban erre hiába várnak. Hiába szeretnék látni, hiába látják annak, ez bokor marad.

Ezzel csak azt akartam mondani, hogy hiába ugyanaz az író ugyanaz a stílus nem ugyanaz a történet és nem kapunk egy Időutazó kettőt vagy 2.1-et. Tagadhatatlanul más. Ami nem baj. Sőt éppenséggel ennek ellenkezője. Sokszor érzem úgy egy-egy írónál, hogy magukat másolják, ugyanaz a történet, csak másképp tálalva. Vagyis ha házas ember szemszögéből néznénk, ugyanaz a nő csak éppen másik köntöst visel. Ami még mindig izgató, és csábító, de nem olyan, mint az elején. Már ismerjük minden egyes porcikáját, pontját, mozdulatát. Egyszóval kiszámítható. Niffenegger azonban nem. Teljesen újat alkot, és nem érezhető, hogy ugyanaz a személy követte el ezt a történetet, mint aki elvarázsolt és ellopatta a szívünket Henryvel és Clarevel. Kapunk általa egy régi, mégis újnak hitt szeretőt, aki leveti egy réteg maszkját és ezáltal tud új veszélyesebb medrekbe terelgetni minket.

Honnan:
Szerettem Az időutazó feleségét. De nem csak a történetet, hanem az idővel való bánásmódot, a nézőpontok váltakozását, az ötlet tökéletes kezelését, a mély drámaiságot, amit el tudott érni. Így amikor megjelent az új kötet felkaptam a fejem, majd amikor barátnőm birtokba vette, megtapogattam, körbeforgattam, belelapozgattam, elolvastam a fülszöveget még egyszer, hogy így még közelebbi kapcsolatba kerüljünk, majd eltettem talonba, azzal a tudattal, hogy bármikor elkérhetem, amikor kedvem adódik rá. Mivel akkor nem adódott. Majd barátnőm elolvasta, és mesélt róla. De még akkor sem éreztem úgy, hogy eljött a mi időnk. Mosolyogtam, hogy igen, majd egyszer, és ez így is maradt jó darabig. Néha még szóba jött, sőt szem elé került, mint egy kötet a többi könyv mellett a polcon de semmi több. Majd valahogy hogy nem hozzám vetődött. Gondolhatta, ha már a hegy nem megy, akkor majd ő. Szóval így kezdődött a mi kapcsolatunk.

Gondolatok és a könyv:
Highgate temető
Amint már írtam, nekem a nem sablonossága tetszik. Niffenegger nem azért írt szellemekről, mert az most olyan tuti biznisz, és csak úgy dől a lé a paranormális és fantasy kötetektől, avagy a paranormál fantasyktól. Nem ez nem egy sikerhajhász kötet. Ez kérem az elszakadásról, szól, vagy éppen az elszakadni képtelenségről. Vagy aki éppen mit érez bele. Lehet, hogy valakinek az emberi kicsinyességről, ami még a halálon át is megmarad, és gusztustalan gennyes ujjaival kúszik mászik még a túlvilágon is a gondolatok felhőibe kapaszkodva. Vagy éppen az elengedésről, vagy annak képtelenségéről. Hiszen önzőek vagyunk, és mindent öröknek képzelünk, ami addig tart, amíg csak mi birtokolni akarjuk. Akár legyen a szerelemről, annak érzéséről, vagy éppen egy konkrét személyről szó. A lényeg mégis az, hogy az emberek nem tudják úgy letenni a kötetet, hogy valamilyen érzést ne váltson ki belőlük. Mindenféleképpen érzéseket kelt, okoz, amik még egy darabig meg is maradnak. A rágódás és gondolkodás ezeken azonban ugyebár egyénenként változó lehet.


A történet alapját egy haláleset adja, amely minden ok okozójává válik, és így hát okozza valán egyben a történet bonyodalmait is. Bár volt, hogy a történet közben azt éreztem, hogy a bajokat mindenki magával hozta csíra állapotban és itt a Highgate temető amúgy is elburjánzott sírkertje mellett eresztettek ezek gyökeret, hogy kihajtsanak, majd mindent átszőjenek szövevényes hálóikkal, ezzel kebelezve be a szereplőinket.

Elspeth néni meghal, és minden vagyonát unokahúgaira hagyja egy eléggé furcsa kitételeket tartalmazó végrendeletben. A szálak azonban még Valentina és Julia megérkezése előtt elindulnak, hogy furcsa bukfencek megtétele után még kuszább bogokat alkossanak. A történet elején az ikrek között még nagynak látszik az összhang, még ha Valentinában fel is merül az ellenszegülés kicsiny bánatos feje. Részéről vonakodva, Julia részéről viszont óriási lelkesedéssel és a felfedezés izgalmával sor kerül az utazásra, hogy irányításuk alá vonják új örökült birodalmukat. Az örökölt nagynéni szellemével együtt. Az ikrek új életük során addig fel sem merülő problémákkal találják szemben magukat, amik addig szokványos kis napjaikban csak megbújtak a háttérben itt messze a szülői háztól, ahol csak ketten vannak betonfalként magasodnak közéjük. Valentina szépen lassan leválna már az életükben irányító szerepet betöltő Juliáról. Másokkal is lenni először, nem csak vele. Nem együtt megtenni bizonyos dolgokat, más élményekkel is gazdagodni azokon felül, amiket együtt tesznek, a saját érdeklődésének megfelelő dolgokat tenni. Szépen lassan bontakozik ki, hogy mit is szeretne. A Mi-ből való kiszakadással csak Én lenni, vagyis elszakadni teljesen önállósodni, ami a lány személyisége folytán nem is olyan könnyű.
Az ikrek tükörikrek. Mindenük a testvérük tükörképe, a szerveiké az anyajegyeiké, minden kis porcikájuké. Azonban nekem olyan, mintha Valentina a tükör másik oldalán ragadt volna. Julia az élőbb kettejük közül, és ez nemcsak abban nyilvánul meg, hogy határozottabb, sokszor makacsabb és kitartóbb. Valentina már a történet elején is olyan, mint egy elfelejtett lenyomat, ami itt ragadt de el szeretne illanni, csak azt nem tudja, hogy hogyan. Néha olyan érzésünk támad, mintha kiszakadna ebből, és átlépne az üveglap innenső felére, dolgozik rajta, csak mégsem jön össze neki.

Niffenegger lépésenként kissé groteszk módon és bomlott megoldásokkal követi nyomon az ikrek szétválását, elválását egymástól. Felvetve az ikrek életében bekövetkezendő szükséges eseményeket. A leválás kérdését. Hogy hogyan válhatnak a kis halmazból egyéniséggé. Milyen lelki mozzanatok bújnak meg a háttérben és lógnak a levegőbe. Valamint felvet egy morbid esetleges megoldást is. Azoknak, akiknek nincs ikertestvérük, sőt testvérük sem furcsa hogy Én helyett Mi vagyunk, hogy mindenből kettő kell és ugyanolyan – bár szerintem a legtöbb iker az azonos ruhában járást már kiskorában kinövi- . A tinédzserkor vezet át minket a felnőtté és egyénné válás útvesztőjében, aminek eredményeként egyénné/iséggé válunk. Már aki. Az ikrek esetében erre nem kerül sor, ők még mindig együtt egy. Furcsa látni az abból fakadó konfliktusokat, azok következményeit majd a fokozatos majd csapásszerű távolodást. Az elszakadni való képtelenséget, a ragaszkodni akarást, vagy éppen a birtoklási vágy keveredését. Közben egyre mélyebb és mélyebb érzelmeket ismernek meg az útjuk során. Furcsa, de mégis érdekes volt látni a jó vagy éppen a fatálisan rossz döntések meghozatalát, a fokozatos elhidegülést és a mégis felmerülő összetartozás hullámait.

Az ikrek mellett Robert is hasonló bajokkal, ha nem is azonosakkal küzd, a felső lakóhoz, Martinhoz hasonlóan. Robert a volt szerelmétől Elspethtől szakadna el, ez azonban minden napjára ólomsújként nehezedik, majd ad második lehetőséget mégis az élet, ami még jobban elnyújtja ezt. Hogy jó döntéseket hoz –e közben? Még számára is kérdéses, de meghozza számára a végső lökést, ahhoz, hogy bizonyos dolgoknak a végére jusson. Martin a lakástól nem tud elszakadni a szó szoros értelmében. Kényszeres szokásai, annyira elhatalmasodtak rajta, hogy még a lakás ajtaján sem tud kilépni, sőt néha még a fürdőszobából sem. Felesége az őrült életformája miatt hagyja el, és válaszút elé állítja: ha utána megy, vagyis utána tud menni, továbbfolytatják, onnan ahol abbahagyták, csak kevesebb őrülettel. Elspeth szintén nem tudja a lakását elhagyni, de neki nem betegsége okozza a problémáját, hanem az, hogy szellemként sínylődik.

Megoldási lehetőség csak egy van szinte minden szereplő számára: az elszakadás hozná meg a boldogságot, amit ilyen vagy olyan formában a végén meg is kapnak.
Mindenki szenved ilyen olyan módon és fél a jövőtől, az elveszettségtől, hogy mit hoz a holnap. Miközben többször is szembetalálják magukat azzal, hogy mennyire is ismerik azt, akit annyira szeretnek. Vagy éppen, hogy ismerik -e őt igazán. Sötét titkok és érzések fertőzik meg az életeket, miközben a temető csak burjánzik a szomszédban, és mégis ez az egyetlen hely, ami megnyugvást és békét ad, és nem kap tőle sikítófrászt az ember. A könyv második fel kezd egyre borongósabb, borúsabb, majd depressziósan fekete árnyalatot ölteni, ami egy idő után hátborzongató melléket is kap. Mégis minden ellenére emberekről, érzésekről és a döntések súlyáról szól.

Az értékelésem nem azért lett egy fél ponttal kevesebb, mert a kötettel vagy a végső fordulattal lenne valami bajon. Nem az utolsó oldalak adtak olyan mellékízt, ami még sokáig a számban maradt, majd még később megkeserítette azt egy csöppet. Azonban ezek ellenére is hátborzongató, de mégis feledhetetlen élményekkel gazdagodtam.

Értékelés: 4,5/5
Kedvenc rész:
Arthur William Edgar O'Shaughnessy verse amit Robert olvas fe:
Lám, új kertet kerítettem
Új Szerelmem köré:
Helyén hagytam a holt rózsát,
Az újat meg fölé.
Miért vártam, hogy jön a Nyár,
S volt szívem ostoba?
Régi Szerelmem arra járt,
S kertem kifosztotta.
Arcán a megfáradt mosoly
Épp úgy, ahogyan rég;
Körülhordta tekintetét,
S hideg lett, mint a jég.
Amihez nyúlt, mind elpusztult,
Mind megölte a dér;
Minden fehér rózsa lehullt,
S a vörös lett fehér.

 

Inka firka Copyright © 2010 Design by Ipietoon Blogger Template Graphic from Enakei