2011. november 5., szombat

Első tettek, utolsó szavak

Bejegyezte: Inka dátum: 18:58 0 megjegyzés

Vannak olyan emberek, akik bélyeget gyűjtenek, mások a szalvétákat preferálják, vagy éppen az antik könyveket. És vannak olyanok, akik az utolsó mondatokat. De mit tesz az az ember, aki minden egyes híres ember utolsó gondolatát ismeri, csak azét nem akié a legfontosabb lenne számára.
A hírességektől sok minden marad örökül. Naplók, hangfelvételek, ruhák és utolsó szavak. A póri élet szereplőinek utolsó szófürtjei azonban sokszor csak a családtagok számára maradnak meg, jobb esetben több generáción keresztül. Az ő szóhalmazaik nem kerülnek bele életrajzukba, hiszen rájuk a nagyközönség nem kíváncsi, nem mellékszereplői a nagyvilág színpadán játszott szerepjátéknak. Ők csak a hátsó megbúvó díszletmunkások, akikre nem kíváncsi a publikum. Azonban azok a szavak is fontosak. Nem tudhatjuk, ugyanis, hogy azokat a szavakat, amik a mindennapok zsúfoltságába olvadnak követik –e még mások. Lesz –e még folyt köv. és emlékszünk –e az utolsó pillanatra, amiről még akkor nem tudtuk, hogy az.

Érzések:
Nem figyeltem fel rá. Nem olvastam róla. Nem kaptam fel rá a fejem. Elsiklottam mellette, és észre sem vettem, hogy létezik. Figyelmetlen voltam, csacska és már csak akkor vettem ténylegesen észre, amikor az orrom elé tették. Hogy miről is beszélek? John Green: Alaska nyomában c. könyvéről, akit lehet a babacipőben totyogó Jodi Picoult-nak is nevezni.
Hogy nagy hatással volt –e rám a könyv? Igen. A pont akkor pont ott típus, ami eszméletlenül lekötött, és ennek megvoltak a maga hatásai. Igen fent maradtam vele a buszon. Igen rám kellett szólnia a sofőrnek, hogy megyek –e még egy kört vagy leszállok itt a végállomáson. És igen rákérdezett arra, hogy mit olvastam, ami ennyire magába szippantott. Hogy mondott –e valamit neki, amikor megmutattam? Nem hiszem. Szerintem inkább csak az aranyásók és Fehér agyar jutott róla eszébe a cím hallatán, mivel a sötétben a könyv borítóját se láthatta.

Elmerültem benne utazás közben. Újra és újra alábuktam és egyre mélyebbre jutottam.
Mindenki életében eljön a pillanat, amikor meg akarja találni a nagy Talánt, ahogy főhősünk Miles is. És a nagy Talánhoz vezető úton minket is felvesznek, vagy pedig mi veszünk fel néhány életstoppost. Akikről sok esetben nem tudjuk, hogy mennyire meghatározók is lesznek majd az életünkben. Formálnak, alakítgatnak, közben mi is viszont, és így hatás kölcsönhatás jelleggel egyre közelebb és közelebb jutunk a Talánunkhoz. Vagy éppen rájövünk, hogy mi is az. Közben mások elbuknak vagy feladják, és lehet, hogy ezeknek az elemeknek az elmozdulása, és eltűnése fogja majd okozni, hogy teljesen más lesz a Talánunk, vagy éppen saját magunk.

Miles esetében a Talán keresése egy bentlakásos iskolában kezdődik, vagyis inkább az iskolába való beiratkozással. Ahol felveszik az autóba, amit Alaska vezet. És innentől elkezdődik a visszaszámlálás. A szertelen, örökké változó Alaska teljes mértékben más, mint amit eddig ismert a világban. Nem csoda, hogyha azonnal belecsavarodik a lányba, aki menthetetlenül felkapja, és magába szippantja, mint egy forgószél. Elkezdődnek ezután az első tettek, az első cigi, majd az első ital, az első barátnő és szexuális kaland, valamint a szabályszegések sorban, fokozatosan. És közben áramlanak még a furcsa és sokszor mély gondolatok, amikre Miles általában fel sem kapja a fejét, azonban azok még ott maradnak. Alaska nagy kérdése, hogy hogyan szabadulunk ki a szenvedés labirintusából képezi szerintem neki a maga nagy Talánja. Megtalálni a kivezető utat neki maga lenne a megváltás, és erre keresi Pufi mellett a megoldást, amit a végén úgy tűnik, hogy meg is lel: gyorsan, egyenesen. A könyv egy visszaszámlálás, és utána számlálás egy tragédiának, vagyis magának Alaska halálának. Aki egyszerűen csak kinyitotta az autó ajtaját, és áthuppant egy másikba, ami észvesztő tempóval süvített a sorsa felé.

"Egész életedet labirintusba zárva töltöd, azon töprengsz, hogyan szabadulsz ki egy nap, és milyen nagyszerű érzés lesz. Elképzeled a jövődet, de soha nem valósul meg. Csak arra használod a jövőt, hogy segítségével elmenekülhess a jelenből."

Hogy mi merül fel ilyenkor? Megakadályozható lett volna? Szándékosan tette? Voltak –e előjelek? Mit mondott utoljára?
Minden megzavarodik, és ott marad egy olyan formájú lyuk, meghatározott formákkal, amibe nem illeszthető többé semmi más, mert a passzoló elem örökre elszállt. Miles gondolatai a történet végén nagyon találóak, magáról a labirintus effektusról, amiből rengetegféle menekülési lehetőség van. Hiszen, ha nem akarunk szenvedni, teljesen elszigetelhetjük magunkat mindentől, ami fájdalmat okozhatna. Mivel ebben az esetben nincsen semmilyen olyan dolog, vagy ember, ami bánthatna, vagy amihez/akihez ragaszkodhatnánk, és az elvesztése fájhatna. Jó ez a megoldás? Vagy vessük bele magunkat teljesen az élet nagy óceánjába, sodorjon az áramlat, és néha csapjon oda a sziklafalnak? Jobb attól, hogy engedjük, hogy fájjon, és ettől formálódjunk, és fejlődjünk, hogy utána más szintekre emelkedjünk, és lássuk másképp a világot? Jó ez nekünk? Kell? Vagy adjuk még fel az elején?

Hiszen mint ahogy Miles mondta, elfelejtünk dolgokat, már nagyon hamar. Nem emlékszünk azokra a dolgokra, amik korábban mindennaposak voltak a minket oly nagyban meghatározó emberekből, ha közel engedjük magunkhoz őket és végül mégis elveszítjük. És igen sok mindent elfelejtünk, nem emlékszünk mondatokra, mozdulatokra vagy egyes gesztusokra. Akkor mi értelme van annak, hogy hagyjuk, hogy mások vezessenek ki a labirintusból. Hiszen megjegyzi, miért tette őt Alaska különlegessé, hogyha itt hagyta? De ha már itt tartunk, ami elveszett teljesen elveszett?

„Legyőzhetetlennek hisszük magunkat, mert azok vagyunk. Nem tudunk megszületni, és nem tudunk meghalni. Mint mindenféle energia, csak alakunkat, méretünket és megjelenési formánkat változtatjuk. Akik megöregszenek, elfelejtik ezt. Félnek a veszteségtől és a kudarctól. De az a részünk, amely több, mint részleteink összessége, nem kezdődhet, és nem érhet véget, és így nem is vallhat kudarcot.”

Mégis kutatjuk azokat a parányi utolsó morzsákat, hogy ne vesszenek el, hogy ne pörögjenek át az ujjaink között, mint a homokszemek. Mert elsiklunk dolgok felett, mivel azt hisszük, hogy lesz folyt. köv. azért mert azt mondják, vagy mert annyira kézenfekvő, hogy folytatódni fog és nem hisszük el, hogy azok voltak az utolsó dolgok.
És hogy miért vannak rám is olyan nagy hatással az utolsó szavak, és maga a történet? Talán azért eresztett gyökeret bennem ennyire az egész, mert pont most vesztettem el az Édesapámat? Talán azért, mert nem tudtam felidézni, hogy mit mondtunk egymásnak, amikor utoljára beszéltünk? Vagy éppen azt volt nehéz felidézni, hogy mikor is beszéltünk a héten utoljára? Vagy az, hogy nem tudtam elbúcsúzni? Vagy nem tudom, hogy neki személy szerinte mik voltak az utolsó szavai? Mindenre a válaszom: lehet.
Azonban mindenféle tragédia nélkül, mély nyomokat hagyott bennem a történet. És ajánlom mindenkinek, aki keresi a labirintusból való kivezető utat, vagy magát a nagy Talánt.

Értékelés: 5/5
Kedvenc mondat:
„Thomas Edison utolsó szavai: „Olyan gyönyörű odaát.”
Azt nem tudom, hol lehet, de hiszem, hogy ott van valahol, és remélem gyönyörű.”
 

Inka firka Copyright © 2010 Design by Ipietoon Blogger Template Graphic from Enakei