Marriage can be a real killer – Gillian Flynn: Holtodiglan

Egy nő. Egy férfi. Szerelem. Házasság. Mindennapi gondok. Bestseller. Ennyi összetevő kell csak ahhoz, hogy jól, mit is jól kib@szottul jól fogyó könyvet tegyünk ki a polcra. Egy dolog, ami mindenkit megfog, ami általános, és mi lenne általánosabb a mindennapi életnél, amit az emberek többsége párban, sőt házasságban élvez avagy szenved el. Gillian Flynn virtuóz módon játszik a házasság intézményének húrjain, egy kicsit még elfajzottabbá teszi a szereplőit, és magát az intézményt is. Határokat húz, általánosít, felemel, megaláz és közben magához láncolja, sőt birtokba veszi az olvasót. Hiába akartam, hiszen a történet felénél éreztem, hogy ez nem az én könyvem, mégis befejeztem. Ami a meglepő a dologban, hogy, azóta sem tudok tőle szabadulni, majdnem két hét telt ez az utolsó sorok óta, minden nap valamilyen formában szembetalálom magam vele, sőt gondolkodom. Akkor mégis miért nem az én könyvem, ha azóta is gyötrődöm rajta?

A legfőbb bajom, az, hogy az író, hatalmas, összetett karaktereket vázol fel számunkra, legalábbis, ahogy szereplői a saját szemükön keresztül a másikat látják. Azonban mindketten középszerű karakterek, unalmas gondolatokkal, mindennapi vágyakkal élve az átlagemberek mindennapjait. A nagy fordulat nem sorsdöntő elképzelhetetlen katarzis, ami apokaliptikus hatásokat gyakorol a társadalom egészére, ellehetetlenítve az életet és így a főszereplőkét is. Egy csendes, szinte sorsszerűen szükséges rossz, ami a túl tökéletes dolgok velejárója. Számítani lehet rá, és talán azért olyan megdöbbentő a vele való szembesülés, mert nagy igényeket támasztunk a könyvvel, és egyben a szerzői képzelet- és alkotókészséggel szemben is. Előre elhitetjük magunkkal, hogy a világsiker egyenlő egy megdöbbentő, innovatív embereket szétválasztó titokzatos erővel. Elhisszük, hogy ez a nő olyat teremtett, amit előtte senki más. Utána pedig kapunk egy pofont, hiszen egy mocskosan emberi faktor néz velünk farkasszemet, ami bár oka, mégis végkövetkezménye az események láncolatának.

„Türelmesen vártam – éveken át –, hogy az inga visszalendüljön, hogy a férfiak elkezdjenek Jane Austent olvasni, megtanuljanak kötni, úgy tegyenek, mintha ízlene nekik a Cosmopolitan koktél, emlékkönyv-bulikat rendezzenek és csókolózzanak egymással, miközben nekünk csorog a nyálunk. És akkor azt mondanánk: Igen, ő olyan Jófej Pasi. De ez nem következett be.”

A két főszereplőn kívül mindenki más csak báb a színműben, és mivel egyikükkel sem tudtam, sem emberileg, sem gondolatilag azonosulni, igen nehéznek látszik, hogy mégis diadalmasan túléltem a velük való találkozást. Ami mégis magával ragadott, és sodort egyre előre, az a folyamatos gondolatfelhők halmaza, amik olvasás közben a fejem fölé tömörültek. Ötletbörzét készítve olvasok minden könyvet, főleg azokat, amikben valamilyen nyomozási szál épül a cselekménybe, azonban most esett meg hosszú ideje először, hogy kérdés kérdést követett, ami véleményt, érzést, nézetet, új gondolatfelhőt vont magához, és ez az, amiért mégsem tudom alulértékelni a könyvet. Hidegen hagyott, hogy Amyt megtalálják-e vagy sem, nem érdekelt, hogy megölték, vagy csak elrabolták, és az sem zavart volna, ha a történet közben Nick is lelép a színről. Mint írtam, a téma mindennapi oldalával fogta meg a szerző a jónépet, és az elbújtatott általános, és extrém gondolatpárosítások, és abnormális, diszharmónikus érzelmek összeütköztetése az ép elmével eredményezi, hogy az olvasó a végén zizisen kattog és agyal, az általa kreált kérdéseken, érzéseken és gondolatokon.

És akkor miről is gondolkoztam el: a kapcsolatokról általánosságban. Úgy mint, ha beleszeretünk a másikba, csak az adott pillanat személyébe  esünk bele, mint légy a mézesköcsögbe? Minden helyzetben álarcot viselünk? Ha igen mennyi ideig tartható ez fenn, és mikorra fáradunk el tőle? A legveszélyesebbek azok, akik átlátnak a repedéseinken? Érdemes felfedni azokat a sérülékeny pontokat, ami szerethetővé tehet minket, ha egyben fegyverként is használhatják a saját gyengeségünket ellenünk?  Azt, aki igazán ismeri a belső, rothadt énünket magunkon kívül, gyűlölni, elpusztítani kell, vagy örökös vetélytársnak kell tekinteni és játszani vele, egy olyan játékot, amiben az győz, aki tud még rondább dolgot mutatni magából? Mennyit érdemes magunkból feladni másért, meddig nem veszítjük el az „ÉN”-t ? Tényleg képesek vagyunk mi nők mindent feladni, ha úgy tűnik, megkapjuk, amit akarunk? A megismerés és az unalmassá válás között egyenlőséget húzhatunk? Érdemes a tökéletesre törekedni? Egyáltalán létezik ilyen? stb. Hogy kaptam-e mindenre kielégítő választ? Nem. Viszont többször is felvetődő kérdésekké váltak, amik, azóta megvitatásra kerültek több fronton, és eredményeztek hosszú beszélgetéseket. Esetleg ez a lelke és a sikere a könyvnek? Mivel még olyannal nem hozott össze a sors, aki rajtam kívül kapcsolatba került volna a kötettel nem tudok teljesen biztos választ adni. Lehet, hogy egy ilyen jellegű beszélgetés után pontosabb megoldással szolgálhatnék.

„Kiderült, hogy ő sem tudja fenntartani a saját látszatát: a szellemes riposztokat, az elmés játékokat, a romantikát, az udvarlást. Minden kezdett összedőlni. Gyűlöltem Nicket, amiért meglepődött, amikor én én lettem.”

És akkor még néhány gondolat. Azon felül, hogy szinte minden karakter valamilyen szinten bomlott, hasadt jellem, az mellett, hogy az egész könyvet körüllengi az önzés, egoizmus, gyerekesség és kínzási vágy atmoszférája, mégis egy briliánsan megszerkesztett ívet visz végig a történet, még ha sokszor túlzott „patika jelleg” társul is hozzá, vagy egyes bemutatott jelenetei „megerőszakoltnak” tűnnek. Mellesleg a folyamatosan „tökéletes” családi életre ácsingó régi, gyermeki énem számára is megnyugtató és egyben megerősítő hatású a szerző által a főszereplőihez társított családi háttéralkotás. A tökéletesnek látszó család sem mindig az, ami, sőt még rosszabb hatása lehet, mint egy darabjaira hullott életnek.

A könyvből októberben érkezik a film, amire már most vannak partnereim, még ha a könyvet nem is veszik a kezükbe. A rendező jegyzi az „amerikai” Tetovált lányt, ami meglepő módon, a szereposztás és a túlzott hollywoodi hatás ellenére is székbe szögezett többször is. A történet vége állítólag átírásra került, kíváncsian várom, mindenesetre. És hogy mégis összefoglalva mit mondanék a könyvről? Sötét, őrült, hasadt és nagyon mocskos kötet. A sorok, szavak, betűk hozzátapadnak a bőrhöz, beszennyezik a gondolatokat, erjesztik az érzéseket, míg a végén bűzösen, megkeseredve meredünk a világra. Jó sok zuhanyra lesz szükségem, amíg ennek a könyvnek a rám rakodott, kérges burkát leáztatom magamról, és nem úgy érzem magam, mint egy szennyes zokni…

Értékelés:

Kedvenc rész:

„Igazságtalan mértékű felelősség jár az egykeséggel – az ember úgy nő fel, hogy tudja, nem szabad csalódást okoznia, de még meghalnia sem.”