Jelentés a 2013-as várólista fogyasztás sikeresen leadott kilóinak jegyzékéről

A tavalyi sikertelenség után merészen belekezdtem a 2013-as csökkentsd a várólistád projektbe. Lassan az év vége felé járva pedig ideje számvetést végezni a polcok körül, a hátralévő és már leadott könyvek kilóinak tájékáról.

A jelenlegi állás szerint a 12 elolvasandó kötet közül eddig 8-al végeztem.

Ezek közül a fő polcról 3 darab, 5 könyvnyi pedig az alternatív polcról származik.

Jelenlegi fogyasztás alatt mindkét polcról 1-1 kötet zsugorodik.

Megállapításra került, hogy az év elején még igen aktívan csökkentettem a kihívásra készített könyvkészletek tartalmát, azonban az év első három hónapja után igen megkopott a lelkesedésem. A kötetekről készült bejegyzések száma is igen csekélyre rúg, hiszen eddig csupán a Rubinvörös kellemes hangulatával, és a Kín borzalmas cselekményvezetésével és bakijaival verekedte ki magának a hosszabb értékelést. Ennek oka, a már említett két kötet esetében is kivilágló kettősség vagy túlságosan jó vagy túlontúl nagy melléfogások voltak. Bár akadt közöttük egy-két semleges, sehova sem tudlak tenni történet is de ezekről beszéljünk egy kicsit később.

Az év pozitív csalódásait és csodálatos könyvbéli utazásait hozta magával a Pi élete és A burok. A Pi élete hónapokig beköltözött az életembe, a gondolataimba és még mai napig képes arra, hogy órákra betöltse azokat, hogyha valamilyen formában előkerül. Ha valaki kérdezi mégis mire számítson, hogyha nekikezd nagyon nehéz megtalálni a megfelelő szavakat. Vallás, sors, barátság, veszteség, szeretet és kitartás keveréke a könyv. Egyrészt a saját hánykódásunk az óceánon az élet kiszámíthatatlan színpadán, másrészt a bennünk lévő hit, a minket vezető, vagy éppen nekünk hátat fordító felsőbb hatalom kapcsolata, bizalom és a végletekig kitartó, elemi élni akarás története. Mese és valóság, brutalitás és a kietlenségben megtalálható béke, a mindenség a semmi közepén. Sejtekig hatoló könyvélmény, amit már az olvasni nem szeretőkkel is meg lehet ismertetni filmben, ami annyira mélyen merít az eredeti történetből, amilyen mélyen csak le tud Ang Lee szákja érni Pi óceánjában. És ha a szavak és a képek elfogytak, Pi-t a legjobban a zene tudja kifejezni. A szavak helyett dallamok, a fejezetek helyett pedig zeneszámok mesélik el a történetet, ölelnek körül, kapnak fel és sodornak el a maguk keltette árban.

Pi után meglepődve konstatáltam, hogy ismét Stephenie Meyer csavarta el a fejem. Ha nem ismertem volna megkérdezem az utolsó oldalak után, hogy ki ez a nő? De mit tagadjam, így is megkérdeztem. Ki ez a nő? Egy írói kaméleon, aki olyan gyönyörű mondatokat tud papírra vetni, amitől egy pillanatra megáll körülötted a világ, és az általa megírt érzések kinyúlnak a papírról, hogy az ujjaidon át beléd is átitatódjanak. Mély gondolatokkal, egy fiatal, mégis számos életet megélt bölcs főhős szemén át játszódó történettel egy teljesen más hangulatot árasztó kötettel és hozzá a korábban szerzett hírnevével övezve jelent meg a könyv, amiről nem hittem el azt, amit minden olvasója állított: kitűnő. Ennél rosszabb osztályzatot az én keményszívű értékelő énem sem adhat. Annyira magával ragadó, szívet tépően szomorú, könnyeket előcsalogatóan kedves, mégis a maga nemében is komoly kötet, amitől sokszor még percekre is nehéz volt megválni. Örömmel tölt el, hogy a polcomon tudhatom.

Az év legrosszabb könyvélményét nem meglepő módon Lauren Kate: Torment műve okozta. Bár Nicholas Sparks: Szerelmünk lapjai sem okozott felhőtlen perceket. Töredelmesen bevallom, hogy a filmet láttam már nagyon sokszor, mielőtt a könyv egyáltalán a látókörömbe került volna. És míg a film közben többször is kellemesen átjár a lúdbőr a könyvnél folyamatosan csak azt számolgattam, hogy hány oldal van még hátra. A főhős férfi lévén nekem túlontúl érzelmes volt, és bár nem vagyok romantika fanatikus, ami női lelkem érzékeny húrjaira a képernyőn keresztül hatni tudott itt egyszerűen csak idegesített. Egy jó ideig biztos, hogy nem próbálkozom az író további köteteivel, vagy csak a filmes feldolgozásokra koncentrálok továbbra is.

A sokak által éltetett Tökéletes kémiát bár egy ültő helyemben elolvastam, mégis hajnali három órakor nem olyan gondolatokkal telve csuktam össze és estem kómás állapotban az ágyba, hogy mindenképpen olvasnám a folytatást, ne adj isten a polcomon szeretném látni mielőbb, csupán az csiklandozta a szürkeállományomat, hogy mégis mit szeretnek ezen annyira? Sokszor találkoztam a könyv kapcsán azzal, hogy ez más, újszerű és nem olyan klisés, mint a többi sztori. Igen komolyabb, és igen sok esetben humorosabb és a szereplők is mélyről kanalazott érzésekkel rendelkeznek, nem csak a puding tetejéről lekapart hab jellemzi őket. Mégis számomra a tipikus gazdag, tépázott életű csaj, és az összetört, „rosszfiú” sablonos love story-ját hozza. Nem az év legrosszabbja, de a legjobbja sem. Megmarad közepesnek.

Imádom L.K. Hamilton Anita Blake karakterét, az általa megalkotott világot, a novelláit, amiben a képzeletének elburjánzásaiból előbukkanó kis szegmensek még inkább mélyítik a szeretetemet felé, mégis Merryvel nálam óriási bakot lőtt. Az Árnyak csókjában megismert világ megint hívogató, – és ahogy elbeszélésekből megtudtam kötetről kötetre egyre jobb lesz- a felvonultatott karakterek sokszínűsége emeli a történetet, az egymást követő események pedig folyamatosan fenntartják az olvasó érdeklődését, mégis… A főhősnő sótlansága, ürességet és hiányérzetet okozott. Valahogy karakteresebb főhősnőt tudtam volna elképzelni, árnyaltabb jellemet, ha már csúcsszuper képességeket társít hozzá. Másik negatív élményem a történet szakadozottsága volt. Ahogy megjelent egy új főszereplő olyan volt mintha egy másik színdarabot néznék, ami ugyan a fő előadáshoz kapcsolódik, mégis töredezetten viszi azt előre. Míg másoknak a sok szereplővel van gondjuk nekem csak azzal, hogy széttörik a cselekmény vázát, és ez a darabosság nem éppen okoz pozitív megítélést a kötettel számára.

A Négyen egy gatyában annyival többet jelentett számomra, mint egy átlagos tinikönyv. Sokkal szerteágazóbb és komolyabb a felnőtté válás útja ebben a történetben, mint a legtöbb hasonszőrű könyvben. És itt még jelen van egy nadrág is, ami a szeretetet, az összetartozást és a soha el nem múló támogatást szimbolizálja. Könnyű szívvel helyeztem anno a polcomra, hasonló érzéseket várva, mint a filmváltozatától. Csalódnom kellett és nem épp a filmben. Még mindig csodálkozom, hogy ebből a történetből képekkel ennyivel jobban ki tudták hozni azokat a hatásokat, amit a szavaktól vártam. Valahogy a kötet csacskább lett. Azt hittem, hogy a fülszöveg nagyon elüt a történettől, de tévedtem, rendkívüli módon inkább idomult az írásmódhoz és magához az íróhoz. Rengeteg elírás és baki van a kötetben, amit a hazai kiadó jelez is, ennek köszönhetően pedig az olvasó számtalanszor esik ki a körülötte játszódó történeti szálból. Némely mondatnak többszöri olvasás után se értettem meg a hasznát, mondanivalóját, és nem nem én vagyok nehéz felfogású. Felfoghatatlan, hogy ebből még született több kötet is. És bár a film változatot imádom, abból is csak az első van hatással rám, a folytatás már kicsit megerőszakolt. Mondanom sem kell, hogy ezek után a könyvnél még meg sem fordult a fejemben, hogy a folytatásért nyúlok.