Föld pora s árnya leszünk – Cassandra Clare: Az angyal

Tessa Gray mit sem sejtve utazik testvére után Londonba, hátrahagyva egy átlagosan szegényes élet romjait, egy jobb jövő reményében. De ami Londonban várja minden elképzelését felülmúlja. Nem csak egy új országba, hanem egy új világba érkezik, annak is a kellemetlenebb zugába. A világról, a múltjáról és még saját magáról alkotott képe is darabjaira hull, mikor kiderül, hogy alakváltó, aki az Alvilágiak népes sorába tartozik. A hosszú rabságból egy árnyvadász menti ki, de megbízhat-e a titokzatos Intézet lakóiban? Mi történt a bátyjával? Ki a Magiszter, és mit akarhat tőle? Mit szolgálnak a titokzatos automatonok? És a legfontosabb kérdés ki is az igazi Tessa Gray?

Honnan:

IMÁDOM a Cassandra Clare mondatainak szövetéből a fejemben kibontakozó képeket, érzéseket és a sebeket is, amiket szavaival ejteni tud az olvasója lelkén.

Gondolatok:

Cseresznye. Ez az első dolog, ami eszembe ötlik, ha gondolati vagy verbális síkon előkerül Az angyal. Talán annak is köszönhető, hogy Tessa kalandjai és a viktoriánus Londonban való kóborlása közben, én a cseresznyetermésünk nagy százalékát majszoltam el. Mindenidők legegészségesebb könyvvel nasizós kalandom volt. De komolyabbra fordítva a szót, első olvasásra nem hagyott bennem olyan mély érzéseket Clare „előzmény” kötete, mint a Végzet ereklyéi sorozata. Érzelmileg mérhető, hogy míg a Csontváros után azonnali folytatásra vágytam, annak hiányában pedig hihetetlen gyorsan újraolvastam Clary bevezetését az Árnyvilágba Tessa esetében nem vonzott egyik eshetőség sem. Hogy miért? Mert gyengécske tükrözésnek éreztem, amit Clare elkövetett a szereplők személyének megalkotásával. Első olvasatra hasonló karaktereket hozott életre, akik a kor elvárásaihoz próbálva igazodni, kissé butácskábbak, és ártatlanabbak, mint a már megismert szereplőgárda. Amit láttam, egy mit sem sejtő lány, akinek felborul az élete, amikor megtudja, mi is ő valójában. Találkozik egy érdekes, szemtelenül pimasz, és már túlzottan is szemet kápráztatóan szexi sráccal, aki megmenti az életét. Bekerül egy Intézetbe, ahol megismeri a múltját, miközben egy nagyon csúnya bácsi mesterkedik a háttérben. Közben erős érzelmi befolyásoltság alá esik a már említett helyes srác irányában, aki folyamatos élcek kereszttüzébe állítja a lányt. Megjelenik egy segítőkész barát, akinek érzései érezhetően nem csak barátiak, persze hősnőnk csak a kedvességet veszi észre. Halál, rettegés, vér megspékelve egy kis múlt századi angol modorossággal, mágiával, fogaskerekekkel, automatonokkal és csomó kétséggel. A végét leszámítva egy másik színpadra helyezett már látott darabnak éreztem, ahol átvette a szereplést a másodosztály, mert az első éppen wellness hétvégéjét tölti. Ilyen érzések nyíltak a szívemben első olvasatra. Majd jött A herceg, ahol már kicsit hozzá voltam szokva a közeghez, kevés elvárás motoszkált bennem és naivan nem vártam tőle semmit, csak pár kellemes órácskát. Helyette az egyik kedvencem lett Clare történetei közül, mindamellett Az angyal újraolvasásával is átalakult Tessáról, a londoni világról, Jemről, a felmerülő eseményekről és Willről… nos nem róla nem, még mindig nem tudtam megkedvelni.

„– Néha – jelentette ki Jem – olyan gyorsan megváltozik az életünk, hogy a szívünk meg az agyunk nem tudja követni a történéseket. Azt hiszem, ilyenkor érezzük a legintenzívebb fájdalmat, amikor minden átalakul körülöttünk, de még vágyakozunk a régi életünk után. Viszont tapasztalatból mondom neked, hogy ezt is meg lehet szokni. Meg fogod tanulni, miként éld az új életedet, és hamarosan emlékezni sem fogsz rá, milyen volt azelőtt.”

Mint mindig most is jól körülhatárolható, ismertetőjegyeiben unikális figurákat alkotott meg az írónő. Míg Clary az angyali oldalt, addig Tessa a „démonit” képviseltetve vezettetik be az Árnyvilágba. Mégis sokkal szimpatikusabb számomra, mint Clary. Más kor szülötteként sokkal komolyabban gondolkozik, és míg Clary a regények folyamában tökös hősnőből egy hormonzavaros, nyafogó kislánnyá változott, Tessa az érzelmi örvényekben is bizonyos higgadtságot tanúsít. Furcsa úgy olvasni egy történetet, hogy az olvasó többet tud a világról, mint a főhős, mégis ez a másfajta, a korra jellemző fenntartásokkal megtűzdelt látásmód pozitívan hat a történetre. Míg sok apróságában az írónő követi a Viktória korabeli hagyományokat és divatot, többször böködi az olvasó szemét oda nem való zavaróan 21-ik századi elemekkel, amik kibillentik az egyensúlyából a történetet, az elmerülésből pedig az olvasót. Will karaktere szinte másolata Jacenek – persze ennek is meg kell, hogy legyen az oka-, de mégsem érzem vele azt a komikus, érzelmi és megtört testvériességet, mint ahogy a szöszke árnyvadásszal. Will nem szórakoztat, hanem zavar a történet 80%-ában, amivel 95%-ban eléri nálam, hogy legszívesebben felképelném. Sajnálom, hogy ebben a kötetben Jem nem mutat annyit magából, mint a következőkben fog, mégis már itt érezhető volt számomra, hogy még nagyon belopja magát a szívembe. Furcsa egy teljesen más környezetben találkozni Magnussal, aki halhatatlanságának éppen egy újabb hullámvölgyével birkózik meg.

„A jóságnak, a valódi jóságnak valami kegyetlenségféle is a része – felelte Jem, és tekintete a semmibe meredt a lány mellett.”

Amit eddig csak elbeszélésekből ismerhettünk most szépen tálalva kerül a szemünk elé. Látjuk a vámpírok még tündöklő kolóniáit, a békétlenséget a teljes elfogadás előtt, ami az Alvilágiak és az Árnyvadászok között feszül. Míg a Végzet ereklyéiben a fő ellenséget a démonok jelentik, itt szinte csak a két „faj” közötti csatározásokat olvashatjuk. És ha azt hittük, hogy a jelenkori Klávé őrült, hogy nem nyit az Alvilágiak felé láthatjuk, hogy már egy „fejlett” és „elfogadó” közösség jött létre a néhány évszáddal korábbi állapotokhoz képest is. Lehet, hogy Clare ennek ábrázolására nem is koncentrált olyan erővel, mint ahogy ez az állapotváltozás számomra kirajzolódik, mindenestre ügyesen vetíti a régi viszonyok elmaradottságát, és az ezekhez képesti előrelépések nagyságát.

A folytatás ismeretében jobban élveztem magát a történetet, mégis még mindig óriási orrhosszal A herceg vezet a Pokoli szerkezetek versenyében.

Értékelés:

Kedvenc rész:

„(…) Reménykedjünk benne, hogy mocskon kívül mást is hagytak maguk után. Egy új címet a postásnak, néhány levágott végtagot, egy-két prostituáltat…

– Tényleg. Ha mázlink van, talán még szifiliszt is kaphatunk.

– Vagy démonhimlőt – vetette fel vidáman Will, és megpróbálkozott a lépcső alatt nyíló ajtóval. Azonnal kitárult, ezt sem zárták kulcsra. – Arra mindig lehet számítani.

– A démonhimlő nem is létezik.

– Ó, te kis hitetlen – jegyezte meg Will, és már el is tűnt a lépcső alatti sötétségben.”

„(...)Árnyvadász vagyok. Ez nem csak amolyan foglalkozás, ez a lényegem. Nem élhetek nélküle.

– Mármint nem akarsz.”

„Jem vágyakozva nézett Tessára. – Muszáj menned? Azt reméltem, maradsz, és az őrangyalom leszel, de ha menned kell, hát menj! – Majd én veled maradok – szólt morcosan Will, és levetette magát a karosszékbe, amit Tessa éppen most szabadított fel. – Angyalian tudok őrködni.

– Azért nem vagy túl meggyőző. És ráadásul közel sem vagy annyira csinos, mint Tessa – mondta Jem, és lehunyt szemmel a párnának dőlt.

– Milyen goromba vagy! Akik eddig rám néztek, azt állítják, olyan élményben volt részük, mintha egyenesen a napba néztek volna.

Jem továbbra sem nyitotta ki a szemét. – Ha úgy értették, hogy Megfájdult a fejük, akkor igazat beszéltek.”