Tessa
egyik napról a másikra nem csak földrészt váltott, hanem egy teljesen más
világba csöppent. Minél több időt tölt az Árnyvilág titkos szegleteinek
megismerésével, az annál jobban magába burkolja és már szinte
elképzelhetetlennek tűnik, hogy volt élet London, az Intézet és az Árnyvadászok
előtt. Vagy éppen Will előtt, aki megalázta, vérig sértette, kinevette
és befészkelte magát minden egyes gondolatába, és ami a legrosszabb, úgy tűnik,
hogy a lány szívébe is. Vagy mégsem? Tessa eddig csak úgy tekint Jemre,
mint a levegőre, aki láthatatlanul, de mindig jelen van, és nélküle
elképzelhetetlen az élet. Minél több időt tölt vele, a fiú annál
nélkülözhetetlenebbé válik Tessa számára. Vajon megosztható egy női szív, vagy
törvényszerűen ketté kell hasítani? Megéri-e szenvedni, amikor közeleg a vég?
És akar-e egyáltalán fél szívvel élni, ha még túl is éli az utolsó
összecsapást?
Honnan:
IMÁDOM
a Cassandra Clare mondatainak szövetéből a fejemben kibontakozó képeket,
érzéseket és a sebeket is, amiket szavaival ejteni tud az olvasója lelkén.
Gondolatok:
Ami
már első olvasásnál is szembeötlő volt az a lassú kezdés, ami után az írónő a
történet folyamán jó sokáig nem is akart sebességet váltani. Fokozatos
intenzitás jellemzi a kötetet, amihez természetesen jól felépített
cselekményváz társul. Claretől megszokhattuk, hogy átgondolja a történeteinek
minden egyes jelenetét, és általában nem használ üres, vakjáratokat. Ez sajnos
már nem igazán mondható el a Bukott angyalok városánál, vagy az Elveszett
lelkeknél :(. Jobban karakterizáltak a szereplők, több érzelem jelentkezik
a részükről a cselekményváz elvesztése nélkül. A karakterek beszélgetései,
érzelmi vasútjai nagyban sodorják előre az eseményeket, bár nem azt a fajta
eseményszálat ami az Árnyvilágot fenyegető erőket mozgatja, de életük
alakulásában mindenesetre igen jelentős változásokat eredményeznek ezek az apró
jelenetmorzsák. Ami személy szerint még mindig nagyon zavar, és sok esetben ki
is taszít a kellemes téblábolásból Tessa világában, az a kornak nem megfelelő
szleng alkalmazása. Olyan sokszor használ pl.: Magnus olyan szavakat,
amiket egy Aleck-el való szóváltás közben még elviselnék, de egy Willel
folytatott mélyenszántó értekezés közben annyira nem odavalónak érzek, mint
húslevesben a csokoládét.
„- Egy másik ember szerepét kell eljátszanom nap mint nap reggeltől
estig. Egy keserű, gonosz és kegyetlen emberét...
– Én bírlak ilyennek. És ne mondd, hogy nem élvezed te is legalább egy
kicsit, amikor az ördögöt alakítod, Will Herondale.”
És bár
sok esetben lehet az ilyen baleseteket a fordító számlájára írni, Kamper
Gergelyt inkább a precizitásáról és pontosságáról ismerjük, nem pedig a
banális hibák nagymesterét látjuk benne. A könyv értékében számomra ezek a
botlások okozzák a legnagyobb csalódási faktort.
Clare
mélyebben bevezet a maga alkotta viktoriánus és mágikus világba, a korábbi
előkészítésen táptalajt fogtak, most a folytatásban az eddig meg nem ismert
részletekbe kalauzol el. A korábban részletezett elemeket csak utalásképp
említi, nem merül el bennük ismételten, inkább az újdonságok dominálnak hála
az Angyalnak.
„Érzem, hogy feloldódom, hogy beleolvadok a semmibe, mert létezik-e egyáltalán az ember, ha egyáltalán senki sem törődik vele?”
Sajnálatos
dolog, hogy megmarad az érzés, mintha más könyveket írna át az írónő, és abba a
cselekményvázba illesztené be a szereplőit. Gondoljunk csak a Két város
regényére, amire még számtalanszor utal is, és hoz párhuzamot annak egyes
szereplői és saját maga alkotta karakterei között. Ez sajnálatos dolog, hiszen
megerősödik az érzés, hogy fogytán van a kreativitásnak, amit az Elveszett
lelkek városában végérvényesen megerősített bennem. És itt van a kérdés, ami
nem hagy nyugodni: Hogy mégis mit szeretne elérni??? Mert jelen állás szerint
ezt megállapítani nagyon nehezen tudom. Lehet, hogy az általa kialakított
világból nem mer kiszakadni, hiszen másik közegben nem tudna ilyen komfortosan
mozogni, mint az óvodások, akik a hazafele vezető beléjük vert, monoton,
egysíkú útvonalat ismerik, de ha azt elveszik tőlük összetörnek, és zokogva az útpadkán
ülve mondogatják, hogy máshogy nem tudnak hazajutni. Talán Clare is inkább
vállalja, hogy az általa ismert úton termeli ki a középszerűre redukálódott
történeteit, ahelyett, hogy a bizonytalant választva talán elbukjon… Ez a
kérdéskör, még Az angyal olvasásakor merült fel, az Elveszett lelkeknél
pedig kicsúcsosodott, miközben A herceg nagy kedvencemmé lett a kisék
ellenére.
„– Beszélj egy kicsit mandarinul!Jem gyorsan mondott valamit, amiben egy csomó levegős magánhangzó és mássalhangzó mosódott össze, miközben dallamosan emelkedett és süllyedt a hangja: – Ni hen piao liang.– És ez mit jelent?– Azt, hogy bomlik a hajad.”
Bár
nem vagyok romantikus alkat, akik közelebbről ismernek, minden ilyenfajta
irományt eltávolítanak a kezeim közül, nehogy spontán meggyúljanak, mint
szentségtörő mini máglyák, mégis a legjobban Jem és Tessa jelenetét élveztem.
Igen, elérte az én zsémbes szívemet is az a kedves jelenet, ami közöttük
zajlott le. Mindemellett pedig megerősödött bennem a Team Jem életérzés,
aminek magja az első kötetnél megvetemedett a lelkemben. Willt mindenki
bánatára nem szerettem meg még mindig, engem zavar, sokszor too much,
akármilyen poén herold nagyon ritkán tud megnevettetni, és szívtelenség Inka a
neved, de meghatni is ritkán tud.
Clare
belekóstol két lehetséges szálba és viszonylag le is zárja azokat, nem hagyva
kérdéseket vagy mégis? Mindenesetre érdekes és személy szerint jobban is örülök
neki. Jobban elvarázsolt, és megvett magának. És ami a fő felkerült a kedvencek
közé! Kell ennél több?
LEG-EK:
A
legjobban szeretem: a fejezetek elején lévő verstöredékek
A
legédesebb jelenet: Tessa és Jem a fiú szobájában
A
legkifacsartabb ötlet: Will átka
A
legviccesebb jelenet: Magnus bevallja Camille-nak, hogy „szerelmes”
Willbe
A
legundorítóbb szereplő: Benedict Lightwood
A
legjobban a szívembe zártalak páros: Gideon és Sophie
A
legkevésbé szeretett szereplő: Will
A
leginkább olvastam volna még rólad szereplő: Henry
A leg”nemvártabb”
jelenet: Tessa vs. piszkavas
A
legszebb kapocs: Will és Jem kapcsolata
A
legátütőbb mondat: „Jem az én
nagy bűnöm – felelte Will.”
Értékelés:
Kedvenc rész:
„Démonhimlő, ó, démonhimlőVajon hogyan kaptad el?Elmentél a rosszhírű negyedbe,Ahonnan mindenki elszelel.Démonhimlő, ó, démonhimlő,én végig tudtam, emberek,Azért írtam ezt a kis dalt, mertIgazam volt: ti tévedtetek!”
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése