Ohh könyvesbolt te drága…

Megesett a nem túl távoli múltban, hogy betévedtem egy könyvektől roskadozó polcos, könyvektől illatozó szemet, orrot és ujjakat csiklandozó könyvesboltba… átvenni az online rendelésemet. Mint ritka alkalmak egyikét meg kívántam ragadni a lehetőséget, hogy ne csak a monitor zizegő képén keresztül, hanem sokdimenziós voltukban is magamévá tegyem a könyvek okozta bizsergető érzést. Szóval körbe akartam nézni ráérő időmben. Az akartamon van a hangsúly. Az eladó hölgy úgy csapott le rám, mint Carrie Bradshaw egy leértékelt Gucci cipőre. „Segíthetek?” Kérdése mögött olyan fokú túlbuzgóság lapult, mint ha egy karton Hell és egy tucat duracell nyuszi túlcsordult energiája hajtaná. Miután közöltem vele, hogy a rendelésemért jöttem, de előbb szét szeretnék nézni, a mondat befejezése előtt már egy „Rögtön hozom!” felkiáltással csak egy porfelhőt hagyott maga után, mint a Kengyelfutó Gyalogkakukk. És ez feszélyezett-e engem? Egy kicsit? Majd már egy kicsinél jobban, hogy a nyomomba szegődött, és kísérgetett sorról sorra, kinézve a könyvet a kezemből, amit felvettem, árgus szemeket meresztve, hogyan rakom vissza a polcra azt a könyvet, amit nem vettem meg. Taktikát váltva gondoltam a szűk részhez csak nem követ, ami a friss megjelenések, és a pénztár között honol. Így bevetettem magam az újdonságok közé. Mint lelkes vendég gondoltam az új Nyári Krisztián: Így szerettek ők 2 kötet csak azért van kirakva, hogy a leendő vásárló belekukkantson, szemrevételezze, esetleg lapozza is a kötetet, így gyanútlanul kinyitottam, és elmélyedni kezdtem a felvonultatott magyar irodalmi élet színe javában. Majd rám vetült egy árnyék. A pénztárból az eladó úgy gondolta szuper szemeim szkennerjével kilopom a tintát a lapok közül, így hogy ő ezt megakadályozza szorosan rámtapadt, és lyukat égetett a hátamba. Mivel egyre jobban fokozódott az a kellemetlen érzésem, hogy engem, vevőt nem néznek jó szemmel, mikoris a leendő, tőlük rendelendő köteteket nézegetem, úgy gondoltam ideje fogni a nyúlcipőt, gyorsan fizetni és rájuk zárni az ajtót, hogy kiélvezhessék a magányt a könyvek erdejében. Komolyan hallani véltem egy elégedett sóhajt, ahogy becsukódott az ajtó, vagy lehet, hogy már csak a felfokozott idegállapotom okozta ezt a hallucinációt. Megértem én, hogy az ember ki szeretné élvezni a magányt, főleg ha ehhez a magányhoz milliónyi könyv társul, és a hely mondjuk egy könyvtár, de nem egy könyvesbolt! Ahol a feladat éppen a könyvek eladása, és nem a vevők minél gyorsabb kipaterolása a cél az üzletből.

És hogy miért gondoltam, hogy mindezt az élményt megosztom Veletek? Nem is olyan régen írtam egy posztot a változó könyvvásárlási szokásokról, azok okairól és várható alakulásukról. Ebben kifejtettem, hogy az évek alatt mennyire megcsappantak a könyvesboltban tett olyan célú látogatásaim, hogy csak kiélvezem, hogy ott vagyok, és közben kiszemelek magamnak leendő polctöltő lakókat. A boltlátogatást gátló tényezők hosszú sorába mostantól felvehetem az idegesítő eladókat is, pedig pont azok hiánya miatt is vált ez a könyvesbolt az egyik kedvencemmé. Mostantól viszont még egy mínusz üzlet, ahol nem lófrálok, és csak célirányos rendelésfelvételeket folytatok le, nehogy megsértsem az eladókat jövőbeni vásárlási szándékommal, amit elviekben ők a munkájukkal segítenek. Bele se merek gondolni, hogy a karácsonyi kavalkáddal hogy fognak megbirkózni, mikoris az egy potenciális vevőt felváltja hat-hét emberke, akik még a könyvekhez is mernek nyúlni… Jujjj!!!

Khalepa ta kala - Cassandra Clare: A herceg

Tessa egyik napról a másikra nem csak földrészt váltott, hanem egy teljesen más világba csöppent. Minél több időt tölt az Árnyvilág titkos szegleteinek megismerésével, az annál jobban magába burkolja és már szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy volt élet London, az Intézet és az Árnyvadászok előtt. Vagy éppen Will előtt, aki megalázta, vérig sértette, kinevette és befészkelte magát minden egyes gondolatába, és ami a legrosszabb, úgy tűnik, hogy a lány szívébe is. Vagy mégsem? Tessa eddig csak úgy tekint Jemre, mint a levegőre, aki láthatatlanul, de mindig jelen van, és nélküle elképzelhetetlen az élet. Minél több időt tölt vele, a fiú annál nélkülözhetetlenebbé válik Tessa számára. Vajon megosztható egy női szív, vagy törvényszerűen ketté kell hasítani? Megéri-e szenvedni, amikor közeleg a vég? És akar-e egyáltalán fél szívvel élni, ha még túl is éli az utolsó összecsapást?

Honnan:

IMÁDOM a Cassandra Clare mondatainak szövetéből a fejemben kibontakozó képeket, érzéseket és a sebeket is, amiket szavaival ejteni tud az olvasója lelkén.

Gondolatok:

Ami már első olvasásnál is szembeötlő volt az a lassú kezdés, ami után az írónő a történet folyamán jó sokáig nem is akart sebességet váltani. Fokozatos intenzitás jellemzi a kötetet, amihez természetesen jól felépített cselekményváz társul. Claretől megszokhattuk, hogy átgondolja a történeteinek minden egyes jelenetét, és általában nem használ üres, vakjáratokat. Ez sajnos már nem igazán mondható el a Bukott angyalok városánál, vagy az Elveszett lelkeknél :(. Jobban karakterizáltak a szereplők, több érzelem jelentkezik a részükről a cselekményváz elvesztése nélkül. A karakterek beszélgetései, érzelmi vasútjai nagyban sodorják előre az eseményeket, bár nem azt a fajta eseményszálat ami az Árnyvilágot fenyegető erőket mozgatja, de életük alakulásában mindenesetre igen jelentős változásokat eredményeznek ezek az apró jelenetmorzsák. Ami személy szerint még mindig nagyon zavar, és sok esetben ki is taszít a kellemes téblábolásból Tessa világában, az a kornak nem megfelelő szleng alkalmazása. Olyan sokszor használ pl.: Magnus olyan szavakat, amiket egy Aleck-el való szóváltás közben még elviselnék, de egy Willel folytatott mélyenszántó értekezés közben annyira nem odavalónak érzek, mint húslevesben a csokoládét.

„- Egy másik ember szerepét kell eljátszanom nap mint nap reggeltől estig. Egy keserű, gonosz és kegyetlen emberét...

– Én bírlak ilyennek. És ne mondd, hogy nem élvezed te is legalább egy kicsit, amikor az ördögöt alakítod, Will Herondale.”

És bár sok esetben lehet az ilyen baleseteket a fordító számlájára írni, Kamper Gergelyt inkább a precizitásáról és pontosságáról ismerjük, nem pedig a banális hibák nagymesterét látjuk benne. A könyv értékében számomra ezek a botlások okozzák a legnagyobb csalódási faktort.

Clare mélyebben bevezet a maga alkotta viktoriánus és mágikus világba, a korábbi előkészítésen táptalajt fogtak, most a folytatásban az eddig meg nem ismert részletekbe kalauzol el. A korábban részletezett elemeket csak utalásképp említi, nem merül el bennük ismételten, inkább az újdonságok dominálnak hála az Angyalnak.

„Érzem, hogy feloldódom, hogy beleolvadok a semmibe, mert létezik-e egyáltalán az ember, ha egyáltalán senki sem törődik vele?”

Sajnálatos dolog, hogy megmarad az érzés, mintha más könyveket írna át az írónő, és abba a cselekményvázba illesztené be a szereplőit. Gondoljunk csak a Két város regényére, amire még számtalanszor utal is, és hoz párhuzamot annak egyes szereplői és saját maga alkotta karakterei között. Ez sajnálatos dolog, hiszen megerősödik az érzés, hogy fogytán van a kreativitásnak, amit az Elveszett lelkek városában végérvényesen megerősített bennem. És itt van a kérdés, ami nem hagy nyugodni: Hogy mégis mit szeretne elérni??? Mert jelen állás szerint ezt megállapítani nagyon nehezen tudom. Lehet, hogy az általa kialakított világból nem mer kiszakadni, hiszen másik közegben nem tudna ilyen komfortosan mozogni, mint az óvodások, akik a hazafele vezető beléjük vert, monoton, egysíkú útvonalat ismerik, de ha azt elveszik tőlük összetörnek, és zokogva az útpadkán ülve mondogatják, hogy máshogy nem tudnak hazajutni. Talán Clare is inkább vállalja, hogy az általa ismert úton termeli ki a középszerűre redukálódott történeteit, ahelyett, hogy a bizonytalant választva talán elbukjon… Ez a kérdéskör, még Az angyal olvasásakor merült fel, az Elveszett lelkeknél pedig kicsúcsosodott, miközben A herceg nagy kedvencemmé lett a kisék ellenére.

„– Beszélj egy kicsit mandarinul!

Jem gyorsan mondott valamit, amiben egy csomó levegős magánhangzó és mássalhangzó mosódott össze, miközben dallamosan emelkedett és süllyedt a hangja: – Ni hen piao liang.

– És ez mit jelent?

– Azt, hogy bomlik a hajad.”

Bár nem vagyok romantikus alkat, akik közelebbről ismernek, minden ilyenfajta irományt eltávolítanak a kezeim közül, nehogy spontán meggyúljanak, mint szentségtörő mini máglyák, mégis a legjobban Jem és Tessa jelenetét élveztem. Igen, elérte az én zsémbes szívemet is az a kedves jelenet, ami közöttük zajlott le. Mindemellett pedig megerősödött bennem a Team Jem életérzés, aminek magja az első kötetnél megvetemedett a lelkemben. Willt mindenki bánatára nem szerettem meg még mindig, engem zavar, sokszor too much, akármilyen poén herold nagyon ritkán tud megnevettetni, és szívtelenség Inka a neved, de meghatni is ritkán tud.

Clare belekóstol két lehetséges szálba és viszonylag le is zárja azokat, nem hagyva kérdéseket vagy mégis? Mindenesetre érdekes és személy szerint jobban is örülök neki. Jobban elvarázsolt, és megvett magának. És ami a fő felkerült a kedvencek közé! Kell ennél több?

LEG-EK:

A legjobban szeretem: a fejezetek elején lévő verstöredékek

A legédesebb jelenet: Tessa és Jem a fiú szobájában

A legkifacsartabb ötlet: Will átka

A legviccesebb jelenet: Magnus bevallja Camille-nak, hogy „szerelmes” Willbe

A legundorítóbb szereplő: Benedict Lightwood

A legjobban a szívembe zártalak páros: Gideon és Sophie

A legkevésbé szeretett szereplő: Will

A leginkább olvastam volna még rólad szereplő: Henry

A leg”nemvártabb” jelenet: Tessa vs. piszkavas

A legszebb kapocs: Will és Jem kapcsolata

A legátütőbb mondat: „Jem az én nagy bűnöm – felelte Will.”

Értékelés:

Kedvenc rész:

„Démonhimlő, ó, démonhimlő

Vajon hogyan kaptad el?

Elmentél a rosszhírű negyedbe,

Ahonnan mindenki elszelel.

Démonhimlő, ó, démonhimlő,

én végig tudtam, emberek,

Azért írtam ezt a kis dalt, mert

Igazam volt: ti tévedtetek!”

Föld pora s árnya leszünk – Cassandra Clare: Az angyal

Tessa Gray mit sem sejtve utazik testvére után Londonba, hátrahagyva egy átlagosan szegényes élet romjait, egy jobb jövő reményében. De ami Londonban várja minden elképzelését felülmúlja. Nem csak egy új országba, hanem egy új világba érkezik, annak is a kellemetlenebb zugába. A világról, a múltjáról és még saját magáról alkotott képe is darabjaira hull, mikor kiderül, hogy alakváltó, aki az Alvilágiak népes sorába tartozik. A hosszú rabságból egy árnyvadász menti ki, de megbízhat-e a titokzatos Intézet lakóiban? Mi történt a bátyjával? Ki a Magiszter, és mit akarhat tőle? Mit szolgálnak a titokzatos automatonok? És a legfontosabb kérdés ki is az igazi Tessa Gray?

Honnan:

IMÁDOM a Cassandra Clare mondatainak szövetéből a fejemben kibontakozó képeket, érzéseket és a sebeket is, amiket szavaival ejteni tud az olvasója lelkén.

Gondolatok:

Cseresznye. Ez az első dolog, ami eszembe ötlik, ha gondolati vagy verbális síkon előkerül Az angyal. Talán annak is köszönhető, hogy Tessa kalandjai és a viktoriánus Londonban való kóborlása közben, én a cseresznyetermésünk nagy százalékát majszoltam el. Mindenidők legegészségesebb könyvvel nasizós kalandom volt. De komolyabbra fordítva a szót, első olvasásra nem hagyott bennem olyan mély érzéseket Clare „előzmény” kötete, mint a Végzet ereklyéi sorozata. Érzelmileg mérhető, hogy míg a Csontváros után azonnali folytatásra vágytam, annak hiányában pedig hihetetlen gyorsan újraolvastam Clary bevezetését az Árnyvilágba Tessa esetében nem vonzott egyik eshetőség sem. Hogy miért? Mert gyengécske tükrözésnek éreztem, amit Clare elkövetett a szereplők személyének megalkotásával. Első olvasatra hasonló karaktereket hozott életre, akik a kor elvárásaihoz próbálva igazodni, kissé butácskábbak, és ártatlanabbak, mint a már megismert szereplőgárda. Amit láttam, egy mit sem sejtő lány, akinek felborul az élete, amikor megtudja, mi is ő valójában. Találkozik egy érdekes, szemtelenül pimasz, és már túlzottan is szemet kápráztatóan szexi sráccal, aki megmenti az életét. Bekerül egy Intézetbe, ahol megismeri a múltját, miközben egy nagyon csúnya bácsi mesterkedik a háttérben. Közben erős érzelmi befolyásoltság alá esik a már említett helyes srác irányában, aki folyamatos élcek kereszttüzébe állítja a lányt. Megjelenik egy segítőkész barát, akinek érzései érezhetően nem csak barátiak, persze hősnőnk csak a kedvességet veszi észre. Halál, rettegés, vér megspékelve egy kis múlt századi angol modorossággal, mágiával, fogaskerekekkel, automatonokkal és csomó kétséggel. A végét leszámítva egy másik színpadra helyezett már látott darabnak éreztem, ahol átvette a szereplést a másodosztály, mert az első éppen wellness hétvégéjét tölti. Ilyen érzések nyíltak a szívemben első olvasatra. Majd jött A herceg, ahol már kicsit hozzá voltam szokva a közeghez, kevés elvárás motoszkált bennem és naivan nem vártam tőle semmit, csak pár kellemes órácskát. Helyette az egyik kedvencem lett Clare történetei közül, mindamellett Az angyal újraolvasásával is átalakult Tessáról, a londoni világról, Jemről, a felmerülő eseményekről és Willről… nos nem róla nem, még mindig nem tudtam megkedvelni.

„– Néha – jelentette ki Jem – olyan gyorsan megváltozik az életünk, hogy a szívünk meg az agyunk nem tudja követni a történéseket. Azt hiszem, ilyenkor érezzük a legintenzívebb fájdalmat, amikor minden átalakul körülöttünk, de még vágyakozunk a régi életünk után. Viszont tapasztalatból mondom neked, hogy ezt is meg lehet szokni. Meg fogod tanulni, miként éld az új életedet, és hamarosan emlékezni sem fogsz rá, milyen volt azelőtt.”

Mint mindig most is jól körülhatárolható, ismertetőjegyeiben unikális figurákat alkotott meg az írónő. Míg Clary az angyali oldalt, addig Tessa a „démonit” képviseltetve vezettetik be az Árnyvilágba. Mégis sokkal szimpatikusabb számomra, mint Clary. Más kor szülötteként sokkal komolyabban gondolkozik, és míg Clary a regények folyamában tökös hősnőből egy hormonzavaros, nyafogó kislánnyá változott, Tessa az érzelmi örvényekben is bizonyos higgadtságot tanúsít. Furcsa úgy olvasni egy történetet, hogy az olvasó többet tud a világról, mint a főhős, mégis ez a másfajta, a korra jellemző fenntartásokkal megtűzdelt látásmód pozitívan hat a történetre. Míg sok apróságában az írónő követi a Viktória korabeli hagyományokat és divatot, többször böködi az olvasó szemét oda nem való zavaróan 21-ik századi elemekkel, amik kibillentik az egyensúlyából a történetet, az elmerülésből pedig az olvasót. Will karaktere szinte másolata Jacenek – persze ennek is meg kell, hogy legyen az oka-, de mégsem érzem vele azt a komikus, érzelmi és megtört testvériességet, mint ahogy a szöszke árnyvadásszal. Will nem szórakoztat, hanem zavar a történet 80%-ában, amivel 95%-ban eléri nálam, hogy legszívesebben felképelném. Sajnálom, hogy ebben a kötetben Jem nem mutat annyit magából, mint a következőkben fog, mégis már itt érezhető volt számomra, hogy még nagyon belopja magát a szívembe. Furcsa egy teljesen más környezetben találkozni Magnussal, aki halhatatlanságának éppen egy újabb hullámvölgyével birkózik meg.

„A jóságnak, a valódi jóságnak valami kegyetlenségféle is a része – felelte Jem, és tekintete a semmibe meredt a lány mellett.”

Amit eddig csak elbeszélésekből ismerhettünk most szépen tálalva kerül a szemünk elé. Látjuk a vámpírok még tündöklő kolóniáit, a békétlenséget a teljes elfogadás előtt, ami az Alvilágiak és az Árnyvadászok között feszül. Míg a Végzet ereklyéiben a fő ellenséget a démonok jelentik, itt szinte csak a két „faj” közötti csatározásokat olvashatjuk. És ha azt hittük, hogy a jelenkori Klávé őrült, hogy nem nyit az Alvilágiak felé láthatjuk, hogy már egy „fejlett” és „elfogadó” közösség jött létre a néhány évszáddal korábbi állapotokhoz képest is. Lehet, hogy Clare ennek ábrázolására nem is koncentrált olyan erővel, mint ahogy ez az állapotváltozás számomra kirajzolódik, mindenestre ügyesen vetíti a régi viszonyok elmaradottságát, és az ezekhez képesti előrelépések nagyságát.

A folytatás ismeretében jobban élveztem magát a történetet, mégis még mindig óriási orrhosszal A herceg vezet a Pokoli szerkezetek versenyében.

Értékelés:

Kedvenc rész:

„(…) Reménykedjünk benne, hogy mocskon kívül mást is hagytak maguk után. Egy új címet a postásnak, néhány levágott végtagot, egy-két prostituáltat…

– Tényleg. Ha mázlink van, talán még szifiliszt is kaphatunk.

– Vagy démonhimlőt – vetette fel vidáman Will, és megpróbálkozott a lépcső alatt nyíló ajtóval. Azonnal kitárult, ezt sem zárták kulcsra. – Arra mindig lehet számítani.

– A démonhimlő nem is létezik.

– Ó, te kis hitetlen – jegyezte meg Will, és már el is tűnt a lépcső alatti sötétségben.”

„(...)Árnyvadász vagyok. Ez nem csak amolyan foglalkozás, ez a lényegem. Nem élhetek nélküle.

– Mármint nem akarsz.”

„Jem vágyakozva nézett Tessára. – Muszáj menned? Azt reméltem, maradsz, és az őrangyalom leszel, de ha menned kell, hát menj! – Majd én veled maradok – szólt morcosan Will, és levetette magát a karosszékbe, amit Tessa éppen most szabadított fel. – Angyalian tudok őrködni.

– Azért nem vagy túl meggyőző. És ráadásul közel sem vagy annyira csinos, mint Tessa – mondta Jem, és lehunyt szemmel a párnának dőlt.

– Milyen goromba vagy! Akik eddig rám néztek, azt állítják, olyan élményben volt részük, mintha egyenesen a napba néztek volna.

Jem továbbra sem nyitotta ki a szemét. – Ha úgy értették, hogy Megfájdult a fejük, akkor igazat beszéltek.”

Jelentés a 2013-as várólista fogyasztás sikeresen leadott kilóinak jegyzékéről

A tavalyi sikertelenség után merészen belekezdtem a 2013-as csökkentsd a várólistád projektbe. Lassan az év vége felé járva pedig ideje számvetést végezni a polcok körül, a hátralévő és már leadott könyvek kilóinak tájékáról.

A jelenlegi állás szerint a 12 elolvasandó kötet közül eddig 8-al végeztem.

Ezek közül a fő polcról 3 darab, 5 könyvnyi pedig az alternatív polcról származik.

Jelenlegi fogyasztás alatt mindkét polcról 1-1 kötet zsugorodik.

Megállapításra került, hogy az év elején még igen aktívan csökkentettem a kihívásra készített könyvkészletek tartalmát, azonban az év első három hónapja után igen megkopott a lelkesedésem. A kötetekről készült bejegyzések száma is igen csekélyre rúg, hiszen eddig csupán a Rubinvörös kellemes hangulatával, és a Kín borzalmas cselekményvezetésével és bakijaival verekedte ki magának a hosszabb értékelést. Ennek oka, a már említett két kötet esetében is kivilágló kettősség vagy túlságosan jó vagy túlontúl nagy melléfogások voltak. Bár akadt közöttük egy-két semleges, sehova sem tudlak tenni történet is de ezekről beszéljünk egy kicsit később.

Az év pozitív csalódásait és csodálatos könyvbéli utazásait hozta magával a Pi élete és A burok. A Pi élete hónapokig beköltözött az életembe, a gondolataimba és még mai napig képes arra, hogy órákra betöltse azokat, hogyha valamilyen formában előkerül. Ha valaki kérdezi mégis mire számítson, hogyha nekikezd nagyon nehéz megtalálni a megfelelő szavakat. Vallás, sors, barátság, veszteség, szeretet és kitartás keveréke a könyv. Egyrészt a saját hánykódásunk az óceánon az élet kiszámíthatatlan színpadán, másrészt a bennünk lévő hit, a minket vezető, vagy éppen nekünk hátat fordító felsőbb hatalom kapcsolata, bizalom és a végletekig kitartó, elemi élni akarás története. Mese és valóság, brutalitás és a kietlenségben megtalálható béke, a mindenség a semmi közepén. Sejtekig hatoló könyvélmény, amit már az olvasni nem szeretőkkel is meg lehet ismertetni filmben, ami annyira mélyen merít az eredeti történetből, amilyen mélyen csak le tud Ang Lee szákja érni Pi óceánjában. És ha a szavak és a képek elfogytak, Pi-t a legjobban a zene tudja kifejezni. A szavak helyett dallamok, a fejezetek helyett pedig zeneszámok mesélik el a történetet, ölelnek körül, kapnak fel és sodornak el a maguk keltette árban.

Pi után meglepődve konstatáltam, hogy ismét Stephenie Meyer csavarta el a fejem. Ha nem ismertem volna megkérdezem az utolsó oldalak után, hogy ki ez a nő? De mit tagadjam, így is megkérdeztem. Ki ez a nő? Egy írói kaméleon, aki olyan gyönyörű mondatokat tud papírra vetni, amitől egy pillanatra megáll körülötted a világ, és az általa megírt érzések kinyúlnak a papírról, hogy az ujjaidon át beléd is átitatódjanak. Mély gondolatokkal, egy fiatal, mégis számos életet megélt bölcs főhős szemén át játszódó történettel egy teljesen más hangulatot árasztó kötettel és hozzá a korábban szerzett hírnevével övezve jelent meg a könyv, amiről nem hittem el azt, amit minden olvasója állított: kitűnő. Ennél rosszabb osztályzatot az én keményszívű értékelő énem sem adhat. Annyira magával ragadó, szívet tépően szomorú, könnyeket előcsalogatóan kedves, mégis a maga nemében is komoly kötet, amitől sokszor még percekre is nehéz volt megválni. Örömmel tölt el, hogy a polcomon tudhatom.

Az év legrosszabb könyvélményét nem meglepő módon Lauren Kate: Torment műve okozta. Bár Nicholas Sparks: Szerelmünk lapjai sem okozott felhőtlen perceket. Töredelmesen bevallom, hogy a filmet láttam már nagyon sokszor, mielőtt a könyv egyáltalán a látókörömbe került volna. És míg a film közben többször is kellemesen átjár a lúdbőr a könyvnél folyamatosan csak azt számolgattam, hogy hány oldal van még hátra. A főhős férfi lévén nekem túlontúl érzelmes volt, és bár nem vagyok romantika fanatikus, ami női lelkem érzékeny húrjaira a képernyőn keresztül hatni tudott itt egyszerűen csak idegesített. Egy jó ideig biztos, hogy nem próbálkozom az író további köteteivel, vagy csak a filmes feldolgozásokra koncentrálok továbbra is.

A sokak által éltetett Tökéletes kémiát bár egy ültő helyemben elolvastam, mégis hajnali három órakor nem olyan gondolatokkal telve csuktam össze és estem kómás állapotban az ágyba, hogy mindenképpen olvasnám a folytatást, ne adj isten a polcomon szeretném látni mielőbb, csupán az csiklandozta a szürkeállományomat, hogy mégis mit szeretnek ezen annyira? Sokszor találkoztam a könyv kapcsán azzal, hogy ez más, újszerű és nem olyan klisés, mint a többi sztori. Igen komolyabb, és igen sok esetben humorosabb és a szereplők is mélyről kanalazott érzésekkel rendelkeznek, nem csak a puding tetejéről lekapart hab jellemzi őket. Mégis számomra a tipikus gazdag, tépázott életű csaj, és az összetört, „rosszfiú” sablonos love story-ját hozza. Nem az év legrosszabbja, de a legjobbja sem. Megmarad közepesnek.

Imádom L.K. Hamilton Anita Blake karakterét, az általa megalkotott világot, a novelláit, amiben a képzeletének elburjánzásaiból előbukkanó kis szegmensek még inkább mélyítik a szeretetemet felé, mégis Merryvel nálam óriási bakot lőtt. Az Árnyak csókjában megismert világ megint hívogató, – és ahogy elbeszélésekből megtudtam kötetről kötetre egyre jobb lesz- a felvonultatott karakterek sokszínűsége emeli a történetet, az egymást követő események pedig folyamatosan fenntartják az olvasó érdeklődését, mégis… A főhősnő sótlansága, ürességet és hiányérzetet okozott. Valahogy karakteresebb főhősnőt tudtam volna elképzelni, árnyaltabb jellemet, ha már csúcsszuper képességeket társít hozzá. Másik negatív élményem a történet szakadozottsága volt. Ahogy megjelent egy új főszereplő olyan volt mintha egy másik színdarabot néznék, ami ugyan a fő előadáshoz kapcsolódik, mégis töredezetten viszi azt előre. Míg másoknak a sok szereplővel van gondjuk nekem csak azzal, hogy széttörik a cselekmény vázát, és ez a darabosság nem éppen okoz pozitív megítélést a kötettel számára.

A Négyen egy gatyában annyival többet jelentett számomra, mint egy átlagos tinikönyv. Sokkal szerteágazóbb és komolyabb a felnőtté válás útja ebben a történetben, mint a legtöbb hasonszőrű könyvben. És itt még jelen van egy nadrág is, ami a szeretetet, az összetartozást és a soha el nem múló támogatást szimbolizálja. Könnyű szívvel helyeztem anno a polcomra, hasonló érzéseket várva, mint a filmváltozatától. Csalódnom kellett és nem épp a filmben. Még mindig csodálkozom, hogy ebből a történetből képekkel ennyivel jobban ki tudták hozni azokat a hatásokat, amit a szavaktól vártam. Valahogy a kötet csacskább lett. Azt hittem, hogy a fülszöveg nagyon elüt a történettől, de tévedtem, rendkívüli módon inkább idomult az írásmódhoz és magához az íróhoz. Rengeteg elírás és baki van a kötetben, amit a hazai kiadó jelez is, ennek köszönhetően pedig az olvasó számtalanszor esik ki a körülötte játszódó történeti szálból. Némely mondatnak többszöri olvasás után se értettem meg a hasznát, mondanivalóját, és nem nem én vagyok nehéz felfogású. Felfoghatatlan, hogy ebből még született több kötet is. És bár a film változatot imádom, abból is csak az első van hatással rám, a folytatás már kicsit megerőszakolt. Mondanom sem kell, hogy ezek után a könyvnél még meg sem fordult a fejemben, hogy a folytatásért nyúlok. 

Alma Katsu: Halhatatlan

„Mindenféle kifogással előállhatnék, mint például, hogy akkoriban így mentek a dolgok, hogy a feleségek számítottak arra, hogy a férjük félrelép. Vagy hogy Jonathan ilyen típus volt, és nekem ezt el kellett fogadnom. De nem ez az igazi oka... Nem tudom, hogy magyarázhatnám el. Mindig is azt szerettem volna, ha úgy szeret, ahogy én őt. Szeretett engem, tudom, hogy szeretett. Csak nem úgy, ahogy én akartam. És nem különbözik annyira azoktól az emberektől, akiket ismerek. Az egyik partner soha nem szereti eléggé a másikat ahhoz, hogy

felhagyjon az ivással, a szerencsejátékkal vagy a nőügyeivel. Az egyik fél mindig az, aki ad, a másik az, aki elvesz. Aki ad, azt kívánja, bárcsak ne vennének el tőle többet.”

Honnan:

Nagyon megtetszett a történet ismertetője, a kötet borítója pedig rendkívül kifejezőre sikerült. Annyira bele lehet feledkezni a fedlapba, elmerengeni a felvillanó gondoltok között, belegondolva számos felkapott ötletbe a cselekménnyel és a szereplőkkel kapcsolatban, hogy közben megfeledkezünk, arról a puszta tényről, hogy egy könyvet fogunk a kezünkben, és ha lapozunk párat megfejthetjük azt, ami annyira magával ragadta a képzeletünket. Csodálatos.

Gondolatok:

Megfoghatatlan. Ez az a szó, ami folyamatosan motoszkált a fejemben, miközben róttam a sorokat, faltam a betűket, mígnem mind elfogyott. Megfoghatatlan, az az erő, esszencia, ami az olvasót magához vonzza, leköti, és nem engedi el, amíg be nem fejezte. Miközben a kötetnek vannak hibái, taszító részei, gyengeségei és még személyisége is, amit nem biztos, hogy mindenki megszeret.

„Határozottabban kellett volna harcolnom ellene, de talán az sem segített volna, mert az ember igaz természete mindig győzedelmeskedik.”

Érdekesek a történetben felvillanó nézőpontváltások, hiszen míg Lanny nem kezd el mesélni élete történéseiről, mint kívülállók E/3-ban követjük nyomon annak az estének a történéseit, amikor Luke megismerkedik a sokkos állapotban lévő lánnyal. Lanny meséjével viszont mint valami ködszerzetet magával ragadja az olvasót a múltjába, hogy kövesse minden lépését, gondolatát és érzését. Azonosulni a szereplővel szinte lehetetlen. Számomra az a fajta megszállottság, amit Jonathan felé táplált életidegen, mégis kifejezi az emberi érzéseknek végtelenített tárházát. Egy halhatatlan szerelmi történet, ami minden csak szerelemtől mentes. Lanny az a karakter, aki hallgat az érzéseire, és nem engedi, hogy bármi vagy bárki is azoknak a beteljesülésének útjába álljanak. Azért, hogy azt elérje bármire képes, és itt a bármit szó szerint értelmezhetjük. Mindeközben az érzései, az a fajta mély ragaszkodás, amivel gyermekkori szerelme iránt táplál, annak botlásai ellenére is teljesen, és végérvényesen viszonzatlanok. Ezt az olvasó már Jonathan bemutatásánál érzékeli, és valahogy Lanny is tisztában van mindezzel, mégsem engedi el sem a fiút, sem a reményt. Nem egy tipikus szerelmi történet. Inkább egy történet ahol az egyik fél teljesen feláldozza magát, mindenét feladja azért, hogy a másik kedvére tegyen, vagy annak életében felbukkanó bukkanókat elsimítsa, miközben nem kap és nem is fog kapni semmit. Lanny élete sodródás a normalitásból az abnormalitás felé. És talán ez adja a történet kulcsát, hiszen az olvasó az emberi érzések alfáját és omegáját megélheti.

„Hinnem kellett abban, hogy az én szerelmem legyőzi Jonathan irántam érzett szerelmének minden tökéletlenségét; a szerelem, végtére is, hit, és a hitet próbára kell tenni.”

A másik vonzó és egyben taszító tényező Adair. A rengeteg kritika után egy komplex de tébolyult személyiségű, titokzatos, szadista szörnyeteget vártam, aki kéretlenül is beköltözik a gondolataim közé játszadozni az agysejtjeimmel, amíg kénye kedve úgy tartja. És bár igen, tébolyult, megszállott, perverz és szadista, mégsem hagyott bennem olyan mély nyomokat, mint hasonlóan önhitt és ego-hatalommán karaktertársi, akikkel eddigi könyvélményeim során találkoztam. A könyv gyengesége számomra az Adair mítosza körüli titok volt, pontosabban annak egyszerűsége. Így még mielőtt elnyomó vendéglátó gazdánk ki tudta volna villantani foga fehérjéjét hősnőnk felé én már mérlegre állítottam magamban, és bukásra ítéltettem. Hab a tortán, hogy Adair meséje körülbelül a könyv felénél veszi kezdetét, így a történet második felében a korábbi izgatottságot, és szóhabzsolást felváltotta a szkepticizmus, és az olyan mondatok hajtogatása, mint pl.: „Ha tényleg igazam van, hatalmasat csalódok az íróban!”. És igen megtette. És igen csalódtam. A könyv ezt követő brutalitásai, játszadozásai már nem tudtak mélyen érinteni, hiszen nem kellett törnöm a fejem a karakter összetettségén, mozgatórugóin, vagy azokon a megbújó pszichés fantomok árnyékain, amik kiváltották belőle ezt a fajta ősi kegyetlenséget. Így míg az olvasóközönség hőzöng, fújol, én tényszerűen kezelem azt, amit az írónő tényszerűen közölt, akárhogy is próbálkozott beburkolni színes fátylak kavalkádjába azt.

„Mert nem megtenni nehéz a szörnyűségeket... hanem együtt élni velük.”

Hibája ellenére viszont mélyen érintett a történet mondanivalója. Az pedig még módfelett simogatta a lelkem, hogy Anne Rice vámpírjai nélkül is lehet az élet és az érzelmek filozófiájáról, szövedékéről elgondolkodtató regényt írni. A Halhatatlan a leggyakoribb fantasy klisék nélkül ér váratlan, fájdalmas érzéseket és felismeréseket az olvasóban, bizonyítva, hogy halhatatlanság sokszor nem ajándék, hanem a veszteségek gyűjtőkatlana.

Értékelés:

Kedvenc rész:

„Gyakran magunk visszük magunkat a romlásba.”

„Most már tudom, hogy csak egy bolond keres bizonyosságot a szerelemben. A szerelem oly sokat követel tőlünk, hogy cserébe megpróbálunk garanciát szerezni arra, hogy kitart. Állandóságot követelünk rajta, de ki tehet ilyen ígéreteket? Meg kellett volna elégednem azzal a szeretettel -a barátsággal, a toleranciával amit Jonathan gyermekkorunk óta táplált irántam. Az a szeretet örökkévaló volt.”

„Jonathan volt a mindenem, és minden, amit akartam. Ha elveszítem, értelmetlen lesz az életem, és számomra sajnos már csak az élet maradt.”

Sarah Dessen: The truth about forever

„Mint minden alkalommal, amikor ezt kérdezte, most is azt kívántam, bárcsak őszintén válaszolhatnék neki. Annyi mindent szerettem volna elmondani, mint például azt, hogy menynyire hiányzik apu, és hogy még mindig mennyit gondolok rá. De mindenki szemében olyan régóta voltam annyira jól, hogy helytelennek tűnt beismerni az ellenkezőjét. Mint oly sok más dologban, ebben is elszalasztottam a lehetőséget.”

Honnan:

Francica mesélt róla. :)

Gondolatok:

Kicsit furcsa amikor visszakalandozok a fantasyk és a disztópikus kötetek erdejéből a napsütéses sárga köves útra, ami egyszerű, mindennapi emberek  életének apró köveivel van kirakva. Ilyen volt a Tökéletes is. Kicsit életidegen, hiszen nincsenek mitológiai lények, vagy katasztrófa sújtotta, kihalt földrészek, csak egy családi tragédia, ami újraírta egy maroknyi ember életét.

„Bevallom, meglepődtem. Megszoktam, hogy úgy ismernek, mint a lányt, akinek meghalt a papája, és elfelejtettem, hogy volt azelőtt is életem.”

Nem hittem volna, hogy ez a történet annyira megragadja a szívemet, hogy félő volt véglegesen ki is tépi azt. A Tökéletes, ami szülőanyjától a szintén beszélő The truth about forever (Igazság az örökkönről) címet kapta a regény végéig vonultatja mind a tökéletesség, mind pedig az örökké gondolatmenetét. Macey az egyensúlyt az életében attól kapja, hogy a tökéletesség felé vezető nagyon vékony mezsgyén egyensúlyozik, próbálva elérni azt. Az úton való koncentráció, a lépések tökéletes megtervezése annyi energiát és odafigyelést igényelnek tőle, hogy másra már gondolnia sem kell. Így nem kell foglalkoznia, hogy a családja darabjaira esett szét, amióta az édesapja meghalt, hogy érzelmeket nem tud kifejezni, hogy az édesanyjával való kapcsolata egy séma mentén mozog, hogy a párkapcsolata csak egy színes üres léggömb és, ami a legfontosabb nem kell megbirkóznia azzal, hogy nem dolgozta fel a tragédiát. Hiszen ő mindig jól van, és mindig minden tökéletes.

„Mintha rendre és tisztaságra azért lett volna szükségem, hogy ezzel bizonyítsam, hogy élek.”

Az írónő a főszereplő szájába adja a szavakat, aki be is vallja, hogy tudja, hogy mi minden nincs rendben az életében, mik a problémái, amik körülveszik, de azt is elismeri, hogy ezeken még ha akarna sem tudna változtatni, hiszen már mindenki elkönyvelte, hogy ő jól van, minden tökéletes az életében így most már ezen nem változtathat. Az írónő Macey-n keresztül bemutatja, hogy menyire tökéletesen tudjuk elfojtani magunkban az érzéseinket, mennyire nem hagyunk utat engedni nekik, azért hogy másokat ezáltal segítsünk.

Ilyenkor egyfajta maszkot mutatunk a külvilágnak, amin nem látszódnak repedések, de a csillogás, a festék és a gipsz alatt minden töredezett és szakadt. Felmerül a kérdés, hogy meddig lehet fenntartani az illúziót, meddig lehet megtagadni az érzéseket, és mennyire tesz jót ez a fajta mély, rejtett szenvedés. Macey-n kívül szinte az összes szereplőnek sérült az élete, amit mind más és más módon dolgoznak fel, mégis úgy, hogy közben nem fojtják el magukban a fájdalmat, és ezzel mutatnak utat a lánynak, adnak a kezébe mankót, hogy meg tudjon küzdeni a saját problémáival.

„Bármelyikünknek egy órán belül eljöhet az örökké. Vagy majd egyszer száz év múlva. Sosem lehetünk biztosak benne, így hát jobb, ha minden másodpercet kihasználsz.”

Macey és Wes „játéka” veszi át egy terapeuta és a páciense közötti megbeszélések helyét, a mélyre hatolást, annak elérésére, hogy megoldják a problémát. A gondot csak az okozza, hogy nem lehet eldönteni, hogy ki a beteg és ki az, aki vállalta az útvesztőből való kimenekítést. Mindketten sérültek, és tökéletes gyógyír nekik, hogy beszélhetnek. Szinte bármiről, őszintén, elítélés vagy bírálat nélkül. Dessen másokkal együtt hisz a szavak erejében, mintha a kiszakadt mondatok, ahogy a levegőbe áramlanak mázsás súlyokat tűntetnének el a lélekről, szabadabbá, és kevésbé gondterheltté téve az embereket. Nem csak az általa megalkotott mondatokkal, de a többi kifejező, megálmodott elemmel is mély hatásokat gyakorol pl.: a szív a kézben angyal szobrok eszméletlenül kifejezőek. Tetszett, hogy a sok szimbólum mellett végül a gyász feldolgozásának kezdetének is adott egy nagyon is nyilvánvaló dolgot, amitől a befejezés mégsem lett rózsaszín rágógumiszerű, és teljesen lezárt sem. Nagyon nehéz kényes és nehéz témát választott az írónő, viszont tökéletesen megragadta azt az érzelmi kavalkádot és a leggyakrabban felmerülő viselkedési módokat, amit a gyász ki tud váltani az emberekből. Nagyon mélyen érintett, sokszor rokon gondolatokkal, félelmekkel találkoztam, lehet, hogy ezért is került hozzám ennyire közel, mind a történet, mind a szereplők. Egyszerűen fantasztikus írással gazdagodtam általa.

Értékelés:

Kedvenc rész:

„Ez a baj azzal, ha az ember a négy fal között van: a világ odakint megy tovább, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy neked örökre megállt az idő.”

„A gyász lehet teher, de horgony is. Az ember megszokja a súlyt, azt, ahogy egy helyben tart.”

„Az igazság az, hogy nekem jóformán már fel sem tűntek Kristy forradásai. Egyszerűen csak az arcához tartoznak. Kristyhez tartoznak. A cuccai sokkal inkább lekötötték a figyelmemet, talán mert azok legalább állandóan változtak.”

„− Nem arról van szó, hogy azt hiszem, minden okkal történik – mondta. – Hanem... azt gondolom, bizonyos dolgoknak jobb, ha el vannak törve.”

„A gyászban és a gyászolókban ez a nehéz: más nyelvet beszélnek, és a szavak sosem úgy hangoznak, ahogy az ember mondani akarta őket.”

She was nothing just a girl with plastic heart and iron foot - Marissa Meyer: Cinder

126 évvel a IV. világháború után járunk, ahol a földlakók viszonylag békés életét egy megfejthetetlen betegség árnyékolja be, a sötétséget pedig még inkább sűrűsíti a fejük felett a holdbéli királynő ellenséges magatartása, és vészjósló ígéretei. Ebben a kaotikus világban, amelyben az androidok és a lebegők olyan mindennapossá és nélkülözhetetlenné váltak, mint az étel és a víz él Cinder. A társadalom és családja által lenézett, sőt kirekesztett lány egyetlen bűne, egy gyermekkori baleset miatt testét 36,28%-a nem emberi szövet, hanem fém, huzal és plasztik. „Hibás” részei azonban nem csak szenvedéseinek forrását, hanem különlegességének és képességeinek kulcsát is adják, ezeknek köszönhetően ő Új Peking legjobb műszerésze, aki bármiből képes mozgó, működő dolgot varázsolni. Történetünk másik főszereplője Kaito koronaherceg, akinek családjába befészkelte megát a lelketlen betegség, azzal fenyegetve, hogy földig rombolja az addig általa ismert életet. Miközben saját démonaival küzd, egy még hatalmasabb fenyegetés is kezd alakot ölteni körülötte: Levana királynő. A sors többször is keresztezi a két fiatal útját, akiknek az élete folyamatosan darabjaira hull. Milyen titkok rejtőznek Cinder múltjában, amire nem emlékszik? Megtalálja Kai azt, amit annyira keres? Lehet még annál is szörnyűbb az élet, mint amit eddig megéltek? Mibe kapaszkodsz, ha mindent, amiben hittél egy csapára elvesztesz?

Honnan:

Megtetszett a borítója, taszított az alcíme ennek eredménye, hogy csak megkésve vettem a kezeim közé.

Gondolatok:

Számomra ez a kötet lett az év legnagyobb pozitív csalódása. Olyan sok váratlan dologgal gazdagodtam általa, amire gondolni se mertem. Nagy fenntartásokkal álltam a kötethez, hiszen a témája a fantasy, disztópia, romantika, steampunk és mellettük még szerepel a sci-fi, ami könyvek terén nem az én műfajom. Meyer viszont briliánsan játszik az egyes elemekkel. A történet során sokszor ért sokkhatás, erőteljes impulzus, amikre nem vértezheti fel az olvasó előre magát, hiszen olyan váratlanok. Őszintén én csak a könyv borítójával találtam magam szemben nagyon sokáig és a fülszövegre egyáltalán nem fordítottam figyelmet, mivel az alcím elkedvtelenített a történettel szemben. Így, hogy Új Pekingben egy zsúfolt keleti metropoliszban játszódik a történet már magában újszerűvé tette számomra. Eddig helyszínként mindig az USA vagy annak maradvány területei képezték a színpadot, amit már az ötödik hasonló téma esetén igen nehéz volt legyűrni a maga komoran rózsaszín vattacukorszerű, I love USA érzetével. Maga a helyszín már

áraszt egyfajta hangulatot, a szűk utcáival, bodegáival, túllakott felhőkarcolóival, miközben az írónő meghagyta azokat a kulturális maradványokat, mind építészet, mind az emberek rangjuk szerinti megszólítása szempontjából, ami önállóan a múlt és a modernitás kettősségét okozta. A futurisztikus érzést pedig a helyszínen elhelyezett „statisztákkal” és kellékekkel vált minél erősebbé. Hiszen az utcákat androidok népesítik be, akik a legtöbb általános feladat ellátását átvették, autók helyett lebegők közlekednek, bankkártyák helyett a bőr alá ültetett azonosító chipek szolgálnak. Múlt, jelen és jövő találkozása az egész város, ahol már azzal napokat el tudna tölteni az ember, hogy csak az utcákat járja, és nézelődik. Tetszett, hogy az írónő időt és energiát áldozott, minden tölteléknek tűnő mondatra, miközben árad belőlük a kultúráról, tudományról ezen belül pedig a műszaki, biológiai és informatikai fejlesztésekről szóló ismeret. Érződik, hogy a kötet megírását igen hosszú előkészületek előzték meg, hiszen az írónőnek olyan alaposan kell értenie a műszaki felépítésekhez, eszközökhöz ahogyan az általa megalkotott ügyes kezű műszerészlánynak.

„– Hát, igen – csípett bele Cinder a fémujjaiba a fogóval. – Mindenkinek megvan a gyengéje.

– Tudom – mondta Iko. – Nekem a cipők.”

Attól, hogy elemeiben felismerhető történeteket vett alapul nem lesz sablonos a története. Míg A lány és a farkas és a többi remake termék esetében csak egy unalmas, elemeiben hitvány, mondanivalójában pedig sekélyes elbeszélésekkel lettünk „gazdagabbak”, addig a Cinder mindezeken felülkerekedve mégis újszerűt tud alkotni egy vasból és plasztikból összeforrasztott lüktető világban. Az írónő nem ragaszkodik minden egyes részletében görcsösen az eredeti Hamupipőke sztorihoz, és ezzel összezavarja az olvasót. Én személy szerint végigizgultam minden egyes fejezetet, és már előre frusztrált voltam, hogy mit hozhat a következő. Fordulatos, mert minden eddig ismert alaptól el tud szakadni és távolodni. A gonosz mostohatestvérek szerepét csak félig játssza ki az írónő, hiszen megalkotja Peonyt a kedves testvért és az egyetlen élőlényt, akivel Cinder érzelmi köteléke van. Vele teremti meg azt az összekötő kapcsot, ami a lány emberi érzelmeit nem hagyja elsikkadni, és általa érzi egyedül, hogy attól, mert más, még ugyan olyan értékeket és érzelmeket képvisel, mint a többi ép ember. A regény alapját képezi a kiközösítés, lealacsonyítás és érzelmi csonkítás. Hiszen a társadalom számára a Cinderhez hasonló kiborgok selejtnek számítanak, mint eszközökre tekintenek csak, akik érzelmekre nem képesek, így nem várnak el tőlük semmit csak mechanikus működést és engedelmességet. Ezek a „lények” számukra feláldozhatóak, hiszen csak fémből összetákolt szerkezetek a szemükben, és taszítóak a másságukkal. Az írónő hihetetlenül jó érzékkel körvonalazza pont ezek ellenkezőjét az egyes mellékjeleneteken keresztül. Miközben a cselekmény hatalmas erővel hömpölyög előre, az azt keresztező kis mozzanatok töredékeivel észrevétlenül, és nagyon lágyan hatnak az olvasóra. Például a laborba behozott önkéntes kiborg férfi, aki feláldozza magát, hogy a fia meg tudjon élni abból a kompenzációból, amit a kísérlet miatti haláláért fizetnének. A kiborgok emberibbek, mint maguk az emberek, hiszen tisztában vannak vele, hogy mit veszítettek, a veszteségük miatt ezáltal sokkal élesebbé és mélyebbé válnak az érzelmeik, és jobban értékelik az életet is. Erős összeütközést teremt a morál és az emberi tudomány csodája között, hiszen ha jobban belegondolunk a kiborgok az emberi tudás csúcsát képezik, miközben maguk az emberek nézik le a saját teremtményeiket. Elgondolkodtató, hogy annyi évnyi kutatás és küzdelem után, amivel életeket mentenek meg, korrigálnak és adnak újabb esélyt, egyben saját maguk taszítják ki a társadalomból azokat, aki talán nem is kértek új esélyt a folytatásra. A szenvedőket nem hagyják meghalni, de a „magjavított” de torz eredményeket könnyen elküldik laborokba kísérleti nyúlnak. Erkölcsi, etikai és morális kérdéseket vet fel a regény, legalábbis én sokat gondolkoztam, hogy a mostani társadalom hogy kezelné ezeket az embereket, amennyiben a mi jelenlegi tudásunk itt tartana.

„– Ha már a szemműtétnél tartunk, észrevette, hogy nincsenek könnycsatornái?

– Nem mondja! Tényleg? Én meg már azt hittem, szimplán érzelmi idióta vagyok – húzta fel a lábát az asztalra Cinder, és szorosan átölelte a térdét. – Egyébként elpirulni sem tudok, ha ez lett volna a következő briliáns megfigyelése.”

Kai oldaláról szintén egy hatalmas összeütközésnek lehetünk tanúi az egyén feláldozása a köz javára hálás téma az írók számára, bár sokan nem tudnak vele mit kezdeni. Az írónő ezt még egy csavarral megtoldott, hiszen főhőse még nagyon fiatal, mégis hatalmas teher nehezedik a vállára. Összeütközik az ész, szív és a lélek, hiszen lehetne önző és választhatná azt, hogy hátat fordít mindenkinek, és azt teszi, amit egyszerűen a szíve diktál, vagy logikusan hozhatna döntést, ami nem biztos, hogy bárkinek is hasznára lenne, esetleg hallgathatna a lelkiismeretére ebben az esetben viszont saját magát áldozza fel az álmaival együtt. Végül megkapjuk a választását, ami egyéne válogatja, hogy jónak látszik-e vagy sem. Mégis az írói hatalomnak köszönhetően nem tud úgy gyökeret ereszteni a döntés, mint ahogy azt Kai és az olvasó elképzelte. Meyer érzelmi téren is rendkívül erőset alkotott azzal, hogy már a negatív érzelemvilágot megtestesítő karaktereinek szimplán a megjelenésével, gesztusaival mély unszimpátiát, és undort tud kiváltani az olvasókból. Rendkívül összetett regény, ami nem mentes a politikai csatározásoktól, visszaélésektől, önkényuralomtól, biológiai kísérletektől, faji megkülönböztetéstől amilyen elemeket egy ifjúsági történettől nem, egy ultramodern Hamupipőke történettől pedig végképp nem várna el az olvasó.

„ – Ne haragudj – mondta Kai. – Tudom, hogy ez tényleg nem a legmegfelelőbb pillanat, de... nagyon úgy tűnik, hogy az én életem épp most megy tönkre...”

Amitől tartottam, hogy a romantikus szál túlságosan el lesz cukrozva, és minden habos babos lesz, nem történt meg. Egyszerű és kedve bimbózó érzelmek rajzolódtak ki a sorok közül. Ezen a téren mély érzések még nem ütötték fel a fejüket, de mint kezdő kötettől nem is vártam ilyet. Ha az írónő ezen a téren is olyan tökéletes egyensúlyt tud alkotni, mint az érzelmek, cselekmény terén szerintem ettől csak még csiszoltabbá válik a történet. A cselekményszövés mellett a történet folyamán a karakterek formálásával számomra azzal alkot kiugrót, hogy megutáltatja velem az addig kedvelt figuráját. Ritka alkalmak egyike, amikor egy szereplő ennyit változik és torzul egy regényen belül. Nem tudom, hogy ezt a romboló folyamatot mennyire szeretné folytatni, és mikor kerülnek tisztázásra az elvarratlan szálak, mindenesetre a folytatást minél előbb a kezembe szeretném venni, hogy megtudjam a szereplők döntései meghozzák-e a várt eredményt.

Értékelés:

Kedvenc rész:

„A fiú valóban nem úgy nézett ki, mint egy udvari szívtipró, csak mint egy közönséges őrült.”

„Kai herceg! Gyorsan nézd meg a ventilátoromat, mert úgy érzem, mindjárt túlhevülök!”

„– Jaj, istenem! – motyogta. – Azt hittem, ezen már túl vagyunk!

– De most valamivel kedvezőbb választ remélek. És egyre elkeseredettebben reménykedem.

– Mily elragadó!

– Na, kérlek! – rándult meg Kai ajka.

– Miért?

– Miért ne?

– Úgy értem, miért én?

Kai a zsebébe dugta a hüvelykujját.

– Hogy ha a lebegő, amivel vészhelyzet esetén menekülnöm kell, lerobban, legyen valaki, aki meg tudja javítani.”