Jennifer L. Armentrout: Obszidián

Idegesítő, frusztráló, tenyeret bizsergetően ütni való, ez mind egyben Daemon Black. Az új szomszéd, a szemtelenül jóképű idegen, aki mindaddig pirulást okozó gondolatok tárgya, amíg meg nem szólal. Igen mindez Daemon, akit Katynek el kell viselnie. Az eleinte oly vonzó srác pillanatok alatt le tudja rombolni az önérzetes lány türelmének, és jólneveltségének bástyáit. Hogy mennyi ideig képes elviselni egymást két olyan ember, akik saját bevallásuk szerint kölcsönösen utálják egymást, és mégis összezárásra kényszerülnek? Nem biztos, hogy sokáig marad mindkettejük összes agysejtje életben. Vagy csak az izzók sülnek ki, egyéb okok miatt…?

Honnan:

A fülszöveg a hibás, erre jött még a borító, majd az idézetek. Egyszerűen menthetetlenül csábító.

Gondolatok:

Azon gondolkoztam, mégis hogyan tudnám a legérzékletesebben kifejezni, hogy mégis milyen kapcsolat van a két főhős között. A legjobbnak ezt az egy mondatot találtam, a szavak erdejében. „Megöleltem, szorosan, ahogy csak bírtam, aztán el is eresztettem, mielőtt túlreagálja, és lehajít a szikláról.” Ez az egyetlen mondatocska tökéletesen kapja el a két szereplő közötti kapcsolat elemi erejű ellentétét és vonzását. Ha lehámozzuk a történet külső rétegeit, és elvonatkoztatunk minden egyes fantasy elemtől, és magától a YA bűvöletétől is egy igazi, ízig-vérig  szívózós sztorit kapunk, a klasszikus helyes pasi, aki egy igazi arrogáns tuskó és a szomszéd lány esetét. A „ha-meghúzod-a-hajam-beleboxolok-az-oldaladba” fiú lány harcokat az írónő megspécizte egy csöpet pararománccal, azonban nem mondható kifejezetten romantikus tinifantasynak mert lényegében a folyamatos szurka piszka mellett csak egy csók csattan el, ami után a szereplők megmaradnak ezután is a kutya macska barátságban.

És ez okozta az első pozitív csalódást a történetben. A szerző nem akar azonnal egy holtomiglan, holtodiglan szállal előállni, előre láthatólag tökéletesen felépítette már fejben az egyes kötetek sorrendjét, amelynek előrehaladásával, maguknak a szereplőknek a kapcsolata is szépen ível előre, helyenként remélhetőleg megkuszálva egy-két bonyodalommal. Féltem tőle, hogy megint egy „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”, vagy egy „első látásra beléd habarodom, és veled együtt akarok meghalni, ha kell már holnap” sztorit kapok. És igen már az első fejezeteknél beigazolódni látszott az elméletem, mikoris a félmeztelen férfi főhős ajtót nyit. Majd jött a fricska, vagy inkább nevezem gátnak, amit a két főhős személyisége ad: a kőbunkóság, és az önérzetesség csatája ez, ami az egész könyvön végigvonul. Bár a kémiai hatások fennállnak végig, ezek mégis kihasználatlanul parlagon hevernek, kivéve egy-két alkalmat. Még nincsenek kiaknázva a kínálkozó lehetőségek és az általuk generált következmények, amellyel rengeteg kínálkozó alkalmat, lehetőséget hagy

az írónő számára. Ezek mellett számomra még a szereplők sem teljesen kidolgozottak. Egy-egy embertípust kapunk csupán, akik részletgazdagsággal, és árnyalatokkal még egyáltalán nem rendelkeznek; remélhetőleg ez a hiány a folytatásban pótlásra kerül majd. Sajnos nem lehetett belelátni teljesen a főhősön kívül senkinek a gondolataiba az általuk viselt álarc alatti igazi személyiségébe, csak merő következtetéseket lehetett levonni a gondolataikról. Ezért is lehetne elmondani róluk, hogy rejtélyesen homályosak, aminek köszönhetően sötéten vonzóak. Bár szerintem nem éppen az író ügyességének köszönhetjük ezt, sokkal inkább annak, hogy nem fektetett kellő erőfeszítést a szereplői kialakításába. Ennek pedig a könyvre nem romboló, hanem éppen egy csöpp pozitív hatása lett, megesik ez a váratlan fordulat gyógyszereknél is, csak ne felejtsük kiszámíthatatlan mellékhatásokat is okozhatnak hosszú távon.

„– Bejön neked Simon? – Dühös mozdulattal szegte fel az állát, smaragdszín szeme szikrázott. –Ezt nem mondhatod komolyan!
Tétováztam.
– Csak nem féltékeny vagy? – Daemon félrenézett, én pedig megragadtam az alkalmat, hogy végre én üthetem bele az orrom valamibe. Előreléptem. Nem tért ki előlem, levegőt sem vett. – Féltékeny? Simonra? – ismételtem, aztán sokkal halkabban folytattam: – Egy emberre? Ez szégyen, Daemon!”

És ha már karakterek. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért is ragadta el annyira a kötet az olvasóközönséget, hogy már azonnal követelték a folytatást. A válasz pedig: Daemon Black. És, hogy miért? A hihetetlenül zöld szeméért, a kócos fekete hajáért vagy a csodás kockás hasáért? Egyik sem nyert. A megoldás egyszerű: azért mert egy bunkó, pont. Méghozzá egy szórakoztató bunkó (felkiátójel!), aki irgalmat nem ismerve szólogat be főhősnőnknek, aki ezekre a csöppet sem hízelgő kommentárokba nem bírja ki, hogy valami élces megjegyzéssel vissza ne vágjon. Ami már azonnal eredményezi a paprikás, fortyogó, humorral megfűszerezett hangulatot, és ezt az olvasó élvez, sőt nevet rajta. Számomra a paranormális szál teljesen másodrangúvá vált, nem izgatott, hogy melyik bolygóról jöttek, mit akarnak, vagy mikre képesek a luxenek, egyszerűen csak Daemon és Katy összecsapásait vártam végig. Az írónő megfelelő érzékkel hozza lehetetlen és felejthetetlen helyzetekbe a szereplőit, tökéletesen adagolva a humort, a pattogó szikrákat és a frusztrációt. Szerintem egy könyvben akkor jó egy poén, hogy ha még többszöri elolvasás után is ugyanolyan elemi erővel tud mosolyt fakasztani az arcodra, mint az első alkalommal. A nagyon jó könyveknél pedig még akkor is fetrengsz a röhögéstől, amikor századszorra olvasod el ugyanazt. Ezt itt megkaptam. Rengeteg benne az abszolút humorral övezett jelenet, aminek következménye a rengeteg idézet, ami a könyv adatlapját ellepte már a megjelenésének hetében a moly.hu-n. És akárhogy is nézzük mindennek az okozója maga Daemon, akit az írónő a tipikus rosszfiús megjelenése mellett, elviselhetetlen modorral áldott  meg a vakítóan zöld szemek mellett, és megtoldotta még egy sérült lélekkel, amin az ordító sebhelyeket persze a fiú magának sem vallana be. És hiába szerettem meg ezt az őrült fazont, számomra mégis a végén illúzióromboló volt Daemon szemszöge. Jobban szerettem volna, hogy ha teljesen homályban maradnak az érzései, és a saját magam által kialakított kép él bennem továbbra is. Most viszont teljesen összezavarodtam. Jobban tetszik pöcsfejként, mint érzelmesen? Azt hiszem beteg vagyok…

„- Hol voltál? – kérdeztem, és a hangom még saját magam számára is túl élesen hangzott.

(…)

- Hát, szervusz, édes! Inni voltam, meg kurvázni. Tudom, a fontossági sorrendem kicsit felborult.

- Pöcsfej – morogtam a gúnyos válaszra, és összepréseltem az ajkamat.”

Sokszor találkoztam olyan véleményekkel a könyvel kapcsolatban, hogy a tucat fantasy kötetek sorát képezi, amit szinte már úgy lehet értelmezni, hogy Twilight koppincs. Hasonlóságok vannak, de ha az ember túlteszi ezen magát, és hagyja, hogy elsodorja a történet, anélkül, hogy mindenen fennakadna, és nyitottan, elvonatkoztatva lát neki, szerintem kellemes élményben lesz része. A „paranormális hősök” egyik eddigi fantasy alakjához sem hasonlítanak a képességeik tekintetében, és hála a jó égnek nem a sablon kínálat valamelyik túlhasznált kosztümét aggatta rájuk az írónő. Egyszerű, és nem túlbonyolított történetet kerekített számukra, amit mind ő, mind az olvasói könnyen tudnak kezelni, és mivel egy bevezető kötetről van szó, adva van a lehetőség az alapokra való építkezésre, bővítésre, és kibontakozásra.

„Amint látod, nem vagyok óriás bogár. És nem is csillogok. Az utolsó mondatnál még a gondolatából is kihallottam az undort.

- Nem – suttogtam. Egyetlen paranormális könyvemben, amit olvastam és véleményeztem, egyikben sem izzott így senki. Volt, aki csillámlott, más szárnyat hordott. De egyik sem volt egy kicseszett óriás nap.”

Hibákkal vagy hibák nélkül kellemes perceket szerzett számomra ez a piszkálódós, évődős, szikrázó kis kötet. És bár a könyv utolsó lapjain ízelítőt kapunk a folytatáshoz, én őszintén bevallom meghagytam az élményt akkorra, amikor már az Ónixot tarthatom a kezemben. Félek, hogy túlságosan is magába szippantana a könyvmoly blogger, és a másik galaxisból érkezett ingerlékeny tollal bökdöső fiú története.

A könyvért külön köszönet a Könyvmolyképző kiadónak!

Értékelés:

Kedvenc rész:

„- Megtaláltam a blogodat.

Ó, édes Jézusom! Hogyan talált rá? Mindegy, fontosabb, hogy megtalálta. Kiadja a Google? Hát ez igazán remekséges, extra tejszínhabbal.

- Megint nyomozol utánam, látom már. Szerezzek távoltartási végzést?

- Álmaidban, cica. – Önelégült mosolyt villantott rám. – Azokban már úgyis szerepelek, nem?

- A rémálmaimban, Daemon – feleltem szemforgatva. – A rémálmaimban!”

„- Szép a hajad.

- Tessék?

- Semmi. – Széttárta az ujjait a nyakamon, lassan fésülgette laza tincseimet, a tarkómat cirógatta.

Szétnyílt a szám. Vártam.

Daemon leengedte a kezét, aztán újra kinyúlt. Én meg csak álltam ott, arra várva a kelleténél lelkesebben is, hogy kiderüljön, ő is érzi-e ezt a váratlan sajgást. Érez-e egyáltalán valamit abból, amit én.

Ő pedig elvett egy üveg ásványvizet.

A pultnak dőltem. Hogy a büdös francba!”

„Gyűlöltem Daemon Blacket – ha egyáltalán ez volt a neve -, ezer nap sűrített energiájával gyűlöltem. Most már alig ragyogsz. Utána elment, felszedte a pólóját a földről, és kisétált a házból. Az a tahó felrobbantotta a laptopomat. Onnan jött a füst. Földönkívüli kisugárzása a jelek szerint végzetes hatással volt a villanykörtékre és a legtöbb elektronikus holmira. Fúj. Miután felkecmeregtem a kanapéról, egy jó óráig nem is csináltam mást, csak cserélgettem az izzókat. Még szerencse, hogy a tévé nem sült ki. Az agyam viszont igen.”