Tiffany Reisz: Az angyal

A szirénben megismerkedtünk Norával, és azt hittük, hogy ennél pimaszabb már nem is lehet. Az angyalban viszont bebizonyítja, hogy még a negyedét sem tudjuk, annak milyen pokolravaló nőszemély is ő. Reisz előkészítette az utat Az angyal központi alakjainak, és törekvéseinek utat engedve vérmes dominánk is megengedte, hogy előtérbe kerüljenek, miközben ő kissé meghúzódva, de jelenlétét nem feledtetve az olvasóval végignavigálja a történetet. Hívogató, fülledt, megbotránkoztató világával az írónő elsodorta a rá érzékenyeket, és hurrikánszerűen magába szippant a folytatással is, ahonnan csak sérülten kerülhet ki az olvasó. De meg kell hagyni, nem bánja, sőt mosolyogva nyalogatva a sebeit ácsingózik a folytatás után. 

Honnan:

Menthetetlenül a rabja lettem az írónő stílusának. Az első kötet a kedvenceim között landolt.

Gondolatok:

Még meghökkentőbb, még sokkolóbb és még pikánsabb. Ez mind Az angyal. A sorozat kezdő kötetéről csak szuperlatívuszokban voltam képes beszélni, és sok íróval ellentétben Reisz nem tudta elérni, hogy a folytatásról kevésbé lelkesen szóljak. A könyvsorozatok többségénél a kezdeti lendület megszakad a történet pedig a folytatásban csupán gyengécske lábakon áll, halvány árnyékaként az elődnek, amin még a forró húsleves sem segít. Ezekkel szemben Reisz bőrön, szöveteken át, rétegeket szaggatva tör egyenesen az olvasó szívéig, és marcangolja darabokra azt még kisebb darabokra az Eredendő bűnösök második kötetében. Mellesleg a már korábban megszokott keveréket nagyobb dózisra állítva csöpögteti intravénásan a morális érzékekre ható, túlfeszítő, biztosítékot kilövő elegyét. Összefolynak a határok és a színek a kötetben, míg eddig csupán erkölcsi aggályokat keltett, most atombombákat puffogtat az írónő. Extrémen provokatív, és egy csöppet sem szívbajos, annyi szent. Kényes témák kerülnek napvilágra, és nem csak a BDSM vonulatában vagy éppen a kortárs irodalomban feszegetett egyes „divatos” témákra fókuszálva, mint pl.: öngyilkosság, drogfogyasztás, vagy a homoszexualitás. Reisz ömlesztve, de mégis művészi érzékkel adagolva, úgymond az emberi bűnök, és mocskos élvezetek kavalkádját vonultatja fel, megfelelő helyeken, precízen, és mérnöki pontossággal megkomponálva, hogy az a kellő hatást, úgymint sokkot, fájdalmat, részvétet vagy éppen undort váltson ki. Mindezek mellé olyan logikai magyarázathálót feszít ki, hogy így vagy úgy zuhanás után belegabalyodik az olvasó. A saját gondolatok, nézetek pedig valamilyen úton-módon, de az írónő valamelyik figurájának szájába kerülnek, nézetéhez kapcsolódnak, így az olvasó még jobban magáénak érzi a kötetet.

„Szerettem. Beteges, kártékony, megtört módon, de szerettem. Csak mi voltunk egymásnak.”

Reisz nem szakadt el a már megszokott személyiségelemzésektől, amit speciel nagyon megszerettem tőle. Mindig a fókuszban áll valamelyik figura, aki elemzi saját magát, és mások gondolatainak szövedékéből megismerjük, hogy ők, hogy is látják a karaktert. Természetesen vannak ütközések, ezek között a vélemények között, aminek köszönhetően változnak, formálódnak a karakterek, azok szándékai, tettei, amik szintén hatást gyakorolnak másokra, és így tovább. Imádom, hogy egy külön szív dobog a kezemben, amikor olvasom a történetet, hiszen annyira élettől lüktetőek a szereplők, hogy magát a könyvet is élővé varázsolják. A karakterek változnak, fejlődnek, és folyamatosan elbuknak, mint az élő emberek, viszont nem az átlagos módokon állnak talpra, vagy esnek még mélyebbre. Igazi egyéniségekkel találja szembe magát az olvasó, akik megnevettetik, felpaprikázzák, vagy éppen könnyeket csalogatnak ki a szeméből.

„A szerelem az a nyílt seb, amiről azt reméled, hogy soha nem gyógyul be.”

Az elrejtett semmitmondónak tűnő részletek, amelyek a kellő pillanatban fájdalmasan visszacsapnak, és a részletgazdag ábrázolás megszállottjaként először meglepődtem, hogy Reisz milyen könnyedén, mégis tudatosan játszik az elemekkel, ami mosolyt csalt az arcomra A szirénnél. Az angyalnál már a fedőlap kinyitásánál a szám sarkában csücsült a mosoly, ami csak egyre szélesedett, ahogy faltam az oldalakat. Az elejtett utalások nem 20-30 oldallal korábban, hanem az előző kötetben vannak elrejtve, és mint marionettbábút húzgálják a folytatásban a szereplőket, rántják elő a poros függönyök mögül a múlt árnyit, vagy éppen befolyásolják a jövő alakulását. Egy sajátos elegyet ad a kötet, hiszen keveredik benne a múlt a jelennel, aminek köszönhetően sok mindenre magyarázatot kapunk. Utána rájövünk, hogy mégsem. Mindezek mellett meglapulva, szinte észrevétlenül a cselekmény szálába épülve belebotlunk az írónő gyönyörű mondataiba, érzékletes hasonlataiba, szóképeibe, amiken könnyedén átsuhanhatunk, hiszen olyan tökéletesen illeszkednek a környezetbe.

„A múlt újra utána nyúlt, és akarata ellenére a karjaiba vette.”

Az írónő felizgatta a férfi alakjaival az olvasói fantáziát, miközben a központi, és domináns helyet mindvégig Nora élvezte. A nagyszájú vagyonos Griffin, a visszahúzódó, és elfojtásokkal teli Michael, a sötét, és kegyetlen háttérben megbújó King, valamint az összetett, megfejthetetlen Søren mind egy-egy fabergé tojás, ami csak arra vár, hogy minden egyes négyzetcentiméterét felfedezzük az aprólékos, összetett külső kidolgozásukat, valamint a bennük elrejtett titkokat, emlékeket és érzéseket, amik kívülről láthatatlanok. Reisz csepegtet, de nem telít el bennünket. Sajnos, mint Nora esetében a végén rá kell jönnünk, hogy nagyon sok információval lettünk ugyan gazdagabbak, mégis csak felületesen ismertük meg az egyes karaktereket. Még több részlet lapul meg bennük, amit azonnal meg szeretnénk fejteni, de legalább így teret engednek a főhősök az írónőnek, hogy kiélhesse rajtuk magát, még több köteten keresztül. A rajongóknál dorombolásra adott okot, hogy nem feledkezett meg az előző kötet kiemelt férfialakjáról sem, hiszen még ha csak pár pillanatra, de előkerült Zach. Nem szűnt meg létezni, attól függetlenül, hogy most már kikerült a pixisből, másrészt pedig nem csupa cukormáz és boldogság az élete, más problémákkal, de meg kell küzdenie neki is. Jó látni, hogy ezeket a szálakat nem varrta el teljesen a szerző, és hagy átfutásokat az egyes kötetek között, ami még inkább globálissá teszi az általa megalkotott világot.

„Amikor az összekötözött csuklót és a fehér kezet nézte, önkéntelenül is maga elé képzelte a saját csuklóját és kezét. Az a kép megszólította őt. Suttogott neki. A Szerelem, gondolta, amikor először ránézett a képre, a Szerelem lehet ilyen.”

És ha már szereplők, és központi alakok. Míg A szirénben csíptem Zach-et –nem azért mert pasi, erősen hangsúlyozom-, addig itt ki nem állhattam Suzanne-t. Egyáltalán nem volt szimpatikus, egyszerűen idegesített, és legszívesebben átlapoztam volna a részeit, hogy ne kelljen az ő fejében léteznem. Ilyen igen ritkán esik meg velem, és míg Zachet újra, és újra szívesen látom a folytatásban is Suzanne-től inkább a Soha viszont nem látással köszönnék el.

„Valaki egyszer úgy határozta meg az őrültség fogalmát, hogy az nem más, mint újra és újra ugyanazzal próbálkozni, és mindig más eredményt várni.”

Reisz úgy lesz erotikus regényíró, hogy közben mégsem az, sokkal többet kapunk tőle, mint egy-egy buja pillanatot. A regényei erősen építenek az emberi személyiségekre, és az általa megalkotott alakokból, ha Freud bácsi még élne milliárdossá válhatna, miközben kiélhetné a rejtett szexualitással kapcsolatos elméleteit is. A már megszokott színvonalon nem hittem volna, hogy még túlmutathat, mégis megtette az írónő. És még miket tartogathat A herceg?  

A könyvért külön köszönet az Egmont Kiadónak!

Értékelés:

Kedvenc rész:

„S. atya a szemébe nézett, és Michael egy apró, titokzatos mosolyt látott benne, és egy zöld szemű lány árnyékát, akitől bármelyik férfi elveszítené a hitét.

- Az én gyónásom – mint sok más emberé is – három szóval kezdődik – mondta S. atya.

- Bocsáss meg, atyám? – találgatott Michael.

S. atya sóhajtott.

- Egyszer megismerkedtem Eleanorral.”

„- Alfred, csak nem a szoknyám alá kukucskál? – akarta tudniu Griffin, és Nora megvonaglott a vállán.

- Griffin mester, inkább feleségül venném a saját anyámat, hogy kiszúrhassam a szememet az egyik melltűjével, mintsem bármit is meglássak a kiltje alatt – mondta a férfi elegáns, magabiztos fellépéssel.”

„- Ez hosszú nyár lesz, nem igaz? – kérdezte Nora.

- Pontosan huszonkét centis, ha visszaemlékszel.”

„Röviden eltűnődött, hogy Stearns atyának talán töltőtoll fétise van.”

„- Maga nem egy normális pap, ugye?”

„Griffin válaszolt volna, de Jamison jelent meg az ajtóban egy kis hűtőszekrénnyel.

- Köszönöm, Alfred – mondta Griffin, és elvette tőle. – Van ezer dollár a sütisdobozban. Menjen, és vegyen magának valami szépet.

- Vásárolok egy lőfegyvert, és lelövöm magát vele – mondta Griffin komornyikja, és elegánsan meghajolt. – Griffin mester.”

„- Úristen – nyögte Suzanne (…)

- Mondtam, hogy szólíthat Kingsley-nek – suttogta a férfi a fülébe.”

„Ice, ice baby”

Egy sidhe-látó, egy halhatatlan valami és egy bomlott elméjű szexel ölő tündér találkozása. Nem ez nem egy revüműsor a Chester’s-ben. Üdvözlünk FLU 1-ben Dublinban, ahol minden egyre hátborzongatóbbá válik. És mindez nem csak a rengeteg, több ezer éves rabságukból szabadult új tündérnek köszönhető, akik jelenleg az emberek között portyáznak. Valami, vagy valaki egyre fagyosabbá varázsolja az amúgy is szenvedő várost. Különös szövetségeket hozva egyúttal létre. És hogy az új „gonoszt” el tudják-e pusztítani, vagy előbb egymás nyakát tekerik ki, kiderül Karen Marie Moning legújabb kötetében.

Honnan:

Fanatikusan szeretem Moningot!

Gondolatok:

Hogy stílszerű legyek: Haver! Ez nagyon állat volt!

Mindenki izgatottan várta, hogy Moning hogyan fogja életre hívni Danit, belopózni a gondolataiba, az ő kezébe adni az irányítást, és hagyni, hogy kézen fogva suhanjon vele Dublin romjain keresztül, miközben ő szorgosan jegyzetel, és kikerüli az arcába csapódó Snickerses papírokat. Hát kérem így! Töménytelen mennyiségű csoki, hiperaktivitás, tomboló hormonok, halhatatlan rossz modorú férfiak, személyiségzavarral küszködő magukban motyogó ex-druida tündérek, enciklopédikus tudással ellátott fiúk, sok hiszti, új fagyos bad ass, és rengeteg viharos érzelem kakofóniájával. A gyászoló, kemény déli szépség után igen nagy kihívást jelentett, egy túlpörgött tini megformálása, aki mellesleg egy darabjaira hullott világban kényszerül szembenézni a legnagyobb félelmeivel és csöppet sem csendes tinédzserkori érzelemhullámokkal. A folyamatos idegesítő, és túlzizgő énje ellenére nagyon megkedveltem Danit, és kicsit sajnálom is a kölyköt, még akkor is, ha nem szereti, hogy kölyöknek hívják. Megaelhagyatottsága még egy jól működő világban is sok lenne a legtöbb embernek, de hát ő Dani Mega O’Malley, aki szuperhős, egy szörnyektől hemzsegő világban. És míg az idegesítő egoizmusa kiverheti egyeseknél a biztosítékot, közben csak  egy szeretetéhes gyerek páncélját képezi a megbízhatatlan felnőttekkel szemben, amin sajnos találhatók gyenge pontok, és ezt sajnos sokan ki is használják. Eltérőbb mint, amit eddig megszoktunk, hiszen rengeteg szempontból másra koncentrál, de bizonyos szempontból nekem sokkal mélyebb lett érzelmi síkon ez a könyv, mint az előzmény.

A Tündérkrónikákkal szemben több karakter fejében időzhetünk, ami kifejezetten jó. Dani folyamatos vibrálása miatt ugyanis túlhajtatottság következtében kimúlhatnak az agysejtek, vagy folyamatos cukorutánpótlást igényel a tankunk, ami Megával ellentétben szemét kis zsírpárnákat eredményezne kényes helyeken…  Így  egyrészt nyomon követjük, ahogy Christian darabjaira hullik, átalakul, miközben a két személyisége viharos harcot folytat le egymással, viszont érzelmei egy biztos fókuszt magáénak tudhatnak, az viszont vitatott, hogy érzelmi fókuszának tárgya kifejezett örömmel viseltet-e tény iránt. Másrészt pedig rettegünk, és vánszorgunk Kattel. Az ő részei számomra nagyon, de nagyon lassúak voltak, még annak ellenére is, hogy logikailag értettem a szerepét, kellett ellenpontnak, és összekötő kapocsnak Cruce-hoz.

A könyvem mire végeztem vele úgy nézett ki, mint egy saláta, a rengeteg post it-től, ahol a kedvenc részeket, vagy számomra fontos fordulatokat jelöltem be. Ehhez társult egy vicces jegyzet, hogy mégis milyen benyomások értek oldalról oldalra, milyen kérdések merültek fel bennem, mit gondolok az egyes szereplőkről, mit váltott ki belőlem egy-egy mondat. Ezek birtokában felfegyverkezve ültem le értékelni a könyvet, de menet közben úgy gondoltam, hogy elég értelmes gondolatokat írtam fel részletesen jegyzetnek, úgyhogy miért ne, legyen ez a gondolataim szövedéke a könyvről! Hiszen itt „én vagyok a Király, a Hűbérúr, az Úr és a Mester.”, hogy Ryodant idézzem. Szóval következzen egy kicsit sem koherens érzelemdarabkákból összerakott észrevételdömpingem, sok pozitív és kevés negatív szöszmösz társaságában.

„Ha szerencsém van, az egész klub összeomlik, csak törmelék lesz belőle, és valamennyien odavesznek.

De ebben valahogy kételkedtem.

Olyanok voltak, mint Barrons. Még abban sem voltam biztos, hogy meg lehet ölni őket. Ha igen, valószínűleg csak egyetlen fegyverrel, amely egy láthatatlan dobozban rejtőzik valahol sok millió fényévre innen egy láthatatlan bolygón ahol olyan az éghajlat, hogy minden élőlény egy szempillantás alatt elégne.”

SPOILER VESZÉLY! Továbbolvasás csak saját felelősségre! A bejegyzés nyomokban mogyorót és cselekményleírást tartalmazhat!

- Figyelemreméltó, hogy Dani mennyi mindent hagy figyelmen kívül, míg Mac esetében ahhoz szoktunk hozzá, hogy mindig fülel, és mint a szivacs próbálja magába szívni az összes információt arra vonatkozóan, hogy tudna a csávából kikeveredni. Aranyosak már az első fejezet képei, miközben Dani jobban el van foglalva a saját maga fényezésével, lelki gondjaival, és a csokipapírokkal, miközben a lányok lent az apátság apokalipszisével vannak elfoglalva.

- Nincs benne annyi akció, és kicsit nehezebben indul be, láthatólag az új gonosz nem olyan kaliber, mint az

elődök, és többet foglalkozik az írónő még az egyes alakok lelki alakulásával, torzulásaival, és mivel „új” karakterről van szó, ezért úgymond a múltja bemutatásával. Ami nem baj, csak nagyon el lettünk kapatva a gusztustalanul elvetemült, és gennyes szándékokkal megvert rosszfiúkkal, és a rengeteg váratlan bonyodalommal.^.^

- Úgy gondoltjuk elsőre, hogy miután már a legtöbb dologra fény derült nem lesz olyan izgalmas, és nem tud semmi újat adni az írónő. Azonban hatalmasat esik az állunk, miközben rá döbbennünk, hogy sokkal több minden húzódik meg a sötétben, mint hittük.

- Az ábrázolás, az érzések átadása, az érzékletesség, a leírások egyszerűen csodálatosak!

- Nagyra értékelem, hogy Ryodant nem úgy akarja beállítani, mint Mac és Barrons 02-t sokkal inkább egy nagyon idegesítő apafiguraként, aki nagyon de nagyon kiakasztó, és egy serious pain in the ass.

- Nagyon érzékletes, és részletekbe menő annak a bemutatása, hogy milyen lenne ebben a felfordult szabályok nélküli világban élni. Tetszik, hogy erre is koncentrál az írónő, és nem csak a fő eseményekre. Vajon ennek lesz valami jelentősége a következő kötetekben?

- Kíváncsivá tett, hogy mégis ki az, aki begyűjti az élelmiszereket. Még az ilyen helyzetekben is van egy uralkodó réteg, de aki leleményes, és jól átlátja a helyzetet szintén jó pozícióból indul. Úgy tűnik, hogy a sötétben egy új csoport bontakozik ki, akik még elég sok fogcsikorgatást okoznak Ryodanéknak.

- Egyszerűen gyönyörűen ír Moning!!!!

- Christian személyiséghasadását végigkövetni lúdbőrt hagyóan borzongató, kicsit kattant a szentem, de azért én imádom! J

- Táncos! Több ez a gyerek, mint aminek mutatja magát, olyan édesek lennének Danivel egy jobb világban!!! *Sóhaj* Mégis kicsoda ő?

- Úgy adagol az írónő, hogy ne ismerjünk minden részletet, míg a főhősök mindent látnak, mi nem látunk tökéletesen át a fejükön, hiányosak a leírások, és a helyzetjelentések, így tart minket sötétben botorkáni, aminek az lesz az eredménye, hogy Danivel együtt vágunk a fejünkre, csak mi azzal a felkiáltással, hogy „Haver, ezt miért nem mondtad?” Kiborítóan jól irányítja, és uralja a helyzeteket és az olvasót is Moning.

- Fúúújjj!!! Már nagyon meguntam a rengeteg csokit, és igen én is beneveznék egy jó kis ír tradicionális menüre!

- Jo nagyon de nagyon idegesítő, nem lehetne véletlenségből kinyírni?!?

- Tetszik, hogy hiába fiatal, és sokszor naiv Dani eszméletlenül okos, és szuper világképe van a neveltetése ellenére –vagy éppen annak köszönhetően? Mégis hasznos a tv?-. Attól függetlenül sem adta fel a jóba vetett hitét, hogy milyen ocsmányságok veszik körül, és nagyon édes, hogy nem veszi észre, hogy a pasik mégis hogy néznek rá. J

- Túl heves a lányka, nem megfontolt, mint Mac, sokkal többet tud, hiszen ebben a közösségben nőtt fel, több belső információt kapunk végre, de még nem eleget! Kíváncsi vagyok, hogy az elejtett mondataira, mikor és majd melyik kötetben fogunk magyarázatot kapni.

- A kis zizzent tini hangulata annyira árad a lapokról.

- A magányosságára, és az elhagyatottságára Dani úgy gondol, mint a szuperhősök munkaköri leírására, amihez, már csak egy társ csatlakozása kellene, vagy inkább egy mentor, esetleg mindkettő. Ez lenne Ryo és

Táncos. Mindezt tökéletesen kiélezi a Batmanes utalásokkal Mondtam már, hogy imádom Moningot?

- Jajj szabaduljon már ki Cruce! Úgy szeretném!!!!!!!!!!!!!!

- Dani folyamatos elképzelései, hogy milyen lesz felnőttnek: egy nagyon rendezett női alak sejlik ki belőle, aki kicsit, vagyis inkább nagyon is olyan, mint Mac. Hiába is nem akarja bevallani, nagyon sóvárog Mac életére és családjára, de közben annyira érződik mellette az is, hogy neki ez nem fog bejönni, hiszen olyan kis szerencsétlen, egyem a szívét. L

- Imádom, Dani magyarázkodásait, amikből soha nem sül ki semmi jó, mert a hülye felnőttek nem értik meg a dolgokat. Ezeknél a jeleneteknél érezhető a legjobban az élettapasztalat hiánya, akármilyen okos és talpraesett is. Másrészt ezek a helyzetek, és jelenetek adják a legjobb komikus jeleneteit a regénynek.

- Édes a hasadt elméjű Christian rózsaszín köde, ahogy Danihez vonzódik. J Az első alkalomról való eszmecseréjük, az ahogy Dani reagál először: blöááá, másodszor: fegyverként felhasználni, J mindenben meglátja a lehetőséget. Imádnivaló, agyafúrt túlélő ez a kiscsaj! Azért megnézném őket együtt…

- Nagy mínusz, hogy Lor-on kívül még mindig nem szerepeltek a többiek, és, hogy még róla sem tudunk meg semmit. L

- Zavaró, hogy az elemi Barrons után megkapjuk a túlszabályozott Ryodant aki olyan mint egy sebhelyes, jól öltözött  köztisztviselő, aki mindent lepapíroz.

- Moning elszólta magát azzal a mondatával, amikor Dani a jövőbeni énéről való álmodozás után azt mondja, hogy ha majd együtt lesznek Táncossal, akkor rá sem ismer? Tényleg összejönnek?

- Negatív a fordításban a sok „amelyek”, „amelyért”, „amellyel”, „amelytől”. Sokszor olyan szereplő használja ezeket, aki meglátásom szerint nem fogalmaz ilyen kifinomult stílusban, és precízen. Vagy csak én vagyok túl szőrszálhasogató?

- Megunhatatlan folyamatos élcelődés és a humor dömping.  Jajj nekem! Egy csomó kedvenc részt ki lehetne belőle vágni. J

- Az írónő által előszeretettel használt nyitott vég. De nem szeretem ilyenkor…

És egy rajongó őszinte kétségbeesett első két mondata az utolsó mondat után: Mi lesz velük??? Hol találom meg, hogy mikor érkezik a folytatás. Majd egy pár pillanatnyi böngészés után: Addig lehet, hogy megesznek az Árnyak…

Értékelés:

Kedvenc rész:

„És néhányan továbbra is arról beszélnek, hogy misét kellene tartaniuk a vén kurváért! Én azt mondom, hogy a sidhe-látók Úrnője halott. Átkozottul hurrá! Elő a tortával és a kalapokkal!”

„Jericho Barrons állat. Törvények nélküli bestia. De Ryodan más. Ő egy gép.”

 „- Nem látod a fától az erdőt.

- Nincs erdő. Felzabálták az Árnyak.”

„Christian a vállára engedi hosszú, fekete haját, és hódító mosolyt villant felém.

- Hercegnő, építek neked egy kibaszott Fehér Palotát.”