Idegesítő,
frusztráló, tenyeret bizsergetően ütni való, ez mind egyben Daemon Black.
Az új szomszéd, a szemtelenül jóképű idegen, aki mindaddig pirulást okozó
gondolatok tárgya, amíg meg nem szólal. Igen mindez Daemon, akit Katynek
el kell viselnie. Az eleinte oly vonzó srác pillanatok alatt le tudja rombolni
az önérzetes lány türelmének, és jólneveltségének bástyáit. Hogy mennyi ideig
képes elviselni egymást két olyan ember, akik saját bevallásuk szerint
kölcsönösen utálják egymást, és mégis összezárásra kényszerülnek? Nem biztos,
hogy sokáig marad mindkettejük összes agysejtje életben. Vagy csak az izzók
sülnek ki, egyéb okok miatt…?
Honnan:
A
fülszöveg a hibás, erre jött még a borító, majd az idézetek. Egyszerűen
menthetetlenül csábító.
Gondolatok:
Azon
gondolkoztam, mégis hogyan tudnám a legérzékletesebben kifejezni, hogy mégis
milyen kapcsolat van a két főhős között. A legjobbnak ezt az egy mondatot
találtam, a szavak erdejében. „Megöleltem,
szorosan, ahogy csak bírtam, aztán el is eresztettem, mielőtt túlreagálja, és
lehajít a szikláról.” Ez az egyetlen mondatocska tökéletesen kapja el a két
szereplő közötti kapcsolat elemi erejű ellentétét és vonzását. Ha lehámozzuk a
történet külső rétegeit, és elvonatkoztatunk minden egyes fantasy elemtől, és
magától a YA bűvöletétől is egy igazi, ízig-vérig
szívózós sztorit kapunk, a klasszikus
helyes pasi, aki egy igazi arrogáns tuskó és a szomszéd lány esetét. A
„ha-meghúzod-a-hajam-beleboxolok-az-oldaladba” fiú lány harcokat az írónő
megspécizte egy csöpet pararománccal, azonban nem mondható kifejezetten
romantikus tinifantasynak mert lényegében a folyamatos szurka piszka mellett
csak egy csók csattan el, ami után a szereplők megmaradnak ezután is a kutya
macska barátságban.
És
ez okozta az első pozitív csalódást a történetben. A szerző nem akar azonnal
egy holtomiglan, holtodiglan szállal előállni, előre láthatólag tökéletesen
felépítette már fejben az egyes kötetek sorrendjét, amelynek előrehaladásával,
maguknak a szereplőknek a kapcsolata is szépen ível előre, helyenként
remélhetőleg megkuszálva egy-két bonyodalommal. Féltem tőle, hogy megint egy „boldogan
éltek, amíg meg nem haltak”, vagy egy „első látásra beléd habarodom, és veled
együtt akarok meghalni, ha kell már holnap” sztorit kapok. És igen már az első
fejezeteknél beigazolódni látszott az elméletem, mikoris a félmeztelen férfi
főhős ajtót nyit. Majd jött a fricska, vagy inkább nevezem gátnak, amit a két
főhős személyisége ad: a kőbunkóság, és az önérzetesség csatája ez, ami az
egész könyvön végigvonul. Bár a kémiai hatások fennállnak végig, ezek mégis
kihasználatlanul parlagon hevernek, kivéve egy-két alkalmat. Még nincsenek
kiaknázva a kínálkozó lehetőségek és az általuk generált következmények,
amellyel rengeteg kínálkozó alkalmat, lehetőséget hagy
az írónő számára. Ezek
mellett számomra még a szereplők sem teljesen kidolgozottak. Egy-egy
embertípust kapunk csupán, akik részletgazdagsággal, és árnyalatokkal még
egyáltalán nem rendelkeznek; remélhetőleg ez a hiány a folytatásban pótlásra
kerül majd. Sajnos nem lehetett belelátni teljesen a főhősön kívül senkinek a
gondolataiba az általuk viselt álarc alatti igazi személyiségébe, csak merő következtetéseket
lehetett levonni a gondolataikról. Ezért is lehetne elmondani róluk, hogy
rejtélyesen homályosak, aminek köszönhetően sötéten vonzóak. Bár szerintem nem
éppen az író ügyességének köszönhetjük ezt, sokkal inkább annak, hogy nem
fektetett kellő erőfeszítést a szereplői kialakításába. Ennek pedig a könyvre
nem romboló, hanem éppen egy csöpp pozitív hatása lett, megesik ez a váratlan fordulat
gyógyszereknél is, csak ne felejtsük kiszámíthatatlan mellékhatásokat is
okozhatnak hosszú távon.
„– Bejön neked Simon? – Dühös mozdulattal szegte fel az állát, smaragdszín szeme szikrázott. –Ezt nem mondhatod komolyan!
Tétováztam.
– Csak nem féltékeny vagy? – Daemon félrenézett, én pedig megragadtam az alkalmat, hogy végre én üthetem bele az orrom valamibe. Előreléptem. Nem tért ki előlem, levegőt sem vett. – Féltékeny? Simonra? – ismételtem, aztán sokkal halkabban folytattam: – Egy emberre? Ez szégyen, Daemon!”
És
ha már karakterek. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért is ragadta el annyira a
kötet az olvasóközönséget, hogy már azonnal követelték a folytatást. A válasz
pedig: Daemon Black. És, hogy miért?
A hihetetlenül zöld szeméért, a kócos fekete hajáért vagy a csodás kockás
hasáért? Egyik sem nyert. A megoldás egyszerű: azért mert egy bunkó, pont.
Méghozzá egy szórakoztató bunkó (felkiátójel!), aki irgalmat nem ismerve
szólogat be főhősnőnknek, aki ezekre a csöppet sem hízelgő kommentárokba nem
bírja ki, hogy valami élces megjegyzéssel vissza ne vágjon. Ami már azonnal
eredményezi a paprikás, fortyogó, humorral megfűszerezett hangulatot, és ezt az
olvasó élvez, sőt nevet rajta. Számomra a paranormális szál teljesen
másodrangúvá vált, nem izgatott, hogy melyik bolygóról jöttek, mit akarnak,
vagy mikre képesek a luxenek, egyszerűen
csak Daemon és Katy összecsapásait
vártam végig. Az írónő megfelelő érzékkel hozza lehetetlen és felejthetetlen
helyzetekbe a szereplőit, tökéletesen adagolva a humort, a pattogó szikrákat és
a frusztrációt. Szerintem egy könyvben akkor jó egy poén, hogy ha még többszöri
elolvasás után is ugyanolyan elemi erővel tud mosolyt fakasztani az arcodra,
mint az első alkalommal. A nagyon jó könyveknél pedig még akkor is fetrengsz a
röhögéstől, amikor századszorra olvasod el ugyanazt. Ezt itt megkaptam. Rengeteg
benne az abszolút humorral övezett jelenet, aminek következménye a rengeteg
idézet, ami a könyv adatlapját ellepte már a megjelenésének hetében a moly.hu-n.
És akárhogy is nézzük mindennek az okozója maga Daemon, akit az írónő a tipikus
rosszfiús megjelenése mellett, elviselhetetlen modorral áldott meg a vakítóan zöld szemek mellett, és
megtoldotta még egy sérült lélekkel, amin az ordító sebhelyeket persze a fiú
magának sem vallana be. És hiába szerettem meg ezt az őrült fazont, számomra
mégis a végén illúzióromboló volt Daemon szemszöge. Jobban szerettem volna,
hogy ha teljesen homályban maradnak az érzései, és a saját magam által kialakított
kép él bennem továbbra is. Most viszont teljesen összezavarodtam. Jobban
tetszik pöcsfejként, mint érzelmesen? Azt hiszem beteg vagyok…
„- Hol voltál? – kérdeztem, és a hangom még saját magam számára is túl élesen hangzott.(…)- Hát, szervusz, édes! Inni voltam, meg kurvázni. Tudom, a fontossági sorrendem kicsit felborult.- Pöcsfej – morogtam a gúnyos válaszra, és összepréseltem az ajkamat.”
Sokszor
találkoztam olyan véleményekkel a könyvel kapcsolatban, hogy a tucat fantasy
kötetek sorát képezi, amit szinte már úgy lehet értelmezni, hogy Twilight
koppincs. Hasonlóságok vannak, de ha az ember túlteszi ezen magát, és hagyja,
hogy elsodorja a történet, anélkül, hogy mindenen fennakadna, és nyitottan,
elvonatkoztatva lát neki, szerintem kellemes élményben lesz része. A
„paranormális hősök” egyik eddigi fantasy alakjához sem hasonlítanak a
képességeik tekintetében, és hála a jó égnek nem a sablon kínálat valamelyik
túlhasznált kosztümét aggatta rájuk az írónő. Egyszerű, és nem túlbonyolított
történetet kerekített számukra, amit mind ő, mind az olvasói könnyen tudnak
kezelni, és mivel egy bevezető kötetről van szó, adva van a lehetőség az
alapokra való építkezésre, bővítésre, és kibontakozásra.
„Amint látod, nem vagyok óriás bogár. És nem is csillogok. Az utolsó mondatnál még a gondolatából is kihallottam az undort.- Nem – suttogtam. Egyetlen paranormális könyvemben, amit olvastam és véleményeztem, egyikben sem izzott így senki. Volt, aki csillámlott, más szárnyat hordott. De egyik sem volt egy kicseszett óriás nap.”
Hibákkal
vagy hibák nélkül kellemes perceket szerzett számomra ez a piszkálódós, évődős,
szikrázó kis kötet. És bár a könyv utolsó lapjain ízelítőt kapunk a
folytatáshoz, én őszintén bevallom meghagytam az élményt akkorra, amikor már az
Ónixot tarthatom a kezemben. Félek, hogy túlságosan is magába szippantana a
könyvmoly blogger, és a másik galaxisból érkezett ingerlékeny tollal bökdöső
fiú története.
A
könyvért külön köszönet a Könyvmolyképző kiadónak!
Értékelés:
Kedvenc rész:
„- Megtaláltam a blogodat.Ó, édes Jézusom! Hogyan talált rá? Mindegy, fontosabb, hogy megtalálta. Kiadja a Google? Hát ez igazán remekséges, extra tejszínhabbal.- Megint nyomozol utánam, látom már. Szerezzek távoltartási végzést?- Álmaidban, cica. – Önelégült mosolyt villantott rám. – Azokban már úgyis szerepelek, nem?- A rémálmaimban, Daemon – feleltem szemforgatva. – A rémálmaimban!”
„- Szép a hajad.- Tessék?- Semmi. – Széttárta az ujjait a nyakamon, lassan fésülgette laza tincseimet, a tarkómat cirógatta.Szétnyílt a szám. Vártam.Daemon leengedte a kezét, aztán újra kinyúlt. Én meg csak álltam ott, arra várva a kelleténél lelkesebben is, hogy kiderüljön, ő is érzi-e ezt a váratlan sajgást. Érez-e egyáltalán valamit abból, amit én.Ő pedig elvett egy üveg ásványvizet.A pultnak dőltem. Hogy a büdös francba!”
„Gyűlöltem Daemon Blacket – ha egyáltalán ez volt a neve -, ezer nap sűrített energiájával gyűlöltem. Most már alig ragyogsz. Utána elment, felszedte a pólóját a földről, és kisétált a házból. Az a tahó felrobbantotta a laptopomat. Onnan jött a füst. Földönkívüli kisugárzása a jelek szerint végzetes hatással volt a villanykörtékre és a legtöbb elektronikus holmira. Fúj. Miután felkecmeregtem a kanapéról, egy jó óráig nem is csináltam mást, csak cserélgettem az izzókat. Még szerencse, hogy a tévé nem sült ki. Az agyam viszont igen.”
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése