„Álmodtak egy ilyen lányról, álmodtak, de
soha nem merték remélni, hogy tényleg létezik. Az egyetlen lány, aki vadabb és
veszélyesebb, mint ők ketten együtt… És Søren megtalálta. És megosztozik rajta
vele.”
Az
álmok veszélyesek. Elszakíthatnak a realitástól, megbabonázhatnak, mohóvá és
elégedetlenné tehetnek bennünket a valósággal és a jelenünkkel szemben. Az
álmok, amik valósággá válnak pedig elhozhatják a földi poklot, és eltörölhetnek
mindent, amit addig a magunkénak tudhattunk. A legtisztábban ezzel Kingsley a francia dom, az Alvilág
sötétségében megbúvó bábmester, a Nyolcadik Kör feje van tisztában. Kingnek
egyszer mindene megvolt, majd egy pillanat alatt el is vesztette, így az addigi
flörtölése a halállal szenvedélyes viszonyba csapott át. Ha az embernek nincs
veszteni valója könnyedén néz farkasszemet a nagy Kaszással. Az évekig tartó
haláltangó után cseppet sem veszélytelenebb világot épít fel magának,
megszületik a játszótér, a nagy mű, amit tálcán kínál fel a leggyűlöltebb és
egykor a Világot jelentő személy számára. A játszótér megkapja szadista istenét
Sørent, aki egykor a mindenséget
jelentette, szenvedélyt, fájdalmat és hitet. Ha minden elveszik, marad a
remény, kísérőjéül pedig társul egy álom, ami több évtized távolából életre
kel, és elvesz mindent, még a reményt is. Egy rémálom, ami nevet visel: Nora Sutherlin.
Honnan: I.M.Á.D.O.M. az írónőt, és
minden betűt, amit papírra vet!
Gondolatok:
Brutálisan
erős sorozat, ami mar, mint a wasabi és csontig hasít, mint egy méregdrága
filéző kés. Sokkoló, mint egy frontális baleset, ahol az olvasó katasztrófa
turistának érzi magát. Még ha akarná, sem tudná levenni a szemét a szétszakadt roncsokról
és a vérben ázó sérültekről. Egyszerűen lefagyaszt és nem enged addig mozogni,
amíg az utolsó sorok is el nem fogytak. Szadista, és piszkosul élvezi, hogy
kínozhat, igazi első osztályú dom a domok között ez a kötet. Nem kérdés, hogy
az év legnagyobb meglepetése, és pozitív csalódása számomra Reisz volt. Elemi erővel csapódott
könyvmoly életembe mind az írónő, mind a könyvei, és az általuk okozott
becsapódáskor felvillanó fényár hatása még mindig kitart; így csak éles, és
mellbevágó élményekkel leszek gazdagabb minden egyes alkalommal, hogy ha
valamilyen formában ismételten találkozom velük.
„Søren lakomákat tálalt elé, melyekből Eleanor csak csipegetett, miközben Kingsley felfalta a morzsákat a padlóról.”
Olyan
szereplőkkel vagy együtt, akiket már az első pillanattól kezdve mélyebben meg
akartál ismerni, esetleg vissza akartál kapni, össze akartál hozni, vagy
egyszerűen ki akartál élvezni. Nora jött és lehengerelt A szirénben, meggyőzött Az
angyalban és most kétségek között hagyott A hercegben. De nem ő volt az egyetlen. Kingsley már első
találkozásunkkor magához láncolt, és ugyanezzel a törhetetlen acéllal be is
vonta magát, mint egy rovar, ami védi, és nem hagyja sérülni a testét, vagy
éppen láttatni a sérüléseket. A várakozás kifizetődött. A páncél megnyílt, és
King kitárulkozott, felfedve a sérüléseket, amik keresztül kasul szabdalták, és
örökre megmaradtak láthatatlanul, mélyen a felszín alatt. A herceg teljesen az
ő kötete lett, és ez nem csak annak köszönhető, hogy 2/3-a a történetnek az ő
és Søren kapcsolatát, lelki vívódását és törését foglalja magába. Számomra
teljesen mellékessé vált Nora és Wes
szála, hiába ők az egyik kedvenc párosom már a kezdetek óta. Megszerettem
Kinget a fájó, féktelen, érzelmes lelkével, és ez az érzés a sorok és oldalak
nyomán egyre mélyült. Alig vártam, hogy az ő szemén keresztül láthassak, mégis
most teljesen összezavart. Az eddigi gondolataimat, és meggyőződéseimet
kidobhatom a kukába, ugyanis árnyaltabbá vált minden. Olyan, mint ha egy kép
más megvilágításba kerülne, egyes dolgok, amik eddig megbújtak a homályban
előrébb kerültek volna, mások pedig visszahúzódtak a sötétségbe.
Kiismerhetetlenek a szereplők, bonyolultak és konkrét, pontosan
körülhatárolást, amivel az alakjuknak megfelelő helyre pászíthatnánk őket nem
kapunk. Ettől válik még izgalmasabbá a regényfolyam. A szubjektív jellemrajzok,
annyira konkrétak, de mégis zavarba ejtően nem fedik egymást, mikor
összetalálkoznak, hogy felőrlik, bosszantják és zsigerileg feszélyezik az
olvasót. Legszívesebben a lapok közé lépne, mint szereplő, hogy a saját
meglátása szerint értékeljen mindenkit. Søren
így maradt egy rejtély számomra még három kötet után is, és hiába érződik King
féltékenysége Nora iránt nézőpontjában, a volt szeretőjéről elfogulatlanul
nyilatkozik, mégis másképp, mint a korábbiakban a nő. Megőrjít Reisz ezzel, és
a függővégeivel is, aminek nyomán a könyvei és az idegeim is rongyossá válnak.
„Azt kívánta, hogy a világ matematikája bárcsak olyan lenne, mint a szívé – hogy az, hogy a szerelme és gyűlölete éppen egyforma mértékű, azt jelentené, hogy semmit nem érez, nem pedig azt, hogy az érzései kétszeresére nőnek.”
A
fejezeteknél lázadsz, mikor véget ér egy nézőpont, majd a következőből akarsz
többet, és így tovább. A bőség egyszerűen zavarba ejtő, nem tudsz betelni vele,
és ami a legmegdöbbentőbb, hogy nem is akarsz. A mesteri alakformálás mellett,
bravúrosan zsonglőrködik az idő és a helyszínek egységeinek váltakozásával, a
sajátos ütemének köszönhetően kap egyfajta külön lüktetést a regény, egymás
mellett dobogó három pici
szív alakít ki egy sajátos ütemet, amitől A herceg
elkülönül az elődeitől; miközben
megmarad a megszokott töretlenül gyönyörű írásmód. Az írónő megkímél egyes
jelenetektől, tudja, hogy mennyi a legtöbb olvasó erőszak, kegyetlenség és
brutalitás tűrési határa, így nem feszíti túl a húrt, - pl.: King és Søren ismételt együttléte esetében - átlépi
az eseményeket, és csak az eredményt tárja elénk, minden mocskos kis részletet
pedig az olvasó fantáziájára bíz. Egyetlen hibája a kötetnek, hogy
kiszámíthatóbbra sikerült, mint az elődjei. Több a drámai szál, és a lelki seb,
aminek alakítása lehet, hogy jobban elvonta az írónő figyelmét a
sejtelmességtől.
„A szenvedély azt jelentette, amit Søren iránt érzett. A szenvedés pedig az volt, amit Søren okozott neki.”
Minden
estre hegyeket ledöntő csalódást nem okozott, hiszen mellette megmaradt minden
más, amit imádok benne, a pimaszság, a lélekölő kegyetlenség, az aprólékos
részletesség, a látható és rejtett sérüléseket magukkal cipelő, összetett
szereplők, és a végső telhetetlen érzést kiváltó utolsó sorok.
Úgyhogy
a válaszom: Igen! Tiffany, kérek még!
A könyvért külön köszönet az Egmont
kiadónak!
Értékelés:
Kedvenc rész:
„- Hány nyelven beszélsz?- Nyolc.- Én kétnyelvű vagyok. Az ilyet, mint te, hogy nevezik?- Intelligens.”
„Lassan, remegő kézzel bontotta ki a levelet, és olvasta el az egyetlen szót az elefántcsontszínű levélpapíron.Reviens.Gyere vissza.A levél aláírása egyetlen, kacskaringós, vízszintesen áthúzott S betű volt.”
„A pokol megfelel. Isten amúgy sem akarja, hogy többé köze legyen hozzánk.”
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése