2013. március 11., hétfő

Marcipánszívek, vércseppek és smaragdok

Bejegyezte: Inka dátum: 12:19
Tollas kis jószág a „remény”,
Lelkünk ágára ül,
Fújja szövegtelen dalát,
És sosem némul el.
Emily Dickinson

Honnan: Menthetetlenül beleszerettem a sorozatba!
Gondolatok:
Vannak olyan emberek, akiket a hibáik ellenére is szeretsz, vagy éppen azok miatt maradnak meg örökre a kedvenc ismerőseid. Ez a helyzet a Smaragdzölddel is. Egyszerűen nem lehet nem szeretni, pedig okoz néha szemöldökráncolást, és kisebb viharfelhőket az olvasó feje felett. Amikor elkezdtem olvasni a trilógiát, azt hittem, hogy egy teljesen könnyed hangvételű fantasy történettel találom szemben magam, amiben röpködnek az időben, kalandoznak egy kicsit és el-el táncolnak egy-egy menüettet közben. Ehhez képest egy ármánnyal, és cselszövéssel teli láncolatot kaptam, amiben az írónő akkora csavarral rukkolt elő a végkifejletnél, amire sosem gondoltam volna. Na de erről majd később.

„– Maradjunk barátok! – Ez a mondat volt a legeslegutolsó csepp a pohárban.
– Biztosan mindannyiszor meghal egy tündér, amikor csak valaki kiejti a száján ezeket a szavakat – jegyeztem meg.”

Sok véleményt olvastam a befejező kötetről, ami mindenkit megrázott, közöttük engem is. A legtöbben arra „panaszkodtak”, hogy egyszerűen letehetetlen, magába szippantó, és hiába próbálja a lelkes olvasó valamennyire visszafogni magát ettől a könnyű függőséget okozó utolsó adagtól egyszerűen nem tudja abbahagyni. Hogy mégis mi ennek az oka? Mert fordulatos, vicces, folyamatosan biztosítva van benne fejezetről fejezetre az akció és izgalom. És a legfontosabb állandó figyelmet igényel, sok a visszakapcsolás, és az agymunka, hogy nyomonkövesd a szálak felfejtését, a magyarázatokat és az egyes időpontokat. Az írónő mesterien szőtte meg a történet szőttesét, és nem ejtett hibát, leemelem a kalapom előtte, hogy ennyire frappánsan oldotta meg az idő szálainak össze illetve kibogozását. Hatalmas piros pontot érdemel ezért. A másik briliáns húzása, amit kiemelnék az a jóslatok, és azok szerepe a cselekmény szempontjából. Nem csak Leslie-nek okozott ezzel fejtörést, hanem nekem is, és a megoldás megrázó. Hiába tűnik könnyednek a történet, mint a vattacukor, sokszor érte el, hogy sziklaméretű kövek húzták le a gyomrom a félelemtől, szorították össze a torkom a fájdalomtól és a kétségtől, hogy hogyan is fog zárulni a rész.

„Megfordult a fejemben, hogy nem én lennék az első, aki belehal a szerelmi bánatba, remek kis társaságom gyűlt már össze eddig: a kis hableány, Júlia, Pocahontas, a kaméliás hölgy, Pillangókisasszony – és most már én is közéjük tartoztam, Gwendolyn Shepherd.”

Életveszélyes és tragikus, ami a csipkék és tüllök mögött megbújik. És mégis ez hagy egy kicsi kívánnivalót maga után. Sokszor úgy éreztem, hogy engem jobban megráz egy-egy titok, fejlemény felderülése, mint magukat a szereplőket. Átsiklanak ezek felett a sokszor borzalmas elemek felett, mint ha csak kiderülne, hogy elfogyott a sajt a készülő pizzához. Nem tudom, hogy az írónő így akarta-e kifejezni, hogy ha valakinek drasztikusan megváltozik az élete hetek alatt, akkor az ilyen méretű sorscsapások már nem sokat osztanak vagy szoroznak, ha felsejlenek egyik napról a másikra. Mindenesetre, többször éreztem, hogy én pánikolok, míg a szereplők kellemesen elbeszélgetnek életről és halálról. Ilyenkor legszívesebben jól megráztam volna őket, de hát, mint egyszerű olvasó számára ez kivitelezhetetlen. Lehet, hogy csak én vagyok vele úgy, hogy több dolog is megmagyarázatlan maradt, miközben még több kérdésem is felmerült, és így kicsit hiányérzettel küszködve váltam meg tőle. És bár befejező kötettel van dolgunk, mégis el tudnék még képzelni több Gwen és Gigeon kalandot.

„Fejjel lefele függeszkedett az ajtó fölötti baldachinon, és károgó hangon kántálni kezdett:
– Gidi és Gwendolyn, csókot lát a baldachin, a baldachin recsegett, Xemerius nevetett.”

Többször is megesik, hogy egy történetben vannak felesleges szereplők, akik csak arra szolgálnak, hogy kitöltsék a cselekményben felmerülő kátyúkat, itt azonban egyel sem találkoztam. Mindenkinek rendeltetése van, és ilyen-olyan módon fontos a szerepe. És ami a legfőbb: könnyen a szívébe zárja őket az ember, legyen akár gonosz vagy jó. Már az előző részekben hozzászokhattam ahhoz a kellemes és sajátos humorhoz, amellyel az írónő a szereplők személyiségét megfűszerezte, így nem csoda, hogy folyamatos mosoly ült a szám sarkában, miközben faltam a sorokat. A kedvencem örökre Xemerius marad. Sajnálom a történet szereplőit, hogy Gwenen kívül nem élvezhették sajátos monológjait, csípős megjegyzéseit és szellemes tanácsait. Nagy utat tettek meg főhőseink, és ez a személyiségükön is rajtahagyta nyomát. Fejlődtek a karakterek, bár nem kell pálfordulást várni senkitől sem, a jó megmaradt jónak, a rossz rossznak. És akkor itt térek vissza az elején felvetett fordulatra. Ritkán találkozni ennyire csavaros észjárású, és megdöbbentően rafinált gonosz karakterrel, mint aki itt a szálakat machinálta az évszázadok során. Az ő karaktere is hozzájárul a könyvsorozat erős tartópilléréhez, hiszen egy jó rossz karakter nélkül lapos és üres lenne minden egyes próbálkozás, a szálvezetés és maga a végkifejlet is, ami itt akkora ütés a marcipánszívekbe, hogy azok eldeformálódnak.

„Amikor az okos és felettébb bájos démon reményekkel telve visszatért kirándulásáról, sajnos meg kellett állapítania, hogy a lány időközben sem a pisisárga blúzát, sem az ártatlanságát nem veszítette el…”

Fordulatokban gazdag befejezése ez egy megkapó történetnek, az első szerelemről, családról, időről, halhatatlanságról és önfeláldozásról. Minden egyes sora magával ragad, és oldalról oldalra még jobban a fotelhez bilincsel, ahonnan nem is akarsz szabadulni mindaddig, amíg már egy betű sem marad. :)

A könyvért külön köszönet a Könyvmolyképző kiadónak!
Értékelés:

Kedvenc rész:

„– Jól van. Adja ide azt az izét! – Gideon hagyta, hogy Madame Rossini a nyakába kanyarítsa a gallért. – Úgysem nagyon néz meg magának senki. De ha mégis: nehezen tudom elképzelni, hogy az emberek éjjel-nappal ilyen merev balettszoknyácskát viseltek a nyakuk körül.
– Pedig így volt. Legalábbis asz udvárhban.
– Nem értem, mi bajod. Remekül áll neked – dicsértem meg egy igazán utálatos vigyor kíséretében. – Úgy néz ki a fejed, mint egy hatalmas bonbon.
– Igen, tudom. – Gideon is vigyorgott. – Ennivaló vagyok. A gallér legalább eltereli a figyelmet a buggyos nadrágomról… Remélem.
– Á bujdos nadrhág nágyon is szexi – jelentette ki Madame Rossini, és ezt már tényleg nem bírtam ki kuncogás nélkül.”

„Én majd tartom a frontot – ígérte Xemerius. – Ha valaki jön, és el akarja lopni ezt az izét, kegyetlenül… öhm… leköpöm.”
„A lányok tényleg az emberi faj legfárasztóbb egyedei. Őket csak a nyugalmazott pénzügyi tisztviselők, a harisnyaboltban dolgozó eladónők és a kiskerttulajdonosok egyesületeinek elnökei előzik meg.”
„Eszembe jutott, milyen kár, hogy még nem léteznek pszichoterapeuták traumatizált kísértetek számára. Íme, egy rés a piacon, amelyről érdemes elgondolkodni.”

1 megjegyzés:

Solya on 2013. április 25. 13:30 írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

Megjegyzés küldése

 

Inka firka Copyright © 2010 Design by Ipietoon Blogger Template Graphic from Enakei