2013. február 17., vasárnap

Ötven árnyalat, ami megrengetett

Bejegyezte: Inka dátum: 19:41 0 megjegyzés
Lehetne az is a post címének folytatása, hogy "ami megrengette az irodalomba, a kiadókba és az emberek ízlésébe vetett bizodalmamat". A könyv, amit úgy reklámoznak, hogy „amiről mindenki beszél”. És tényleg. Sajnos. Valahogy sehogy se tudtam menekülni előle. Erről beszéltek mellettem a buszon, a csoporttársaim, amikor arról volt szó, hogy ki mire költi a jegyzettámogatását, a televízió híradásai és a normál napilapok. Ez utóbbi esetében annyi pozitívummal, hogy dél Amerikában betiltották, egyes helyeken pedig csak becsomagolva lehet árusítani, és meg kell jelölni, hogy felnőtt kötet. Vagyis egyfajta stigmává vált ez a könyv, mindenkin magán hagyva a jeleit, ilyen-olyan formában. De mi áll mögötte? Miért vezeti már hónapok óta a sikerlistákat a legtöbb online könyvkereskedés oldalán?
Honnan:
Fogadásból. És mert annyira mazochista vagyok.

FIGYELEM! A bejegyzést 18 éven felülieknek ajánlom!
A fodrászommal beszélgettünk a múltkor a könyvekről, kiadásokról, és hogy manapság mindenki elkezdett írni. Döntő többségében azok, akik nem tudnak. Ma már nem a megírom helyetted korszakát éljük, hanem az átírom másét. Elindult egy korszak, ahol kielégítetlen háziasszonyok kezdtek a fakanál mellett írogatni az álmaikról, mások pedig továbbgondolva, vagy tovább nem gondolva, csak megerőszakolva az ő történeteiket megélik saját „sikereiket”. És erre vevők is akadnak. Természetesen nem azonnal, mert lennie kell egy meggyőző kampányhadjáratnak is. És a már jól megrágott és kiköpött csontról úgy látszik, még lehet értékes húst a népnek dobni.

Twilight vagy sem?
Szerintem ez egy nagyon hülye kérdés, pedig mindig felvetődik, amikor szóba kerül a könyv. Általában azt a választ kapom, hogy nem, ez sokkal másabb és több annál. De könyörgöm, amikor egy író úgy mutatja be a művét, hogy nagy szerelmese az Alkonyatnak így papírra vetette, hogy ő hogyan képzelné a két főhős kapcsolatát, ami nem a „meg szeretnélek enni” hanem a „meg szeretnélek dugni” filozófián alapul és a férfi főhős nem vámpír kórtól, hanem más lélekölő körülményektől szenvedő milliomos, akkor nem állíthatja senki azt, hogy NEM EZ NEM OLYAN. Már sokan számba vették a hasonlóságokat, és párhuzamokat a történetek szálai között, így nem áll szándékomban ezek részletezésére kitérni. Számomra nevetséges volt az életmentés, aminek cselekmény szempontjából komolyabb, nagyobb horderejű jelentősége nem volt, nem úgy az original történetben. Itt a legtöbb olyan megmozdulás, ami ott érthető, és magától értetődő, -köszönhetően a természetfeletti vonalnak- értelmetlen. Mivel nincs jól átgondolva a szálvezetés ezért sok esetben ezek az elemek feleslegesek is. Nem attól alávetett alany valaki, mert folyamatosan csetlik botlik és pirul. Valamint az előbbi esetében ennek a tulajdonságának köszönhetően még nem kerül folyamatos életveszélybe.
Kérdés, hogy akkor is annyira nagy lenne-e a könyv körül a felhajtás, hogy ha ez az információ nem merült volna fel az írónő részéről, vagy elsüllyedt volna a többi középszerű erotikus történet feneketlen kútjában?

Tapasztalatlan kislány/alávetett nő
És akkor térjünk a drága Anára. Aki csak véletlenül kerül az interjúztató szerepkörébe, de helyette bárki mást is beküldhetnénk az utcáról. Ana különlegessége annyiban áll, hogy 10 pirulás per perc rekordot tud felállítani, folyamatosan bénázik (bár ha jobban megfigyeljük az első fejezet után csak egyszer történik vele ilyesmi, és még magas sarkú cipőben is tud közlekedni), és szereti a klasszikus irodalmat. Vonzereje körülbelül annyi van, mint egy három napos használt zokninak, és azzal kelti fel egy multibilliárdos figyelmét, hogy folyamatosan Nem Uram! Igen Uramozik!. Ezzel pedig azonnal megkapjuk a megkaphatatlan, kívánatos nők netovábbját. Könnyű, olcsó, bármelyik közértben beszerezhető „termék”, ami nem üli meg a fogyasztó gyomrát. Christian számára azért is vonzó, mert hogy a szavaival éljek: „Soha életemben nem találkoztam még ilyen izgalmas nővel.” WTF? Akkor apám nem jártál még soha életedben társaságban. Még ha kreatív lenne, vagy folyamatosan változó érzelmi hullámvasút. Ehhez képest viszont Ana körülbelül 3 alaptevékenységre szorítkozik: 1: vagy nyavalyog a szex miatt, 2. vagy tervezgeti Christiannal a szexet, 3. szexel Christiannal. Mi benne az izgalmas? Mondjuk a betörés, birtoklás, és az ellentmondás, amivel életében először találkozik Mr. Grey? Ez meghökkentő dolog lehet, annak, aki először nem a saját belső köréből választ játszótársat, akikről tudja, hogy a saját szabályai szerint idomulnak hozzá, azonos „érdeklődésűek” és tuti elfogadják a szabályokat. Ugye milyen fura, hogy mások nem harapnak rá azonnal az ajánlatra, és furcsának találják, a számára oly köznapit. Milyen érdekes!
Esetleg Ana vonzerejét az ízléses és magas értelmi színvonalról tanúskodó szókészlete adja? Hiszen minden kifinomult és művelt, irodalom szakos diplomával rendelkező nő olyan mélyenszántóan fejezi ki magát, mint a „Szent basszantyú” kifejezés. Annyi „egyedi” és ostoba szóhasználat után annyiban egyetértettem Christiannal, hogy ráfér egy kiadós verés a leányzóra.

Aláírni/elfutni?
És akkor a szerződés, amitől a hajamat tépetem. Hülyeség egyrészt szerződésnek hívni egy olyan iratot, ami semmilyen kötő erővel nem bír a két félre, így nem is tudják/akarják érvényesíteni a benne foglaltakat. Inkább illene rá a Használati útmutató, vagy Szabályzat kifejezés. Ezzel a körülötte felmerülő hercehurca megadja az olvasó napi „kínomban röhögök” adagját. Ana folyamatosan azon jojózik, hogy akkor mit is csináljon, aláírja-e vagy sem, mert ha nem ír alá, akkor elhagyják (!) ha meg aláír, feladja önmagát (!). És ilyenkor szerettem volna a fejemet a falba verni. Elhagyják? Elhagyni valakit akkor lehetne, hogy ha tényleg kapcsolatban állnának, ami ad egy, nem áll fenn, ad kettő, ha Christianon múlna nem is állna fenn soha. Eléggé világosan körvonalazva van, hogy milyen „kapcsolatot” is szeretne vele kialakítani a férfi, ami nem virágos, bombonos, gyertyafényes vacsorás meghitt, nosztalgikus viszonyt jelent. És tegyük hozzá, hogy ennek ellenére nagyon is bejön neki ez a felállás, sőt, ha jobban megnézzük, nem is lenne idejük annyi minden más mellett erre. A feladni önmagam, és az elveimet is nagyon nem állja meg a helyét. Mégis mit adna fel, amikor nincs kialakult képe a számára elfogadható szexuális formákról, így folyamatosan mások véleményére kíváncsi, hogy nekik ez elfogadható-e vagy sem, mert neki is csak akkor lesz az, hiába is szereti, amit tesz, vagy éppen vele tesznek. Ami pedig végképp nem fér a fejembe, hogy min gondolkozik annyit, amikor az átbeszéltek szerint módosított szabályok mellett már majdnem mindent végigcsináltak, ami abban a rohadt szerződésben le van fektetve? Ja és azt még megemlíteném, hogy bármikor ki lehet szállni, és több menekülési kiskaput is tartalmaz! Érthetetlen. Ésszerű megnyilvánulása azonban ennek az izgalmas, megfontolt és intelligens nőnek, hogy mindent magában tart, bőg, majd levélben közli, hogy mennyire szemét az a pasi, akinek az előbb még mosolyogva mondta, hogy milyen fantasztikusan is érzi magát, és milyen jó volt, hogy elfenekelte! ’-.-

A sérült lélek
Christian Grey az örök sötét, sérült férfi karakter, akit csak egy ártatlan, szerény lány menthet meg az őt körülvevő démonoktól. Természetesen ez a lány megmagyarázhatatlan módon hat a férfire, aki morc, és önérzetes, de hogy ha a lányról van szó, majdnem minden elvét feladja és ezzel egyre inkább saját magát is. Na persze. Ilyenkor jutnak eszembe azok a fajta ponyvák –előre is elnézést mindenkitől, aki szereti ezt a fajta sorozatgyártmányt- amelyek elején egy félig vagy teljesen pucér mellkasú kigyúrt pasi ül/fekszik/térdel/áll, aki mellett egy félig alélt és többnyire szakadt ruhájú nőci ül/fekszik/térdel/áll. Ezekben természetesen egy szűz lány szerepel, aki találkozik egy zordon többségében skót felföldi (számomra érthetetlen, hogy miért annyira vonzó a skót szoknya, talán, mert könnyebb a vetkőzés?) harcossal, akit kiment az emlékek kusza, sötét örvényéből és örökre egymáséi lesznek. Nem ismerős?
Elég a lelki sérülés, és, hogy csak ezáltal érdekes a karakter? Mert Mr. Grey külső vonzerején kívül ez lenne az egyetlen ütőkártyája az írónőnek, de még ezt sem dolgozza ki normálisan. Egy érzéketlen a saját szabályai szerint játszó, erős férfi karakterrel izgalmas és menthető lenne a hanyatlástól a történeti szál. A manikűrözött kezű, férfimodell szépségű, és nem épp keménykezű kényúr szerepében villogó, „vaníliával” is beérő főhős azonban csak annyi vonzerővel bír, mint egy félig leengedett lufi a vurstliban. Hiába vonják be sötét mázzal, ettől még akkor is csak kezdőpályás „kismuffin”, számomra az eddigi legsikerültebb sötéten veszélyes férfialak mellett, aki nem más, mint Jericho Barrons, aki a mércén egy 10 emeletes izgalmas többkrémes csokoládétorta. (Nyamiiii!^^) Pedig ő még nem is az erotikus irodalomban indult, mint versenyző… 

Különleges csemege?
És akkor a szex. A legtöbben meglepődtek, hogy Amerikában ennyire népszerű lett a felvonultatott játékszerek és „szokatlan” aktusok sora miatt. Mi ennyire vonzó benne? És mi annyira újszerű? Komolyan, amikor a kezembe vettem a könyvet, azt hittem, hogy olyan dolgokkal lesz teletűzdelve, amikre még legbujább álmaimban sem mertem volna gondolni. Ehhez képest amit kaptam… Tömegtermék. Lehet, hogy velem van a baj, mert nem rengetett meg, vagy másnak az újdonság erejével bírnak az ilyen jellegű dolgok, nem tudom, de szerintem ugyanezt a színvonalat 80%-ban bármelyik erotikus könyvben megkaphatjuk, és még jobban kivitelezett formában. Vagy most üt vissza, hogy annyira kib@szottul nyitott vagyok mindenre, és már nem ütközöm meg semmin? A BDSM vonulattól vártam volna valami idegvégborzolót, de az is csak az alap, kezdőcsomagot tartalmazta. És bár sokan gyomorforgatónak titulálják, számomra csak egy jelenet volt kiakasztó, a többi jelenet szexi érzetét, pedig elvitte a szereplők közötti párbeszéd. Sajnálom, de nálam még mindig Ward vezet ezen a vonalon V és Jane jeleneteivel, ami az mellett, hogy mély érzelmeken alapszik, szexi, izgalmas és tényleg sokszínű. Nem csűrve tovább a szót nekem ezen a téren harmatgyenge volt azok után, hogy milyen felborzoló érzékiségekről hallottam/olvastam a könyvvel kapcsolatban.
Mindezek ellenére vagy mindezekért már egy életre befészkelte magát az erotikus irodalom berkeibe a könyv és jelenleg dobogós helyet foglal el. És a rajongók kielégítésére, akik már azon búsulnak, hogy vége a kedvenc trilógiájuknak megnyugtatásul szolgálhat, hogy nemsokára elkezdik készíteni a könyvadaptációt. Bár, hogy milyen színészi kihívást találhatnak benne a meghallgatáson részvevők számomra kérdés. Mindenesetre rajongók milliárdjainak már borítékolt szerelmes leveleit tudhatják magukénak. (Ha nagyon gonosz akarnék lenni inkább borítékolt bugyijait mondanám.) És már az is előre elkönyvelhető, hogy olyan filmklasszisokat fog majd maga után taszítani, mint az Emanuell, az Elemi ösztön, vagy a 9 és ½ 7, amikben tényleg megvan az a belső izzás, ami ebből a történetből hiányzik…
Értékelés:

Kedvenc rész:
A legjobb kérdés és a legjobb (félre)fordítás. Oroszlánkirály=Kings of Leon és a Lángoló szex=Sex on fire, mert erről a magyar azt se tudja, hogy eszik-e vagy isszák.
„Ön meleg, Mr. Grey?”
„-Szereted a klasszikus zenét? -kérdezem. Talán itt a ritka alkalom, hogy megismerjem egy kicsit.
-Eklektikus az ízlésem, Anastasia, Thomas Tallistól az Oroszlánkirályig. A hangulatomtól függ. És neked?
-Nekem is. Bár nem tudom, kicsoda Thomas Tallis.
Egy pillanatra felém fordul, magamon érzem a tekintetét, de máris az utat figyeli.
-Tizenhatodik századi brit zeneszerző. Tudor-kori templomi kórusmuzsika. -Rám vigyorog. -Tudom, hogy nagyon ezoterikusnak hangzik, de varázslatos. Lenyom egy gombot, és az Oroszlánkirály, kezd énekelni. Hmm... ezt ismerem. -Lángoló szex. „

Vízköpők, soirék, és törött rubin szívek - Kerstin Gier: Zafírkék

Bejegyezte: Inka dátum: 16:07 0 megjegyzés
Mikor azt hinné az embere lánya, hogy minden szép és jó, azzal, hogy elfogadja a sorsát jön egy fiú, és mindent megzavar. Gwendolynnak épp elég baja van, kiderült, hogy ő örökölte az időutazásért felelős gént a családjában, és nem az unokatestvére, mindenki műveletlennek tartja, mert inkább filmekből szerzi történelmi ismeretei javát, és nem könyvekből, és ami a legfontosabb életét veszélyezteti minden egyes utazással, most pedig még itt van Gideon is a menüettek, pruszlikok és soirék mellé. Mit bír még ki egy fiatal lány, aki életében először szerelmes?
Honnan:
Magába szippantott az első kötet, úgyhogy azonnal folytatnom kellett Gwen kalandjait. :)
Gondoltatok:
Szeretem azokat a könyvsorozatokat, amiknél az egyes kötetek között történetileg nem telik el sok idő. Az írónő a Zafírkékben pont ugyanannál a pillanatnál folytatja, ahol a Rubinvörös abbamaradt. Édes csókban találjuk magunkat, ami nem akar véget érni, és ezt főhősnőnk nem is nagyon bánja. Azonban nem csak Gideon és a fiú iránti érzelmei bonyolítják még tovább Gwen mindennapjait. Először is kap egy új barátot Xemerius személyében, aki nem más, mint egy apró, mókás, de annál vérmesebb vízköpő démon, és időutazó kisasszonyunk balszerencséjére szellem. Így ha eddig nem nézte mindenki furának, ennek esélye exponenciálisan nő, ahogy új „segítőjével” nyilvánosan, vagy otthon eszmecserét vált.

„Véleményem szerint a mozik az újkor szénakazlai. „

Gideon egyre inkább megnyílik Gwennek, és ennek köszönhetően jobban belopta magát a szívembe. Már nem csak, mint Mr. Fontoskodó, és Mindent Tudok Úrra tudtam személyében gondolni, hanem egy jövőjétől megfosztott fiúra is, aki legszívesebben beutazná a világ legérdekesebb helyeit, amit küldetése miatt sohasem tud majd megtenni.  Mindeközben Miss Shepard is megmutatja, hogy nem csak egy üres fejű liba, mint ahogy mindenki más gondolja, aki önfeledten beszélget egy üres kiszögelléssel az iskolában, hanem kiforrott, ámde szerteágazó irodalmi érdeklődésű leányzó, akivel el lehet beszélgetni, nem csak kinevetni s viccek kereszttüzébe állítani. Egyre jobban megismerjük a főhősök személyiségét, nyitnak felénk, mi pedig ezért nyitottá válunk.
Megismerhetünk több új szereplőt is Xemeriuson kívül, akit szószátyár, cseppet sem lacafacázó stílusa miatt azonnal a szívembe zártam. Megjelenik Gideon csöppet sem konzervatív kisöccse, aki francia élénkséget és könnyedséget hoz magával, és több mint egy csinos arcocska. Az egyre zavarosabb, csavarosabb szál pedig csak még inkább bogozódik nekik köszönhetően. De sosem maradhat nyugodt az olvasó, hiszen nem tudni kiben is lehet bízni, sem a jelenben, sem a múltban.
Egyre többet tudunk meg morzsánként a múltról, és annak szereplőiről, illetve azok szerepéről. Édes bús jeleneteket kapunk, az időutazásoknak köszönhetően, és megtudjuk, hogy nem minden igaz, mint amit a történelemkönyvek és a túlfontoskodó tánc és illemtanárok tudnak.

„- El leszel ragadtatva, ha meglátod, mit varrtam neked. Giordano majdnem sírt, amikor megmutattam neki a ruháidat, olyan szépek.
- Elhiszem – bólogattam. Giordano biztosan azért sírt, mert nem vehette fel a ruhákat ő maga.”

Az írónő kellemes egyvelegét használja a humornak, a romantikának és a fondorlatos cselekményszövésnek, tele gonosz és még gonoszabb érdekekkel. Kíváncsivá tett Lord Alastair-el és a titkos társaságával kapcsolatban, akik a „démoni ivadékok” kiirtásával próbálnának keresztbe tenni a grófnak. Azonban felmerül a kérdés, hogy mégis kik képezik a jó és kik a rossz oldalt. Lucy és Paul is érdekes fordulatokat rejtenek még magukban, bár most úgy tűnik, hogy még ők sem tudnak mindent, így sok esetben csak találgatnak. Nagyon izgalmas a kötet, tele meglepetéssel és fordulattal, gyönyörű ruhákkal, menüettekkel, becsípett és éneklő időutazókkal. Kicsit rózsaszínes, de nem esik át a giccsesség és túlcukrozottság oldalára, megmarad egy kicsit lányregénynek, mégis magában hordozza a jó kaland és fantasy könyvek sajátját is, méghozzá azzal, hogy soha sem unalmas. 

 „Furcsa, de épp arra gondoltam, mennyire örülni fogok azoknak az unalmas elapszáló estéknek 1953-ban – jegyezte meg Gideon. – Csak te és én, és Kanapé kuzinod… „

Még mindig várnék egy kis magyarázatot a kronográffal kapcsolatban, hogy mégis ki készítette, milyen célzattal, hogyan alakult ki az időutazó vérvonal, milyen érdekek vezérlik a grófot?  Ezekre a nyitottan maradt kérdésekre azonban még magyarázatokat tartogathat –és remélem így is lesz- az utolsó kötet. Már most izgulok hőseinkért, akik a jelek szerint még nagyobb veszélyben vannak, mint ahogyan azt először hittük. Kíváncsian várom, hogy a jövőből kik mozgatják a szálakat. Összeáll-e az ördögi terv? És végezetül mi lesz a szerelmes párjainkkal?

Értékelés:

Kedvenc rész:

„A villanykörte megint felvillant. Nyilván hiányoztak neki az Abba-slágerek.”
„Lehet, hogy Gideon az a fajta szadista, aki csak akkor képes mosolyogni, ha előtte teljesen kiakasztott? „

„– Nem is tudom. Nem szoktam alkoholt fogyasztani – felellem habozva. Egyetlen tapasztalatomat az alkohollal kapcsolatban két évvel korábban szereztem. Egy pizsamapartin történt Cynthiánál. Egy teljesen ártalmatlan partin. Fiúk nélkül, chipsszel és High School Musical DVD-kkel. És egy salátástállal tele vaníliafagyival, narancslével és vodkával… A vodkában az volt a durva, hogy a vaníliafagyi teljesen elnyomta az ízét, és a kotyvalék nyilvánvalóan mindenkire más hatást gyakorolt. Miközben Cynthia három pohár után feltépte az ablakot, és egész Chelsea hallhatta, amint azt ordítja: „Zac Efron, szeretlek!”, Leslie a vécékagyló fölé hajolva hányt, Peggy szerelmi vallomást tett Sarahnak („Ollyan séép vagy, vegyél felességül!”), Sarah pedig sírógörcsöt kapott anélkül, hogy tudta volna, mitől. De a vodka rám volt a legrosszabb hatással. Cynthia ágyán ugráltam, és végtelenített szalag módjára ordítottam, hogy Breaking free. Amikor Cynthia apja bejött a szobába, odatartottam elé Cynthia hajkeféjét, mintha az egy mikrofon lenne, és ezt kiabáltam: – Énekelj velem, kopasz! Riszáld a csípőd! – Másnap képtelen voltam megmagyarázni a történteket. „

Agyzabáló filmek

Bejegyezte: Inka dátum: 14:31 0 megjegyzés
Már javában tombol a február, és ennek köszönhetően a mozik is feléledtek téli álmukból. Nemsokára jön az Oscar gála, így a legtöbb moziban újra adják az elmúlt évek díjnyertes alkotásait. Ezek mellett azonban érkezett egy kis vérfrissítés is, amire többek között én is már régóta vártam. Három filmet veszek most górcső alá, amik az előzeteseik alapján nagyon étvágygerjesztőnek tűntek, de mint tudjuk nem minden az első benyomás.
Sajnos egyre többször esik meg, hogy egy film nagyon jó trailerrel mutatkozik be a nézőközönségnek, ami persze nem lenne rossz, ha később is ezt a színvonalat tudná hozni maga a film is. Mégsem így történik. Legtöbbször a legviccesebb, legakciódúsabb jeleneteket vágják össze az alkotók és azt tálalják a mozilátogatóknak csalogatóként, vetítik a tv-ben, vagy teszik fel a film hivatalos oldalára. És természetesen mi belefutunk újra meg újra egy olyan jobb esetben „csak” másfél órás borzalomba, ami csak lopja az időnket.
Na de lássuk csak mit hozott a február?
Már korábban írtam egy összevont posztban azokról a filmekről, amik nagyon megnyertek maguknak. Ezek között szerepelt a Boszorkányvadászok is, amely egy modern köntösbe bújtatott Jancsi és Juliska történet. Természetesen nem korszakalkotó, főleg napjainkban, hogy egy klasszikus gyerekmesét felturbósítva tálalnak a nézőknek, mégis volt egy tökös, badass beütése az első beharangozó promónak köszönhetően. Hogy engem mi fogott meg? Hogy végre nem tömény romantika, hanem akció, gyilkolás és a mézeskalácsház ellenére sem túlcukrozott „mindenki boldogan élt, míg meg nem halt” érzetet kelt.  Ezek voltak az első reakciók, majd követte a meghökkenés, hogy magyar szinkronban magyarosították a neveket, így a már-már „drámai” pillanatokban valamelyik szereplő nevének hallatán az emberre rátör a röhögő görcs.
Na de lássuk miről is szól a történet? Hanselt és Gretelt kiskorában az erdőben hagyta az édesapjuk, hogy miért máig sem tudják. Ahogy új nap virrad rájuk elindulnak, és hogy, hogy nem egy mézeskalácsházhoz érnek, ahol segítséget remélve dörömbölnek, de nem történik semmi. Majd mikor elkezdenek falatozni, kitárul az ajtó és felfedi csúf lakóját, egy ráncos igen morcos, és kiéhezett banyát. A történet ezt követően a klasszikushoz hasonlóan alakul, megsütik a sütőben, és megmenekülnek a halál torkából. A két testvér ezt követően élethivatásául választja a bosziirtást, így fejpénzért cserébe a világon bárhol kivégzik a gonosz banyákat. Új megbízásuk Augsburg szólítja őket, ahol egyre csak fogynak a gyerekek, és a mágia rothadásnak indult űzői valami sötét dolgot terveznek. De miért épp ezek a gyerekek, és mi áll a háttérben? A hősök harcolnak a törvény őreivel, évszázados boszikkal, és a múltjukkal. Miközben mi a perceket számoljuk, hogy mikor végeznek mindennel, hogy mi is végezhessünk velük… 
Hiába a rengeteg high-tech fegyver, kütyüparádé, spéci műszer, és a véres jelenetek egyszeri nézés után felejthető a történet. Imádom a steampunk elemeket magába sűrítő történeteket és filmben sem vetem meg, de ennyi nem elég. A történet lapos, inkább az „üsd vágd” jeleneteken van a hangsúly, ami nem lenne rossz, ha mellette a cselekmény is annyira ütős lenne, nem pedig ennyire átgondolatlan. Őszintén, nekem nevetnem kellett, hogy nagy boszivadászunk cukorbeteg, és ezért szúrnia kell magát többször is naponta, azonban a történet végén már egy egész napot kibír nélküle, és pont akkor lesz rosszul, amikor élet halál harcot vív a főbanyával. Nagyon lapos az egész, és nem hihető, hogy két testvért, akiket a szüleik elvesztése űz a gyilkolásba nem beszélnek azokról, akiknek elvesztése a legfájdalmasabb és legmeghatározóbb volt az életükben. A történet megerőszakolásaként beleillesztett „szerelmi” vonal már csak hab a tortán, a cseresznyét pedig a miértekre adott magyarázat adja. Utólagosan is csókoltatom a forgatókönyvírót! Hanselről (inkább hívom az „eredeti” nevén, mint Jánosnak) hamarabb elhinné az ember, hogy Gretel apja és nem az öccse, és bár Gemma Arterton már az Egy tiszta nő című minisorozatban is megmutatta tehetségét és szépségét, ez sem volt elég ahhoz, hogy valami életet adjon a produkcióhoz. Összességében örülök, hogy nem szántam rá magam, hogy 3D-ben nézzem meg, még akkor sem, hogy ha az látványilag valamennyi pozitív hozadékot adott volna neki. Csalódás volt és pont.
Értékelés: 0,5/5

Másik nagyon várt filmélmény a Warm bodies vagy, ha már a nemsokára megjelenő könyvváltozat címét ismerjük stílszerűen inkább élek az Eleven testek elnevezéssel. Viccesnek, szórakoztatónak ígérkezett, egy csöppet de nem eltúlzott romantikus mellékzöngével. Csupa szív, véres, szerelmes Valentin napi csemege. Szó mi szó morbidan humoros egy film, mégis hagy maga után kívánnivalót. A történet lényegében R szemszögéből kerül elmesélésre, ő a narrátorunk mindvégig. A fiú, vagy inkább zombi nem emlékszik semmire magából, honnan jött, mit csinált, kik a szülei, a nevének is csak a kezdőbetűje dereng neki. Mindettől függetlenül az érzései megmaradtak, és töbre vágyik, mint egész nap céltalanul bóklászni és várni azt a pillanatot, amikor teljesen kiüresedik és ő is Csontivá, azzá az érzések nélküli, zabagép zombifajtává válik, akiktől nem csak az emberek, de az élőhalottak is rettegnek. Egy szép, napsütéses napon, mikor az éhség kiűzi egy kis nasi után találkozik Julie-val, aki megmagyarázhatatlan hatással van rá. Vagy csak azért mert megette a lány barátját, és ezáltal az emlékeit is megszerezte? Mindenesetre megmozgatott valamit R-ben, amitől védeni szeretné és törődni akar a lányról. Az ő nem mindennapi kapcsolatukról és az általa/uk hozott változásokról szól a történet. Élveztem az elejétől a végéig, kellemes volt és mosolyra fakasztó, mégis, ahogy vége, az első gondolatom az volt, hogy csak ennyi volt? Kellemes délutáni kikapcsolódásnak nem rossz, esetleg még megél egy egyszer-kétszeri megnézést, de semmi maradandó. Várom a könyv változatot, ahol jobban R bőrébe bújhatok, halhatom a gondolatait, amik morbidak, mélyek és viccesek a maguk nemében. Lehet, hogy velem volt a baj, hogy magasra tettem a lécet a filmmel szemben, és még az is megeshet, hogy a könyv olvasása után jobban fog tetszeni, de most még kissé hiányos, lyukacsos a filmélmény.
Értékelés: 3/5

Valentin napra természetfeletti, megátkozott szerelmes könyvadaptációban is részünk lehetett a Lenyűgöző teremtmények képében. A történet középpontjában Ethan áll, aki már alig várja azt a napot, hogy elhagyja az őrülten sivár, hitbuzgó és érdektelen Gatlint. Addig is könyvekbe menekül, és ezeken keresztül tervezgeti fejében azt az útvonalat, amit menekülése után megtesz. Egyhangú mindennapjait azonban esténként megtöri egy furcsa álom, egy még furcsább és megfoghatatlanabb lányról, aki elérhetetlen és mégis ismerős számára. Egy szokványosan induló napon, azonban új hírek kelnek szárnyra, amik a mit sem sejtő fiú számára óriási horderővel bírnak. A titokzatos Macon Ravenwood unokahúga érkezik a városkába, és ezzel a tettével azonnal kivívja a szenteskedő lakosok és azok gyerekeinek ellenszenvét. De ki is valójában Lena? Vagy inkább mi ő? Elsöprő első szerelem, ami a szokványos problémákon túl halálos átkot is magában hordoz. Szeretet, feláldozás és halál. Mi jobb kellene Valentin napra?
Őszintén nem ettől a filmtől vártam kellemes perceket. Így meglepődtem, hogy az első fél óra után teljesen magába szippantott. Humoros volt, szabad szájú, tele riposztokkal, így nem értettem, hogy mi miatt is osztotta meg a könyvváltozat ennyire az olvasótábort. Később ez is kikristályosodott, de úgy a történet feléig nem volt semmi gondom vele. Kellemes meglepetés volt no. Ethant kedveltem, a maga nem vagyok szuper álompasi, de kompenzálom ezt a „haláli” humororommal, és ahogy Lena is mondja mézédességével, amitől nem fordul fel az ember gyomra. Egy szóval aranyos. A magyar szinkron előnyére vált a filmnek, ami sok esetben nem mondható el, végre megint egy olyan mozi ahol Előd Álmos hangját élvezhetjük, aki képes arra, hogy még átütőbben adja át a szereplők érzelmeit, mint az eredeti színészek a saját orgánumukkal. A problémáim a film felénél kezdődtek, ahol már elviselhetetlenül sok a tüll, de magyarázat és kifejtés annál kevesebb. Ezt nem a film számlájára írom teljesen, hiszen a stábnak is hozott anyagból kellett dolgoznia, ami maga a könyv. Minden telhetőt megtettek szerintem, hogy valami klassz dolgot alkossanak, és még így, hogy csak pár fejezetet olvastam csupán, ki merem jelenteni, hogy szerintem minőségében sokkal jobbat hoztak ki belőle, mint a könyv. Kicsit megerőszakolt a nagy finálé, a mindent elsöprő összecsapás jelenete, amitől padlót fog a néző, nem épp jó értelemben. Az utolsó képkockák után pedig enyhén viszket az ember keze, mert annyira meg akar valamit/kit ütni. Hasonló érzéseket váltott ki belőlem, mint a Karib tenger kalózai 2. vége, aminél, már, annyira de annyira meglovagolták a széria sikerét, hogy még egy részt bepasszíroztak folytatásként az amúgy az elején lezártnak tűnő, és élvezetes filmsorozatba. Tudom, tudom, hogy könyvsorozatról van szó ebben az esetben, de akkor is, miért kell ennyire nyilvánvalóan már a folytatásra ösztökélni a nézőket, miért kell beléjük rúgni, hogy „nesztek itt van ez a majdnem 2 órás film, ami úgymond a nagy semmivel ért véget, és most várhattok jó esetben 2 évet, hogy lássátok a folytatást”. Enyhén szólva kiábrándító. A slussz poén pedig az lenne, ha mégsem lenne akkora a nézettsége, hogy folytatásra ösztökélje a producereket… Minden esetre kellemes meglepetés volt a kidolgozatlansága, kiforratlansága és a befejezés ellenére is.

Értékelés: 3,5/5
 

2013. február 1., péntek

Ronda Thompson: Egy vérfarkas szupermodell vallomásai

Bejegyezte: Inka dátum: 19:23 0 megjegyzés
„Bűntudatom van, amiért megtévesztem. De a szeretők állandóan hazudni szoktak egymásnak, vagy nem? Például, hogy hűségeske-e, házasságban élnek-e… hogy emberek-e.”

Lou Kipinski sikeres gyönyörű, szupermodell, aki után minden férfi csorgatja a nyálát. Ám a csillogó külső bolyhos belsőt takar, Lou ugyanis vérfarkas. A falkaösztönökkel ellentétben magányos farkasként él luxuslakásában, és csak leszbikus legjobb barátnőjével osztja meg mindennapjainak búját baját. A tüllökkel, magas sarkúkkal és vakuvillogásokkal tarkított napokat azonban megszakítja egy szexi komor nyomozó és egy pár gyilkosság. Közben kísért az eltemetett múlt, véres rémálmok szabdalják át az édes nyugodt álmokat és egy kígyóbőr csizmás, léggitáros magánnyomozó gyorsabban és többet megtud Lou-ról, mint amennyit önmagáról eddig csak sejtett.

Honnan:
Újraolvasás. Egyszer már nagyon megvett magának!  ^^

Gondolatok:
Egy nagyon kellemes délutáni csajos könyv, ami kicsi természetfeletti beütést kapott. Talán ez a legjobb és legegyszerűbb jellemzés erre a kötetre. Nem vár tőle világmegváltást és fantasztikus újszerűséget az olvasó és ezért cserébe könnyed szórakozást és vidám perceket kap. A könyv még a nagy vámpír láz kíséretében lett kiadva az Ulpius által, aki meglovagolta a korszak őrületét és egymás után adta ki a paranormális romantikus könyveket. Sokszor úgy éreztem, hogy nagyon is meggondolatlanul. Az Egy vérfarkas szupermodell vallomásai eredetileg 2007-ben jelent meg, ugyanabban az évben, amikor az írónő elhunyt. A könyvön érezni lehet, hogy egy sorozat erős kezdő kötete, ami nagyon könnyen elvarázsol, és szívesen nyúlnánk a folytatásért a polcra, de nem lehet, mivel nincs és nem is lesz. Ebből a szempontból már első alkalommal is elszontyolodtam, és nem értettem meg a kiadó kiadási szándékát.  Mindazonáltal, ha nem követte volna el ezt a „meggondolatlanságát” talán soha nem ismerkedtem volna meg az írónővel, akinek könnyed és humoros stílusa, Janet Evanovich-ot eredeti figurája pedig a kissé felturbózott Stephanie Plumot idézi fel bennem farkasbőrben.

„Vannak napok, amik szarul indulnak, és egyre rosszabbul alakulnak.”

A recept nagyon egyszerű, veszünk egy csúnyácska lányt, aki egy tragikus éjjelen gyönyörű nővé válik, plusz kap mellé egy kis plusz löketet egy kis karom, agyar, természetfeletti erő és holdvonyítási kényszer társaságában. Főhősünk szépségére felfigyel egy profi fotós, és már semmi sem választja el a legnagyobb kampányoktól és a házfalakat eltakaró plakátoktól. Minden külsőség ellenére Lou ugyanaz a szeretetéhes és komplexusos lány marad, mint 7 évvel ezelőtti átváltozása előtt. Egy ember van, akiben megbízik, méghozzá az óvodáskori legjobb barátnője, aki bármikor a szemébe mondja a frankót, még akkor is, amikor nem tetszik neki. Farkasunk küzd magával a múltjával és a hormonjaival, amik gyakran tévútra vezetik. Eddig csak egy csalfa férfi van az életében, akivel „egy kicsit adok, egy kicsit kapok, de nem adok oda mindent” kapcsolatban áll, majd egyik napról a másikra három másik jelölt is betoppan. Jobban megvizsgálva őket azonban mégsem olyan kecsegtető a helyzet. Terry zsaru, aki potenciális áldozat/gyanúsítottanak tartja az általa nyomozott gyilkosságokkal kapcsolatban. Morgan Kane az első pillanattól kezdve unszimpatikus, bőrcsizmás, csőnacis, borostás képű, folyamatosan piás rocker nyomozó egyre közelebb jut Lou rejtélyes múltjához és gyökereihez és ezzel párhuzamosan fokozatosan vonzóbbá válik megbízójának is. Kutyaleheletű „vonzódása” viszont egyirányú, gyilkos, elmebeteg és megrázó.

„Hat hónappal ezelőtt megbeszéltem Cindyvel, hogy egy-egy nyüszítés, esetleg alkalmanként néhány üvöltés, sőt még a valódi farkasvakkantás is a tűréshatáron belül van, de ha valaha is azt látja, hogy a bútorra vizelek, azonnal szerezzen egy puskát, és lőjön le.”

Meglepő, de nem csak a csillogásról, jó pasikról és üres beszélgetésekből áll a könyv, mint ahogy azt a rózsás habos nagyon trendi borító mutatja. Főhősnőnknek van esze, amit használ is. Meglepő dolgokat produkál, amivel vicces helyzetekbe keveri magát és teker 100 wattos mosolyt az olvasó arcára. Thompson eléri, hogy tényleg minden egyes mozdulatában, gondolatában és reakciójában lássuk, hogy főhősünk amellett, hogy nő a szépségiparban dolgozik és ezt a tudását bármilyen helyzetben kamatoztatja. Egyik kedvenc jelenetem, amikor jobb fegyver híján hajlakkot használ önvédelemre, hiszen annak mindenképpen lennie kell a túlméretezett neszesszerében.

Véres, vicces, szexi és magával ragadó. Aki nem bánja, hogy ha egy kicsit csajos, nyomozós történet meg van dobva paranormális szállal szívből ajánlom! Biztosan mosolyt csal az arcokra egy-egy komor délután.

Értékelés:



Kedvenc rész:

„Élvezem, amikor egy férfi ura a helyzetnek, ha nem tartozom én is az uralt elemek közé.”

„Van annál rosszabb, ha az ember szupermodell vérfarkas, például, ha hulla.”

„A befolyásomon kívül eső körülményeknek köszönhetően kénytelen voltam megtanulni, hogy a hazugság gyakran jótékonyabb, mint az igazság. Ha az emberek megtanulnának jól hazudni, boldogok lehetnének.”

„Ha gyerekkoromban ilyen gyorsan futok, első osztályú versenyző lett volna belőlem. Ehhez képest az volt a csúcs, ha sikerült egyszerre rágóznom és járnom.”

„Az idő szerteszéled, a Rubiné a kezdet s mind vele ér véget.”

Bejegyezte: Inka dátum: 19:08 0 megjegyzés
Mit szólnál hozzá, hogy ha egyik napról a másikra az addigi életed gyökeresen megváltozna, pedig épphogy kezdesz megbékélni vele?
Gwendolynnal ez történik. Nem szeretne semmi rendkívülit az élettől. Csak tűrhető jegyeket kapni az iskolában, lehetőleg a legkevesebb erőkifejtéssel, élvezni a barátnőjével és a családjával töltött szabadidejét, és minél távolabb kerülni a mindenben tökéletes unokatestvérétől, akihez oly sokszor hasonlítják bánatára, másoknak viszont elégedettségére. Egy átlagos lány, aki egy nem éppen átlagos családban él. És ez a hétköznapiság egyik pillanatról a másikra egy szédüléssel megváltozik…

Honnan:
Korábban már olvastam az írónőtől a Halálom után felbontandó című írását, amivel megnyer magának. Humorosan, mégis a kellő komolyságot megtartva írt egy reményvesztett nőről, és annak elkeseredett utolsó kísérletéről, hogy megszabaduljon az őt annyira megkeserítő életétől, mindeközben pedig ténylegesen el kezd élni. Kíváncsi voltam, hogy a fiatalabb generációt hogyan tudja megfogni magának, és a fantasy szállal is olyan virtuozitással tud-e bánni, mint sajátos riposztjaival.

Pro:
Eleinte féltem tőle, hogy egy butácska tini románcot kapok majd a kezembe Gier könyvének formájában. Hiszen Gwen csak 16 éves, nem volt még barátja azon a pár „nyakrágáson” kívül pedig, amit el kellett szenvednie semmilyen romantikus kalandban nem volt része. Meg van a könyvben az első szerelem hevülete, természetesen a rajongás, nyálcsorgatás és álmodozás több fronton is, de nem olyan giccses és túl gej módon, mint ahogy az a kortárs ifjúsági irodalomban megjelenik. Humoros és kedves köntösbe burkolva vonultatja fel előttünk az írónő, és ennek köszönhetően az olvasó is újraéli az első fellángolások emlékeit és a középiskolás éveket.

„Mégis mi a rosszabb? Ha az ember megőrül, vagy ha tényleg egyik időből a másikba ugrál? Feltehetően ez utóbbi, gondoltam. A másikra legalább írnak fel gyógyszert.”

Tetszett, hogy Gwen személyében nem egy olyan álmodozó karaktert kapunk, aki világmegváltó gondolatokkal hajtja álomra a fejét, és folyamatosan elrugaszkodik a valóságtól, mindig többet akarva. Meghagyja ezt a szerepet másnak a családban, akinek már előre meg van jósolva ez a megváltó jövőkép. Nem cserélné le a megszokott, rendezett és egyszerű életét, sőt szánja is unokatestvérét, hogy ennyire kikerül a normál életből. Így, mikor kiderül, hogy ő örökölte az időutazó gént a családban, és nem a sok éve erre a posztra felkészített Charlotte nem csoda, hogy kiakad. Gwennek nem erőssége a történelem, őszintén nem is nagyon érdekli, hiszen, ami elmúlt, azon nem lehet változtatni. Általában a dolgozatait és általános ismereteit a nagy történelmi alakokról és az egyes korszakokból a legjobb barátnőjével együtt töltött filmnézések során szerzi. Ezekből az ismereteiből pedig a későbbiekben igen humoros megjegyzések hagyják el a gondolatait, amik még inkább fokozzák a könyv hangulatát.

Lisa személyében egy nagyon pozitív legjobb barátnőt kapunk, aki mindenben Gwen mellett áll, még akkor is, amikor az az üres lépcsőfordulóhoz beszél, vagy este azzal hívja fel, hogy éppen időutazott a boltba sétálás közben. Vicces, segítőkész és önfeláldozó szereplő, aki nagyon könnyen a szívünkbe lopja magát, ami köszönhető főhősnőnk megnyilatkozásainak, érzéseinek és gondolatainak olyan érzékletes átadásának, aminek köszönhetően mindenkit szeretünk, akit ő, és mindenkire fújunk, akire ő is.

„-Amikor rám néz azzal a nagy, barna szemével, mindig úgy érzem, mogyorót kellene adnom neki – mondta egyszer Leslie. Ez a késztetés odáig fajult, hogy a parkban szaladgáló, mogyoróért kuncsorgó mókusokat többé már nem mókusoknak nevezte, hanem „Mr. Whitmaneknek” .”

Főhősnőnket nem arra nevelték, hogy az időben ugrándozzon, tudja, hogyan kell megülni egy lovat női nyeregben, vagy hogyan kell vívni és ezt folyamatosan meg is kapja a többiektől. Mégis annyira bravúrosan oldja meg a helyzeteket, öniróniával és hóbortos természetességgel, hogy nem csak kritikusait és saját magát, de az olvasót is gyakran meglepi. Az írónő mindeközben eléri sokakkal ellentétben azt, hogy nem tűnik fel, hogy az egész történet csak pár nap alatt játszódik le. Nem túlzsúfoltak az egyes jelenetek, mindeközben megmarad a folyamatos pörgése és pulzálása a szálnak, ami hol új utakra nyílik, hol pedig bezárul a főhősök körül. Kifejezetten elnyerte a tetszésemet az egyes fejezetek előtti idézetekkel is, amik odafigyelést követelnek az olvasótól, mivel olyan apró, de fontos információkat bújtattak el bennük, amikre a későbbiekben még igen nagy szükségünk lehet. Ezért hatalma piros pont jár az írónőnek.

„Üdv, Gwendolyn vagyok, és a jövőből érkeztem. Bizonyítékként nézze meg ezt a cipzárt! Fogadni merek, hogy még fel sem találták, igaz? Mint ahogyan a lökhajtásos repülőgépet, a televíziót és a hűtőszekrényt sem…”

Hogy mi teszi olyan édesen könnyeddé és szájsarkakat felfelé tornászóvá a történetet mindezek mellett? Gideon és Gwen kapcsolata. A beképzelt Én Mindent Tudok Úr és a cserfes, kosztümös filmeken és magazinokon felnőtt Gwendolyn egymás teljes ellentétei, és ezért annyira kézenfekvő a köztük lévő elektromos bizsergés, ami sziporkázó riposztok, tombolások és pirulások között zajlik le. Nem túlerőltetett a száluk, és bár kicsit a „meglátlak és megszeretlek” elemre épít, mégsem érezzük erőltetettnek.  Kellemes meglepetéseket okoznak még nekünk az biztos.

„Valami keménynek ütköztem a vállammal. – Aú!
– Fogja már meg a kezét, Gideon, maga faragatlan fickó! – mondta Mr. George kissé méltatlankodva. – Nem bevásárlókocsit tol!”

Kontra:
Kicsit átlátszónak éreztem a történet vázát minden erénye mellett. Gyorsan rájövünk a háttérben mozgó szálakra, természetesen a fő madzag rejtve marad, de a segédfonalak nagyon hamar és gyorsan felfedezhetők, akár milyen jól megpróbálta eldugni őket az írónő.
Másik szívfájdalmam maga Gideon. Sajnáltam, hogy keveset szerepelt a történetben és annak is a 80 százalékában nem nyert meg magának teljesen. Tudom, hogy itt is a tipikus torta effektus dominál, vagyis, hogy a külső bevonó alatt bizonyosan nem az lapul, amire számítunk, mégis rövid megismerése alatt én csalódtam a karakterében. Míg Gwent és „csapatát” könnyen a szívembe zártam Nagyszájú Uraságnak még kell néhány kört futni a kegyeimért. Mindenesetre magába szippantott a történet, a befejezés pedig azonnali folytatásért kiált!

Értékelés:



Kedvenc rész: 
„- A jelszó?
- Qua redit nescitis – felelte Gideon.
- Gwendolyn?
- Igen?
- A jelszó!
- Miféle jelszó?”
„Leslie azt is felvetette, hogy be kellene vezetni a „csókolózás” tantárgyat, méghozzá a hittan helyett, arra úgysincs szüksége senkinek.”
A fiú azt tanácsolta, vegyenek Apple részvényeket, bármi legyen is az.”

Joanne Harris: Csokoládé

Bejegyezte: Inka dátum: 18:59 0 megjegyzés
„Álmokat árulok, könnyű kis vigasztalást, édes és ártalmatlan kísértéseket, hogy a szentek fancsali képpel pottyanjanak a magasból a pralinés és nugátos tálcák közé. Hát, olyan nagy bűn ez?”
Érkezés, várakozás, változás, kiteljesülés és elmúlás ilyen az élet, és ezt az utat járja be Harris könyve is. Mint egy csésze forró étcsokoládé: kicsit édes, kesernyés mellékzöngével, sűrű, krémes, átmelegíti a testet, és felhevíti az érzékeket, bársonyosan szétterjed és a végén egyszerűen nem tudjuk elengedni az üres csészét; egyetlen gondolat marad csupán „Kell még!”.
Honnan:
Könyvtárban töltött félórás kóborlás után jött haza velem. Valami kellett a Csipkeolvasó után, ami tovább simogatja a lelkem.
Gondolatok:
Nem először volt itthon nálam a kicsit gyűrött, kávéfoltos kötet. Remélem, hogy akik előttem is forgatták, csupán azért voltak ennyire hanyagok, mert teljesen belemerültek az írónő szavaiba, elvesztek a sorok között és azért nem tudtak az őket körülvevő anyagi világra koncentrálni, mert a betűk és szavak kavalkádja teljesen elvarázsolta őket, és nem tudtak ettől a vibráló ködtől a reggelire, a csészére vagy a gravitációra figyelni. Túlságosan lekötötte a figyelmüket a könyv és nem csak egyszerűen bénák, hanyagok, vagy figyelmetlenek voltak. Lehet, hogy csak rám volt ilyen hatással, hogy mindezekre nem tudtam koncentrálni, miközben vittem magammal helyiségről helyiségre, tettem vettem és közben olvastam, meg megállva a szoba közepén, majd bekucorodva székbe, ágyba, kanapéba épp ami adódott. Kívánom, hogy az elődeim is hasonló kellemes, borús és léleksimogató pillanatokkal gazdagodjanak általa, mint ahogy velem történt.

„Boldogság. Egyszerű, mint egy csésze csokoládé, vagy tekervényes, mint az emberi szív. Keserű. Édes. Élettől lüktető.”

Őszintén harmadszorra kölcsönöztem a könyvet, de az első két alakalommal csak az első fejezetig jutottam. Szerintem a kötet azért taszított, mert nem értünk meg egymásra, ő komolyabban gondolta, hogy mély hatást gyakorol rám, én viszont csak kellemes, üde, semmitmondó perceket vártam tőle. Most jött el a mi közös időnk! Észrevétlenül suhantak a lapok egymás után, és csalódottan vettem észre, hogy már egy fejezettel megint előrébb tartok. Beosztó voltam vele szemben, el akartam húzni a perceket, a pillanatot, másrészt vizsgaidőszakban csak apró részletekkel jutalmazom magam, és a nap fénypontját mindig a rövid olvasással töltött percek adják, mint megérdemelt ajándékok a kínzó napi hajtásért.
Ez egy finoman meghangolt történet tele lágy dallamokkal, amik érzéseket keltenek, végigsimítanak a bőrön lúdbőrt hagyva maguk után, annyira érzékletes leírásokkal, hogy a képzeletünket teljesen kikapcsolhatjuk, miközben érezzük az ízeket, szagokat és a pillanatok múlását.

„Az állandóság gondosan felépített álma csak annyit ér, mint a homokvár a tengerparton. Még a dagályig sem tart ki: szétmállasztja a nap, és reggelre jóformán nyoma sem marad.”

Írhatnék a főhősök jelleméről, a cselekmény száláról vagy az összeütköződő világnézetek elemzéséről, de nem teszem meg. Hogy miért? Mert számomra nem ezeken volt olvasás közben a hangsúly, hanem azon a kellemes állapoton és érzésen, amit a sorok egymás után tovatűnő áradata közben kaptam. Békés boldog pillanatokat kaptam általa, egyfajta csodálatos utazást, amit kár körmondatokkal túlbeszélni. Köszönöm drága Joanne Harris a pillanatokat, amiket szavaival adott nekem, most már tudom, hogy Önhöz és könyveihez nyugodt szívvel fordulhatok, amikor a lelkem békére és nyugalomra vágyik. Tudom, hogy védőbástyák lesznek számomra a könyvei a mindennapok forgatagába.
Értékelés:

Kedvenc rész:

„Az én koromban édes kislányom, az ember már úgy viselkedik, ahogy neki tetszik. Ha úgy tartja kedvem, nevetséges is lehetek.”
„Nem, nem: bármilyen messzire utazzunk is, a helyszínek őrzik a maguk azonosságát; csak a szív kezd málladozni előbb vagy utóbb. Vannak reggelek, amikor a szállodai tükörben elmosódik az arc, mintha a túl sok felszínes odapillantás koptatná. Tíz órára az ágynemű a mosodába kerül, a szőnyeget felporszívózták. Ahogy változtatjuk a helyünket, úgy cserélődnek a nevek a szállodai bejelentőkönyvekben, mi pedig sehol sem hagyunk nyomot, s mintha szellemek volnánk, árnyékot sem vetünk.”
„A túl sok poggyász csak arra jó, hogy az ember lassabban mozogjon.”
 

Inka firka Copyright © 2010 Design by Ipietoon Blogger Template Graphic from Enakei