2011. szeptember 20., kedd

A végső áldozat és a végső utazás

Bejegyezte: Inka dátum: 0:16
Meghalt a királynő! Éljen a királynő! Csak nem Rose-nak, aki éppen klausztrofóbiás élményekkel válik gazdagabbá, ex barátja ex cellájában. A történet szála két nappal Rose letartóztatását követően kezd utat törni magának az ismeretlenbe. Vagy mégsem annyira az ismeretlenbe? Hiszen a kártyák sok mindent jósoltak utat, segítséget, és… valamilyen véget. De hogy ez mégis milyen? Azt szerintem minden Vámpírakadémia fanatikus saját maga akarja kideríteni. J

Honnan:
Vizsgaidőszakbéli szerelem, ami kiállta az idő próbáját, és nemcsak egy-kétórás enyhe kikapcsolódást biztosít azóta sem, hanem magába szippant és, már csak azért is kell, hogy le ne gyengüljek, mint mora az etetőhiánytól.

Gondolatok:
Ha féltem az előzőektől, akkor ettől egyenesen rettegtem. Hallottam róla hideget, meleget, sokan csalódtak én, pedig álltam, mint az árva kis gyufa áruslány, kezemben a kötettel, és féltem, hogy mi lesz, ha ezt az utolsó gyufaszálat is meggyújtom.
De ahogy elkezdtem, már robbant is a bomba. A szó szoros, és ez eddig ebben a világban nem ismert módon. Hiszen, hogy nyomozzon egy dühös, ártatlanul bebörtönzött örökké duracell nyuszi üzemmódban működő főhősnő? Elkezdődik a nagy kaland, aminek lehetővé tételében minden barát, családtag, és szerelmes hős részt vesz. Útjára engedik a meglepett leányzót, aki nem hitte volna, hogy valaha így a szerettei meg tudják lepni.

Mead megint izgalmasan kezd, és kiszámíthatatlan, hiszen nem tudjuk ki áll még ennek a cseles szöktetésnek a hátterében. Szirmonként nyitja ki a történet virágjának szirmait, szépen lassan szivárognak az információk, kerekedik ki a történet, áll össze a kép, hogy egy csapással ezt követően összetörje az addig összeépített kis darabokat, és hagy minket tanácstalanul. Bár nem sokáig.
Lehet, hogy nekem már „megártott” az a sok A.C. kötet, hiszen Miss Marple hozzáállásához hűen, mindenki az ég egy adta világon gyanús, és azt kell feltételezni, hogy hazudik. Ott tanultam meg, hogy minden mondatnak célja van, minden elejtett megjegyzésnek mögöttes tartalma, mert biztos, hogy azok a szóhalmok fognak a megoldás nyitjáig vezetni minket. Mead kihasználja ezeknek az elejtett gondolatoknak, megjegyzéseknek az erejét, amivel engem megfogott. Tetszett, ahogy felépítette a szálat, és ahogy elvágta azt, majd bogozott rá egy csomót egy másik fonalból, ami addig a háttérben szépen megbújt.

Visszatért végre az, amit már két kötet óta hiányoltam, az, amibe anno annyira beleszerettem, de azért okozott bennem zavarokat is. Így például a morák szenvednek kint a napon, de azért kirakjuk őket egy kicsit sülni, nem baj, hogy eddig mindig valami vaksötét légkondicionált helyen vagyunk velük. Most óra hosszakat, sőt szinte félnapokat kint tudnak tölteni, anélkül, hogy komoly kómák nélkül csak egy kicsi alváshiánnyal küszködve küldje őket ágyba. Vagy éppen az eddig nem használatos emberi harci találmányok használata. A C4-es bombát még megértettem, de a hangtompítós fegyvereket? Hogy jönnek egy olyan világba, ahol a hangsúly a becsületes küzdelmeken van mindig, amit face to face vívnak meg ökölharccal, maximum karót használva. Így csak egyet tudok érteni Rose-al, aki szerint ez csalás. És aki nem kap a csínyéért csokit az pont Mead. Ezért csalódtam benne. Kicsivel több fantáziát vártam tőle ezügyben.

Ami szintén szívfájdalmat okozott nekem, az a már korábbi postban is megírt „konfrontálódásmentesség” a két fő  hű de szeretnivaló pasi között. Én már az előző kötetben is vártam volna valamit akkor, amikor Dimitrij strigaként rátámad Las Vegasban a kicsiny csipit csapatra. Adriantól jó lett volna látni valami, „Jajj Rose de szeretlek téged ezért nem hagyom, hogy a csúnya bácsi csak úgy ukmukfuk rád vesse magát, bár tudom, hogy ellene semmi esélyem, így meg főleg nem, hogy striga és te is alig tudsz ellene küzdeni!”. No ez nekem hiányzott akkor és ott. Mint ahogy itt is hiányzott valami csípős, paprikás Adrianes jó beszólás, akkor amikor a két srác együtt a színre lép, hogy kiszabadítsák a kalitkából Roset. Ezek a momentumok, vagyis ezek hiánya okozott bennem egy kis űrt. Úgy éreztem, mintha az írónő ezekkel, a mondatokkal nem akarta hosszabbítani a történetet. De akkor és itt a következő kicsi tüském, ami irritált, minek kellett az Őrzőknél annyi időt ellébecolni? A történet szemszögéből most jelen pillanatban itt és most nem éreztem fontosnak ezeket, a részeket. Bár még nem tudhatom, hogy a folytatásban mennyire kerül majd előtérbe, vagy fontos pozícióba a mora társadalomtól elhatárolódott kívülállók szerepe, ez még a jövő nagy kérdése. De itt, sajnálom, de én csak felesleges lapfogyasztásnak éreztem.

Ami viszont nagyon de nagyon tetszett, hogy Lissa fejlődött, és kaptunk tőle nagyon sok újat, amiről eddig nem is hittük volna, hogy képes rá. Ahogyan ő maga sem. Nekem nagyon tetszettek a próbák. A másodikat még meg is könnyeztem, pedig nem vagyok egy könnyen és gyorsan elérzékenyülő típus. Bátran vette az akadályokat, és jó volt látni, hogy milyen jól fel tudja magát találni segítség nélkül is. Voltak olyan pillanatok, amikor jobban szerettem vele lenni, mint Rose-al, sőt többször már vártam is, hogy ugyan csusszanjunk már át az elméjébe. Pedig nem hittem volna, hogy így fogok érdeklődni, hogy mi is lesz a kis Dragomir lánnyal.

Ami szintén meglepő, hogy Rose felnőtt. Komoly lett, és ha nem is olyan megfontolt, mint a volt mentora de azért több lépcsővel közelebb került ahhoz a szinthez. Már nem teljesen csak és kizárólag az érzelmei vezérlik, az, hogy a számára megfelelőt tegye. Figyelembe vesz rajta és a többieken is túlmutató érdekeket, így képessé válik most már nemcsak az életének, hanem a boldogságának, és az érzelmeinek a feláldozására is. Valahogy észrevétlenül, de lezajlott ez a folyamat, amit még a kezdetek kezdetén mindenki, beleértve Rose-t is lehetetlennek vélt.

Őszintén, én nagyon örülök, hogy a történet nincs véglegesen lezárva, és még visszalátogathatok a Mead által megalkotott világba, még ha más szereplők szemén keresztül látva is azt. Az írónő tett arról, hogy őket is megkedveljük, és közelebb kerüljenek hozzánk, ha még nem is annyira, mint ahogy majd a későbbiekben fognak.

Szökés, összetartás, nem várt kísérők, titkok és hosszú utazás, aminek a végén valamilyen end vár, de hogy ez kinek mit tartogat? Derítsd fel magad. És a végső áldozat? Nekem a szívem, hogy elválok a kedvenceimtől, ebben a formában örökre.

A könyvért külön köszönet az Agave kiadónak!
Értékelés: 4,5/5
Kedvenc rész:

Spoiler…
 „ Ó, az én kislányom – mondta. – Alig tizennyolc, és már gyilkossággal vádolják, börtönszöktetést rendezett, és többet ölt, mint a legtöbb testőr valaha fog. – Elhallgatott. – Nem is lehetnék büszkébb rá.”

„- Adrian az.
- Még egy ok arra, hogy ne nyisd ki - jegyezte meg Christian.
Lissa ezt elengedte a füle mellett, és kinyitotta, és valóban, az én nemtörődöm fiúm állt ott. Lissa mögül meghallottam Christian hangját. - Minden idők legrosszabb időzítése.
Adrian végigmérte Lissát, majd a lakosztály túlsó végén lévő ágyon heverő Christianre pillantott. - Hű - mondta, miközben belépett. - Szóval így akarjátok megoldani a családi hátteret. kis Dragomirok. Jó ötlet.
Christian felült, majd feléjük indult. - Igen, pontosan erről van szó. Hivatalos kormányprogramot szakítottál félbe.”

Abe-et nem lehet sok mindennel meglepni, de az „apa” szó spontán használatával sikerült ezt elérnem. Végigpillantott a termen, a tekintete ráesett valakire, és megrántotta a fejét. Pár másodperccel később az anyám nyomakodott át a tömegen hozzánk. Remek. Apám füttyentett; anyám ugrott. Az utóbbi időben nagyon jóban vannak. Reméltem, hogy Lissa az egyetlen, akinek hirtelen testvére lesz.”

„Az arcán olyan búbánat tükröződött, ami szinte komikus volt. Razziák, golyók, bűnözők... nem probléma. Egy elveszett bőrkabát? Krízis.”

Spoiler….
„- Mi… mióta? – sikerült végül megkérdeznem.
-         Örök időktől fogva.”

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

 

Inka firka Copyright © 2010 Design by Ipietoon Blogger Template Graphic from Enakei